„Mi nagyon szerencsések vagyunk”

„Mi nagyon szerencsések vagyunk”

Egy vasárnap délelőtti kávé mellett egy négygyermekes orvos házaspárral beszélgettem a család fontosságáról, a hivatás tiszteletéről, a szülőföld jelentőségéről.

A péterrévei dr. Csonka Andrea szülész-nőgyógyász és a zentai dr. Csonka Ákos PhD. ortopéd-traumatológus szakorvos Szegeden él és dolgozik, de minden hétvégét itthon töltenek a két kisfiukkal és a két leánykájukkal.

Andrea az újvidéki Orvostudományi Karon végzett, Ákos a szegedi Szent-Györgyi Albert Orvostudományi Egyetem Általános Orvostudományi Karán diplomázott.

— Mivel nem tudtam szerbül, én is kacsingattam Szeged felé, de a szüleim azt mondták, ha orvos akarok lenni, muszáj megtanulnom a nyelvet. A felvételim Újvidéken elsőre nem sikerült, ezért egy évet a biológia-kémia tanár szakon töltöttem, és ott megtanultam szerbül. Másodszori próbálkozásra bejutottam az orvosira, tandíjmentesen, az állami költségvetés terhére. A saját példámból kiindulva nem tudom elfogadni, amikor valaki azt mondja, azért nem itthon jár egyetemre, mert nem beszéli a szerb nyelvet. Rengeteget éjszakáztam, és főleg szótáraztam, hiszen nagyon sok szó ismeretlen volt számomra, de akadály nélkül teljesítettem a vizsgákat. Aztán mégis úgy hozta az élet, hogy Szegedre kerültem, Ákos ugyanis megkérte a kezemet, és az ötödik egyetemi évem végén megesküdtünk, augusztusban lesz tizenegy éve, hogy házasok vagyunk. Mivel nem akartunk sokat várni a családalapítással, hamarosan Miklós fiunk is megszületett. Az volt a terv, hogy a szakvizsgát Magyarországon csináljuk meg, és hazajövünk — kezdte a történetüket Andrea. Az elhangzottakat Ákos azzal egészítette ki, hogy mindig volt egy következő, teljesítésre váró céljuk: előbb megszerezni az állampolgárságot, utána a szakvizsgát. De továbbra is visszavágynak, és néha még beszélgetnek arról, hogy jó lenne itthon élni.

— 2012-ben ortopédia-traumatológiából tettem szakvizsgát, 2016-ban PhD tudományos fokozatot szereztem. Jelenleg egyetemi adjunktusként dolgozom a Szegedi Tudományegyetem Traumatológiai Klinikáján, lassan két éve, hogy az egyik osztály vezetője vagyok, és a magánrendelésemen is fogadom a pácienseket. Egy évig tanultam Budapesten gerincsebészetet is, mellyel voltak terveim, de nem valósultak meg. Viszont sok emberrel találkoztam, kijutottam Münchenbe, Salzburgba, amit azért említek, mert nagyon fontosnak tartom a tudományos konferenciákon való részvételt és a továbbképzést — hangsúlyozta Ákos, és hozzáfűzte, nagy megtiszteltetés számára, hogy az idén júniusban a Magyar Ortopéd Társaság kongresszusán ő vehette át a Krakovits Gábor Emlékérmet. — Ez egy ösztöndíj, melyet kongresszusi részvételre, továbbképzésre lehet fordítani. Megpályáztam, és meg is nyertem, de az ünnepségen leginkább a korom sokkolta a jelenlevőket, a méltatásom után ugyanis nyilvánosan „be kellett vallanom”, hogy még csak harmincnyolc éves vagyok.

— Ákos nagyon fiatalon lett osztályvezető orvos — jegyzi meg Andrea, majd a saját pályájának alakulásáról mesél. — Amikor összeházasodtunk, még kilenc vizsgám maradt, és hamarosan babát vártunk. Én szinte a szülés előtt diplomáztam. Elég nehéz volt Újvidék és Szeged között ingázni, apósom hozott és vitt autóval, hogy ne buszozzak. Magyarországon honosítani kellett a diplomámat, ami nem volt egyszerű, négy különbözeti vizsgát tettem le egyszerre Budapesten. Gyermekorvosnak készültem, de aztán másként alakult, az idén májusban szakvizsgáztam, szülész-nőgyógyász lettem. A Szegedi Tudományegyetem Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikáján praktizálok, augusztustól lesz magánrendelésem is. Főleg nőgyógyászattal szeretnék foglalkozni, hiszen a négy gyermek mellett — mert közben szépen gyarapodott a családunk — a szülések levezetését nem tudnám vállalni. Én is csinálom a PhD fokozatomat, remélem, még az idén sikerül megvédeni. Ez egy cseppet sem könnyű a gyerekek mellett, de szerencsére anyósomékra mindig támaszkodhatunk, és a nővéremre is számíthatok. Anyukámék is szívesen segítenek, de ők nem mobilisak, hozzájuk el kell juttatni az unokákat. Ha csak egy-két órás felügyeletről van szó, akkor ott van Szegeden a sógorom és a keresztfiam.

Arra a kérdésre, hogy már eleve nagycsaládot terveztek-e, egyértelmű igen a válasz.

— Három gyereket szerettünk volna, de a két fiú után született meg a kislányunk, és azt láttuk, hogy a fiúk együtt játszanak, ő pedig nagyon egyedül van, ezért vállaltuk a negyedik gyermeket is. Miklós tízéves múlt, szépen teljesít az iskolában, rengeteget olvas, sportol. Levente nyolcéves lesz novemberben. Ő egy szeretnivaló betyár, szintén ügyes az iskolában, de mivel egy kis csibész, néha gondok vannak a magaviseletével. Emese öt és fél éves, rengeteget beszél, anyáskodó típus, Réka pedig két és fél éves — meséli az anyuka. — Fontosnak tartjuk, hogy a gyerekek sokat legyenek itthon, a hétvégéket és a nyarakat Vajdaságban töltik. A lányok már most maradnak, a fiúkat még hazavisszük, mert kajakoznak, és ezzel kapcsolatban vannak még kötelezettségeik Szegeden, de augusztusban ők is jönnek a nagyszülőkhöz. Mivel kétnyelvű, angol—magyar óvodába jártak, angolul jól beszélnek. Úgy gondoljuk a férjemmel, hogy a mai világban, ha valaki nem tud angolul, sokkal nehezebben boldogul az életben. Emellett a három nagyobb szerbül tanul, ami úgy történik, hogy minden szombaton mennek Adára, mert ott találtunk megfelelő tanárt, aki kellőképpen rugalmas, és hétvégén, akár vasárnap is elvállalja őket. Elég jól haladnak, a nagyfiunk például most azt találta ki, hogy a cirill betűket használja titkos írásnak. Én mindennap fél 5-kor kelek, és 6 óráig a saját dolgaimmal foglalkozom. Ez a másfél óra az „énidőm”, amikor referátumot írok, szakcikkeket olvasok, vagy éppen vasalok. Ákos 6.45-kor indul, az ovisok 7-kor, utána viszem az iskolásokat, és megyek én is dolgozni. Mivel a férjem tovább bent van a munkahelyén, és a magánrendelését is el kell látnia, délután is én szedem össze a gyerekeket. Remélem, az én magánrendelésem is szépen beindul majd, mert erre szükségem van a szakmai továbbfejlődéshez. Úgy érzem, a családban most már minden rendben van, én is gondolhatok a karrieremre. Természetesen meg kell találni az egyensúlyt a család és a munka között, hiszen ott kell lennem a gyermekek életének fontos eseményein. Jó, hogy van segítség, közel lakunk a határhoz, a szülőkre mindig számíthatunk. A gyerekeknek is azt tanítjuk, hogy a család nagyon fontos, hiszen igazán csak egymásra támaszkodhatnak.

Végül Andrea néhány szép mondattal zárta a vasárnap délelőtti beszélgetésünket és ismerkedésünket:

— Áldás az, ha az ember szereti a hivatását. Én tizenéves voltam, amikor eldöntöttem, hogy orvos akarok lenni. Azt gondolom, hogy mi nagyon szerencsések vagyunk, hiszen Ákos tudását elismerik, a betegek szeretik, remélem, hamarosan én is kiteljesedhetek a szakmámban. Van négy gyönyörű gyermekünk, egészségesek, elevenek, nagyon szépen teljesítenek, és mi rendkívül büszkék vagyunk rájuk.


Képek: családi fotóalbum

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Mi nagyon szerencsések vagyunk”
Riport
„Mi nagyon szerencsések vagyunk”
Riport
Facebook

Támogatóink