„Minden munka nehéz. Csak szeretni köll. Oszt akkor nem nehéz”

„Minden munka nehéz. Csak szeretni köll. Oszt akkor nem nehéz”

Tóth (szül. Kerekes) Gizella az egykoron Bánát-szerte is virágzó gölöncsérség utolsó élő torontálvásárhelyi képviselője, aki kevéssel hetven évvel ezelőtt, 1948 tavaszán kóstolt bele ebbe a szakmába.

Mottó: „Mert ők bár a jelenben élnek, még él bennük a múlt!”


Tóth (szül. Kerekes) Gizella az egykoron Bánát-szerte is virágzó gölöncsérség utolsó élő torontálvásárhelyi képviselője, aki kevéssel hetven évvel ezelőtt, 1948 tavaszán kóstolt bele ebbe a szakmába. Férje, az azóta (2006-ban) megboldogult Tóth József oldalán, akinek már az öregapja is gölöncsérmester volt Nagybecskerek városában.

Mindebből mára sajnos csak a(z) (vissza)emléke(zése)k maradtak. Kiegészítve mindezt néhány, csodára várakozó, patinás szerszámgéppel a műhelyben, egy-két, kézzel formázott korsóval és mázas köcsöggel a spájzban, illetve egy letűnt korról mesélő, megannyi fénybe írt képpel a kredenc fiókjaiból. Frissen beáztatott és sokadszorra átkapált agyag illatával elevenedik újra a múlt, sőt, néhány minutára mintha a korongok finom neszezése is kiszüremlene ebből a miliőből. Pedig a régi műhely berendezései közül már csak a legfontosabb szerszámgépek és a halomban pihenő formák maradtak meg. Berozsdásodva ugyan, mégis bizakodóan: azért rájuk is szükség lesz még egyszer! Az égetőkemencéket a mesterék sajnos már jóval korábban kidobták, de korántsem azért, mert beleuntak volna a munkába. Egyszerűen a Gondviselés 1999 februárjában másképpen rendelkezett öregkoruk felett.

Addig pedig dolgoztak serényen és becsülettel, gyarapítottak, két fiúgyermeküket is felnevelték és kiiskoláztatták. Sőt, minden munkájuk mellett később az unokák vigyázására is jutott idő. Az agyagot a Temes menti Torontáludvarról (Idvor) szerezték be. Próbálkoztak ugyan közelebbi, azaz helyi/debellácsi alapanyaggal is, de ez nem vált be: ahogy száradt, úgy repedt is. Nem kockáztathattak.

„A nyers agyag verejtékes munkával került be az asztalra. Eleinte lábbal hajtott koronggal végezték a korsók és a köcsögök kialakítását. Az ipar erősödésével a szerszámokat is korszerűsítették. Számtalan virágcserepet, vázát, nyúl- és csirkeitatókat gyártottak, amelyek nagy részét az oláh cigányok vásárolták fel. Ökrös fogattal érkeztek, és sokszor napokon át is képesek voltak várni az árura. Idővel a nyers kézierőt villanymotorok váltották fel, és ezzel egyidőben a termelésmennyiségét is tudták növelni dédszüleim. A község minden falujába jártak piacokra, de a portékák értékesítésének legfőbb alkalmai a helyi, torontálvásárhelyi vásárok voltak. Minden vásárnak megvolt a leginkább keresett árucikke” — jegyezte le értéktárosi szakdolgozatában felmenőinek fáradozásait Szolnoki Emma, Gizi néni dédunokája.


— Nekünk nem volt pihenés. Csak karácsonytól újévig. Ez volt csak a pihenés. Ez a hét nap. Semmi több. Mert akkor már készítöttük tavaszra a portékát. A csirkeszezonra kellett a csirkeedény. A kapáláshoz köllött a köcsög és a korsó. Köcsögöt, levesestálat... mindent, mindent csináltunk. Vázákat. Temetővázákat. Akkor az is mázas volt. A helyi vásárok közül a márciusi és az augusztusi vásárok voltak a legerősebbek. A nyári az semmilyen. Az augusztusi jó volt, mert volt a lekvárszezon. A novemberi vásárban nagyon sok éjjeliedény köllött. Bili. Háromfajta bili volt. Akkor jött a hideg, és nem mentek ki hátra az emberek. Akkor nem volt még fürdőszoba se. Egy kocsi bilit kivittünk. Háromféle volt. A legkisebb a gyerekeknek volt, egy közepes méret meg a legnagyobb az időseknek. Ezeket az edényeket csak belülről mázoltuk, kívülről nem. A novemberi vásárban amennyi éjjeli volt, az mind elkelt. Igen. Ez így volt. Ez így igaz, ahogy én mondom — jegyzi meg nevetve Gizi néni. — A mostaniak el sem hiszik, hogy ez így volt. Akkor úgy mondták, serbli. Az augusztusiban elmönt a lekváros pikszli. A márciusi volt a legerősebb. Akkor köllött a sok csirkecserép, lukascserép, virágcserép... Mire a plasztikavilág ideért, lassacskán mi is abbahagytuk a munkát.

Az alkalmazott segédmunkások feladata a korongozás volt. A többit a majszterék egyedül, vagyis családi önerőre támaszkodva végezték.

— Én mög Józsi kézzel hajtottuk a gépet. Le köllött azt a földet darálni, majd apróra átrostálni és szitálni, ne maradjon benne a legapróbb csiga se! Mert ha belejut, kiver az edényen. Úgyhogy sok fortélya volt ennek, mielőtt a piacra került, de hál’ istennek, én is belegyöttem, csináltam. Amit elkészítöttünk, azt kivittük a napra, oszt köllött forgatni. Mert elhúzza a nap, görbe lesz, nem lösz igenyös. Azt köllött megfordítani szépen. Amikor elég kemény lött, amikor megbírta, akkor le löhetött borítani, és az alját simítottuk. Sok fortélya volt. Egész nap dolgoztunk, olyan nem volt, hogy majd ledelelünk. Hunnan! Piacon voltunk, korán keltünk... Jöttünk haza. Ő (Józsi bácsi — a szerző megj.) hordta kifelé, hogy száradjon. Én néztem, hogy möglögyön az ebéd... Reggeltől estig munka volt, pihenés nélkül, még egy félórás szünetet sem tartottunk. Akármilyen meleg volt. Nem lehetött, ha akartuk, hogy lögyön is. Ez ilyen szakma volt. Sokat dolgoztunk. Én is sokat dolgoztam, mégis milyen sokáig élek! A dolog nem árt, ha az embör jókedvvel csinálja. És mi jókedvvel csináltuk. Én is örömmel csináltam. Mert ment az áru. Örültem annak a pénznek. Mert a gyerököket azután is tudtuk segíteni, hogy kiröppentek a fészekbül. Persze, ezt a házat is javítottuk, újítottuk, korszerűsítöttük. A műhelyt, majd a garázst. A munka akkor árt csak, ha kényszörrel csináljuk... A lábaim fájnak. A cipeködés az megvolt mindig. Hozni az agyagot, lepakolni, locsolni, átkapálni. Sok munka volt. Míg a piacra került az áru, hej, de sokszor kézbe köllött vönni! Volt itt egy szervijány is, itt, nálunk, az Újsoron. Piroti. A fodbalpályával srégen áttal, a sarkon, a rámpa felé. Úgyhogy volt konkurenciánk is. Aztán ő elöregedett, s így egyedül maradtunk. Vagyis mi maradtunk egyedül a faluban gölöncsérek. Jártunk a falukra, a piacra. Mindenhol megvolt, mi köll. Uzdinban, amikor jött a húsvét, pománónak mondták, akkor nem győztük a kiskorsókat csinálni. Jabukára pünkösd másnapján szintén kiskorsókat vittünk. Százat is. Mind elmönt. Vitték. Ez volt a szokás. Mönt az áru, sokáig, nagyon. Aztán a cserepeket ezrével vittük a kertészöknek. Míg nem volt plasztika. Pancsovára mög Vojlovicára mög mindönfelé. Mönt az áru, nagyon jól mönt mindig... Akkoriban köcsög köllött a tejnek. Ahol volt tehén, köcsög volt mindenütt. Avval is mentek tejér’, de hányan! Nem volt tejeskána. Hanem köcsöggel möntek a tejér’... Ami a mintát illeti, csak külön rendelésre írtunk a portékánkba. A mázat is magunk készítöttük. Mi őröltük. Kínlódtunk anyósommal kettesben. Hogy miből készült a máz? Homokból, meg aztán volt olyan pillangós valami. Az volt a máz. Azt mög köllött őrölni küvön. Ketten hajtottuk anyósommal, hogy az ne érözzön a körmünkön, hogy sima legyen. Mert ha nincs jól megőrölve, nem ered mög. Ebbe mínium volt. Míniumpor mög fehérhomok. Avval köllött keverni. Megvolt, hogy egy kiló porhon 20 deka ment. Aztán azt egy küvön, mint a malomkű, hajtottuk anyósommal ketten. Többször is, hogy ne lögyön szemcsés. Egy kicsi érdesség sem löhetött benne. S ha akarod, hogy zöld lögyön, akkor zöld rezet égettünk mög a kemencében, amikor tüzeltünk. S amikor a köpeny lejött arról a rézről, azt megint jól mögtörtük. Át köllött hajtani a mázon, s azért lött a köcsög zöld. A fehérnél nem töttünk a masszába rezet. Valakinek tetszött, hogy megcsapkodtuk pirossal, zölddel, barnával. A végén én is megtanultam rakni a kemencét. (Nevet.) Józsi odavolt a piacon. Mondom, nagy melegség is volt, mikor lesz kész? Hát berakodtam. Jön haza a piacrul, lássa, füstöl a kémény, kérdi: ki rakodott be? Mondom, én. Láttam, hogy hogy csinálta, mert adogattam neki mindég. Leszödtem a műhelyből a deszkákról, mert ott száradtak. Tele lött, teleraktam a száját cserpiccsel. Betapasztottam. Egy kis lukat hagytam. Ez fontos, hogy lássuk, mikor van kész a kemence. Majd alágyújtottam. Aztán megtanultam azt is.

A gyerekeiket ugyan a sajátjuknál „tisztességesebb” szakmára adták, viszont ha újrakezdhetné, Gizi néni ma is a gölöncsérszakmát választaná.

— A gyerököket iskolába adtuk inkább. Ebben nagyon sok munka van. Piszkos munka. Festékös is voltam, míniumos is, sárga is meg agyagos. Nem akartuk. Így döntöttem. Itt egész nap volt mit csinálni. Ezt a maiak közül nem csinálta volna senki. Én viszont ma is örömmel csinálnám. Ha kapálunk, az sem könnyebb. Minden munka nehéz. Csak szeretni köll. Oszt akkor nem nehéz. Sok fortélya volt, de szerettem csinálni. Oszt mégis, semmi bajom. Azaz mégiscsak van egy, mert a nyolcvanhét év nem kevés. Olyan nagy egészséget már nem várhatok, meg én tényleg nagyon ki vagyok dolgozva. Mögértés köll, az a legfontosabb. Ha nincs mögértés, akkor van a veszeködés. Ötvennyolc évet leéltünk együtt a férjemmel. Ha összevesztünk tízször, akkor most sokat mondok. Ami meg volt is, kis koccanás volt. Azért mög miért veszeködjünk? Láttam, ő is iparkodik, nem értünk rá veszeködni — teszi hozzá derűsen.


A szerző felvételei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Minden munka nehéz. Csak szeretni köll. Oszt akkor nem nehéz”
Riport
„Minden munka nehéz. Csak szeretni köll. Oszt akkor nem nehéz”
Riport
Facebook

Támogatóink