„Mindaddig, amíg ki nem pereg ujjaim közül az Idő, terveim is lesznek!”

„Mindaddig, amíg ki nem pereg ujjaim közül az Idő, terveim is lesznek!”

A magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségén nyújtották át az arra érdemeseknek a VMMSZ által alapított életmű- és pályadíjakat. Közöttük a Magyar Életfa díjat, melyet Balassa Julianna oroszlámosi származású pancsovai nyugalmazott pedagógus is kiérdemelt.

Balassa Julianna tanárnővel legutóbb 2013-ban folytattunk átfogó szakmai beszélgetést, annak apropójából, hogy az anyaország a ’48-as forradalom és szabadságharc 165. évfordulójának előestéjén a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével méltatta közösségépítő munkásságát. Előtte, pontosabban 1999-ben Kisebbségekért Díjban részesült, 2005-ben pedig Aracs-éremmel jutalmazták a Magyar Percek tévéműsor „eszmei anyját”, riporterét és felelős szerkesztőjét, az immáron szép emlékű Börcsök Erzsébet Vajdasági Módszertani Központ elnök asszonyát, a történelmi VMDK, majd a VMDP egyik oszlopos tagját, a pancsovai Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület elnökségi tagját, nyugalmazott matematikatanárt, az elnyűhetetlennek tetsző embert.

* Lehet-e és szabad-e — ha pedig igen, akkor meddig — fokozni a munkatempót? Különösképpen egy emberöltő többedik évtizedén túl?

— Noha az én koromban már „odafönt” döntik el, mennyire ildomos (túl)hajtani, ma is változatlanul (el)végzem azt, amire még futja erőmből, kipontozódó időmből. Igaz, száznyolcvannal azért már én sem száguldozom... Szerencsés alkatomnak köszönhetően a munkát sohasem éreztem kényszernek, inkább késztetésnek. Úgy vélem, fontos tudatában lennünk megmaradt életerőnknek, és ha kell, akár „takarodót” is merjünk fújni! Tevékenységeim egyenkénti „átadása” folyamán mindig azt hangoztattam, elmenni is tudni kell. Lehetőleg fájdalommentesen. Derűsen kell vennünk, ha a fiatalok olykor már türelmetlenek. Egyre kérdezvén, „oké, de ki hozza vissza a biciklit?” És bármennyire másképpen tennénk is, csak abban és oly mértékben szabad támogatnunk őket, amiben és amennyire igényt tartanak rá. Persze az időzavar sokszor felülírta, felülírja az elhatározást, és bizonyítottan ezt a legnehezebb kezelni. Mindenesetre el kell oltani lassan a gyertya egyik végét, és hinni, nem személyünk az utolsó fáklyavivő. Utánunk is jönnek emberek, akik tudják és érzik, mi a teendő.

* Az idők távlatából szemlélve léteznek-e olyan feladatok életpályáján, amelyek megoldásához ma talán — vagy mindenképpen — máshogyan viszonyulna?

— Részleteiben igen, de az értékrendem valahogy mindig megmutatta, merre és miként tovább azon a másik, elvétett vagy elvétettnek vélt úton. Egy példa: a magyar szak helyett a természettudományok mellett döntöttem, holmi ösztöndíj-lehetőség miatt (bár ez már akkor is igen nagy úr volt!), az ifjúi naivitásom révén. Akkor még nem láttam, hogy a nagybecskereki Messinger tanulóinak áttelepítése a többségi tengerbe mily mértékű, mindent elsöprő lavinát indít meg a közösségi megmaradás tekintetében. Nem láttam, hogy az olyan, számomra példakép értékű magyartanárok, mint amilyen Nagy Mária és Jódal Dezső, sajnos igen hamar „hiánycikké” lesznek. Választott tantárgyaimat, a fizikát és a matematikát pedig szerettem. Olyannyira, hogy szinte kudarcként éltem meg minden olyan tanórát, amelyen diákjaimból nem fakasztottam kacagást. Székelykevéről Pancsovára/Hertelendyfalvára — ahol akkortájt már nem volt lehetőség magyarul tanítani — egy „kövesd uradat” mottójú vargabetű hozott.A szerepemet idővel itt is megtaláltam. Hiszem, tudom és érzem, amit tettünk, nem tettük hiába! Megannyi személyes és csapatfelelős, úgynevezett déli kezdeményezésnek ma is van létjogosultsága e tájon. Elsősorban a Dél Pacsirtái gyermekkórus működésére gondolok, illetve a Dél-Bánáti Szemlére, a Betlehemes Találkozóra és a Magyar Percek című tévéműsorra, melyek a magyar szellemiség ápolását választó fiataljaink felkarolásán túl a gyermekművelődést is szívügyüknek tekintik. Tapasztalat? Mindenkivel képességei szerint kell és szabad foglalkozni. Lekezelés nélkül. Természetesen felívelő tendenciával, de tudomásul véve, hogy nem vagyunk egyformák! Tisztelni kell mindenkiben az igyekezetet, és mindenáron meg kell őrizni az emberek méltóságát, önérzetét, ezáltal az identitás olykor laza talaját is a talpuk alatt.

* Egy közmondás szerint az embert nem az előtte álló út viseli meg, hanem a cipőjébe került kavicsdarabkák. Ön miképpen tudott megbirkózni ezekkel a kövecskékkel?

— Egy ilyen maroknyi közösségben, mint a miénk, minden elvesztett barát, minden egyén kimaradása a közösségből óriási veszteség. Érdemes, sőt, követelmény minden büszkeséget félretéve mielőbb tisztázni az esetleges félreértéseket! Persze azokat a bizonyos kavicsokat a legegyszerűbb kidobni a cipőből. Ennél sokkal emberpróbálóbb feladat azonban elfogadható simaságúra csiszolni őket, hogy békességben és egymást kiegészítve ne csak megférjenek, de ha a helyzet úgy kívánja, közös erőbevetéssel építkezni is tudjanak. Személyes szerencsémnek tartom e téren az aránylag békeszerető, békekereső természetemet.

* Íratlan szabály, hogy az életműdíj átvétele után a méltatott személy bizonyos fokig a visszavonulás gondolatával is kacérkodni kezd, holott szükség van még rá. Az ön esetében ez miképpen „csapódik le”? Maradtak-e céljai, melyek elérésében még bízik?

— Én nem kacérkodom ezzel a gondolattal, hanem fokozatosan visszavonulok. Ez tisztesség kérdése. Felelőtlenség elvállalni egy feladatot, melyet már nem vagyunk képesek elvégezni. Szinte napról napra szükséges felmérnünk a lehetőségeinket, és alkalmazkodnunk hozzájuk. Egy bármely testületben, egyesületben vállalt mandátumhoz való hosszabb távú elköteleződés a csapat összeredményére is nagy hatással van. Határidőhöz, időponthoz kevésbé kötött dolgokkal lehet még eredményesen foglalkozni. Sőt mi több, kell is! Nemcsak magunk, de mások miatt is. Ott és úgy, ahol és ahogy erre igény mutatkozik. Hogy maradtak-e céljaim, melyeket nem értem el? E kérdésre, azt hiszem, legtalálóbban az alábbi Babits-sorok tudnának választ adni: „Mennyi munka maradt végezetlen! / S a gyönyörök fája megszedetlen...”

* Voltak időszakok, amikor ön nemcsak irodalmunk nagyjainak gondolataival mutatott rá a jelenkor ficamaira, de saját költeményei is születtek. Ezeket kár volna veszni hagyni!

— Gyakran előfordult, hogy bizonyos dolgok, melyekre írásaimban — legalábbis ezt hittem — merő egyéni érzékenységből reagáltam, rövid időn belül szinte a fél világot érintő súlyú tényezőkké váltak. A verseim is ilyen hangulatúak voltak. Ha lehetséges, szeretném sajtó alá rendezni őket. A már publikált, illetve az eddig még ismeretlen jegyzeteimmel, nemzetünk jeles ünnepein elhangzott beszédeim leiratával egyetemben. Az évek során felhalmozódott adatrengetegre alapozva tervezem megírni régiónk módszertani központjának monográfiáját is, valamint a Dél Pacsirtái gyermekkórus fellépéseinek albumszerű kiadványát. Nemkülönben befejezni a VHS-re és egyéb „ősrégi” típusú adathordozóra felvett tévéadásaink megbízható tárolóra való átmentését, népes családunk XX. századi levelezésének feldolgozását. Tudom, ez hatalmas falat, és az egészet csak tetézi, hogy e tervek megvalósításának megkezdéséhez csak most, a földi pályafutásom háromnegyed évszázada után jutott végre elegendő időm. Mindaddig, amíg ki nem pereg ujjaim közül az Idő, terveim is lesznek!

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink