„Minden belefektetett perc érték, hiszen maradandót hozunk létre”

„Minden belefektetett perc érték, hiszen maradandót hozunk létre”

„A Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesületet 2016-ban alapítottuk. Pontosabban szerveztük újjá, mert a kétezres évek elején létezett már intézményesített művelődési egyesület a falunkban. Sajnos az előd néhány év működés után megszűnt, senki nem volt ugyanis, aki foglalkozzon a gyerekekkel.”

Ekképpen rajtolt beszélgetésünk a közelmúltban Horváth Gizellával, az udvarszállási kultúrások fiatal elnök asszonyával, akinek — s erről az elmúlt másfél-két esztendőben több vajdasági sajtóorgánum is beszámolt — szülőfalujának kicsiny katolikus templomában a vasárnaponkénti kántorkodás is belefér az önként és szívesen felvállalt aktivitásai sorába.

— 2015-ben egy invitálással kezdődött minden. Noha a régi egyesületről már hivatalosan is csak emlékek léteztek akkortájt, a hertelendyfalvi házigazdák mégsem mondtak le róla: számára is küldtek meghívót a Dél-Bánáti Magyar Művelődési Egyesületek Szemléjére. Örömmel fogadtuk a gesztust, és megpróbáltuk a lehetetlent. Amikor meghirdettük a próbákat, a gyerkőcök érdeklődése a legmerészebb elképzelésünket is felülmúlta. Örömmel jöttek gyakorolni. Ha szükség volt rá, akár naponta kétszer is! Szívesen és lelkesen tanulták a szövegeket, a szerepeket. A szeptemberi alkalomra az udvarszállási lakodalmi szokásokat dolgoztuk fel, melyeket jómagam koreografáltam. Egyszerű és hirtelen fogant ötlet volt mindez, mégis hatalmas sikert hozott. Látva, mennyire jól érzik magukat mindebben a gyerekek, tapasztalva, mennyire örülnek, tudatosodott bennem, hogy mindezt szórakozásként s nem holmi ledolgozandó munkakötelességként élik meg. Mivel a szülők is lelkesen támogattak bennünket, vajmi kevés választásunk maradt: Virág Laurával újraindítottuk falucskánk művelődési egyesületét! Noha „főállásban” mindketten egyetemisták vagyunk, mégis megígértük — elsősorban önmagunknak és egymásnak —, az ügy érdekében megteszünk minden tőlünk telhetőt. Mivel kettőnk közül távolságilag én maradtam közelebb Udvarszálláshoz — én ugyanis Belgrádban, Laura pedig Újvidéken jár egyetemre —, abban maradtunk, hogy a bejegyzések körüli dokumentumokat, a folyószámla kezelését, a könyvelővel való kapcsolattartást mégiscsak én veszem a nyakamba. Így lettem végül az egyesület elnöke, Laura pedig a helyettesem. Ezzel ki is merül a vezetőségi karunk névjegyzéke — elevenítette fel derűsen a kezdeteket Gizi.

„Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent, / nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyerekkorom világa. / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el. / Itthon vagyok.” — Véletlenek márpedig nincsenek! A fiatal udvarszállási hölgy Radnóti versének sorait tudatosan választotta annak idején saját életmottójául. De mit is jelent számára itthon/otthon lenni?

— Udvarszállás nagyon kicsi falu. Egyébként is kevesen vagyunk, így aztán még csekélyebbnek tűnik a fiatalok és a gyerekek jelenléte. Nálunk az anyanyelvápolás, a hagyományőrzés, a hitre való nevelés elválaszthatatlanul egymásba fonódik. A régi egyesület idejében szereplőként mi is jelen voltunk, amit nagyon szerettünk. Egy kicsit felcseperedve magam is ráéreztem, bármennyi erőbefektetést követel is az újrakezdés, a mostani generációkat sem szabad megfosztanunk azoktól az élményektől, amelyekből nekünk jutott. A készülődés, a próbák, a kirándulásként megélt utazások, a fellépés előtti izgalom, a sikerélmény, ez mind-mind feledhetetlenné tette a gyermek- és kamaszkorunk éveit. Szerettem volna, ha a mostani udvarszállási gyerekek is megtapasztalhatnák mindezt. Most így, a színfalak mögül, koordinátorként merőben más feladat jutott nekünk, mint, mondjuk, másfél évtizeddel ezelőtt. Az igazat megvallva néha jobban izgulunk, mint maguk a gyerekek, viszont ezt is szívesen és örömmel csináljuk.

A felfiatalított udvarszállási művelődési egyesület nemcsak a szemlékre és találkozókra való felkészüléssel foglalkozik, hanem a hittancsoport kreatív részét is viszi.

— Ünnepekre, fontosabb egyházi eseményekre verses-zenés összeállítást készítünk, ezzel is meg-megmozgatva a szinte állandóan téli álmot alvó kis falunk lakosait. Bármennyire is tetszetősebb és illendőbb volna derűlátóbban fogalmaznom, e szubjektív (állapot)érzés sajnos a sokadik rápillantás után is megmarad az emberben. Nemcsak a messzi vidékekről idelátogatókban, de bennünk is, akik itt élünk, akik ragaszkodunk a falunkhoz. Évente, immár harmadik esztendeje egy-két remek hangulatú, kivilágos-kivirradtig tartó bált is szokásunk szervezni, ahova nemcsak a fiatalok, de a középkorúak, az idősebbek és a gyerekek is eljönnek. 2016 októberében a nagybecskereki Madách Amatőr Színház társulata járt falunkban az Éljen a szerelem! című operett-összeállítással, télvíz idején pedig a bácsfeketehegyi Gyermekmisszió bábszínháza, mely az iskolás korosztályt választotta célközönségéül.

Amikor elkezdtünk dolgozni a gyerekekkel, hosszasan töprengtünk, milyen témákat is kellene feldolgozni, és végül a hagyományőrzésnél maradtunk. Fontosnak tartom az udvarszállási népszokások felelevenítését, illetve azok megismertetését másokkal. Ennek a témának szerencsére a gyerekek körében is nagy sikere van. Érdekli őket, és izgalmasnak tartják. Egy-egy ünnepkör kapcsán olyan szokásokat is igyekszünk feldolgozni, amelyek mára kivesztek, ámbár egykoron honosak voltak a faluban. Persze jut idő és tér a meglévők (karácsonyi betlehemezés, farsangolás...) gondozására is, melyek között ugyancsak akadnak helyi különlegességek, mint például a nagypénteki harangozás helyetti kerepelés.

A tervekről kérdezve Gizi több „pályázati motívumot” is megosztott velem. Szó esett az egyesület termének remélt felújításáról, a népviseletek elkészíttetéséről, illetve egy egyhetes nyári néptánctábor megszervezéséről.

— Jövőképem? Hiszem és vallom, múltunk és gyökereink ismerete nélkül jövőnk sem lehet. Mindent, amit tudok, a nálam még fiatalabb korosztálynak is szeretném átadni. Remélve, egyszer ők is ugyanígy cselekednek majd. Sajnos nem könnyű itt a helyzet. Naponta látom és tapasztalom, milyen sokan elmennek, és igen, az elvándorlás szele már a falunkat is elérte. No de hadd ne vessünk ágyat a búnak! Inkább kíséreljük meg helyette fellelni önmagunkban azt, ami által, ha nem is tömegeket, de legalább a közvetlen környezetünkben élő embereket mozdulásra, aktív cselekvésre tudjuk bírni! Mert harc nélkül egyetlen nép, kultúra, vallás, közösség sem tud megmaradni! Mi újra megpróbáltuk kibontani szárnyainkat, újra nekifutottunk. Az idő múlását is érzékelve felettem és körülöttem, egyre inkább azon kapom magam, hogy a gyerekekkel való munkámban egy számomra igen kedves pedagógus, a székelykevei magyartanárnőm élményszerű tanítási módszereit alkalmazom, melyek rendre beválnak. Nos, ezek azok a pillanatok, amikor újra és újra rájövök, nem volt hiábavaló az igyekezete. Ki tudja, lehet, hogy egyszer majd rólunk is lejegyzi ugyanezt valaki... Egy dologban viszont máris biztos vagyok: minden belefektetett perc érték, hiszen maradandót hozunk létre.


A szerző felvétele)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Minden belefektetett perc érték, hiszen maradandót hozunk létre”
Bánáti Újság
  • Borbély Tivadar
  • 2019.10.11.
  • LXXIV. évfolyam 41. szám
Facebook

Támogatóink