„Mándy a kisműfaj nagy képviselője”

„Mándy a kisműfaj nagy képviselője”

100 éve született Mándy Iván író. Az emlékév kapcsán Hózsa Évával, az újvidéki Magyar Tanszék és a szabadkai Magyar Tannyelvű Tanítóképző Kar tanárával beszélgettünk a magyar irodalom nagy kívülállójáról, a kávéházak, a külvárosok, a régi mozik és a focipályák novellistájáról.

Hózsa Éva (Surján Márta felvétele)

• Úgy tudom, személyesen is találkozott Mándyval.

— Igen, Krekity Olga, a Hét Nap újságírója 1985-ben íróinterjúkat készített, és megkért, hogy kísérjem el ezekre a budapesti utakra, amiért nagyon hálás vagyok neki. Többek között Weöres Sándornál, Szabó Magdánál és Nemes Nagy Ágnesnél jártunk. Mándyval a Művész Presszóban, a törzshelyén találkoztunk. A kávéházi miliőt nagyon jól ismertem Szabadkáról, mivel édesapám jóvoltából kávéházba járó gyerek (is) voltam. Talán ez még inkább vonzott ehhez a világhoz: megesett, hogy a Mándy-szövegekben ráismertem bizonyos embertípusokra. Abban a pillanatban, amikor megláttuk Mándyt, tudtuk, hogy ő az. Városi, „polgári” viseletében, kalapjában, télikabátjában, kockás sáljában úgy festett, mint édesapám. Látszott, hogy a törzshelyén a kisasszonyok nagyon szerették, igen kedves volt velük. Udvarias, régi vágású, megnyerő ember volt. Áradt belőle a szó, de minden mondatát megkérdőjelezte. Butaságot mondtam? Jó volt, amit mondtam? Úgy beszélt, ahogy írt. Közben megette a kis süteményét, megitta a kávéját. Hihetetlenül tudatosan beszélt a saját opusáról és a céljairól. Ez a találkozás, a vele folytatott hosszú-hosszú beszélgetés meghatározó élmény volt számunkra, ezért is határoztam el, hogy a doktori disszertációmat Mándy Iván novellisztikájából írom, ebből később egy monográfia is született. Mándy addigra már sajnos meghalt, de a feleségétől kaptam egy hosszú levelet, és küldött egy fotót az emléktábláról, melyet akkor avattak fel a házukon.

Milyenek Mándy Iván novellái?

— Mándy a kisműfaj nagy képviselője. Amit írt, az megmaradt valamiféle novella keretében, de mégis valami más. Ahogy Esterházy Péter, Mándy rajongója mondta, ezek „mándyk”. Tudatos másság volt ez, részint az írói módszeréből következett, hiszen cédulákra írt, nem tudott tiszta, fehér lapra írni, megküzdött a fehér papírral. Amikor összeálltak ezek a mondatok és lejegyzett gondolatok, motívumok, akkor abból is törölt, és ahogyan ő fogalmazta ironikusan, így egy mocsok keletkezett. Ezt az írásmódot (a filmnyelvből kölcsönözve) vágástechnikának is szoktuk nevezni, de szerintem összetettebb módszerről van szó. Életműve azért is érdekes, mert nemcsak bizonyos motívumok, hanem egész mondatok is újra és újra fölbukkannak egy-egy szövegében, és ha végigolvassuk őket, akkor ezek az ismétlődő motívumok, mondatok szinte „linkekként” működnek. Érdekes, hogy már a korai novelláiban is felfedezhetőek ezek a „linkek”. Mégis, mai szemmel számomra Mándyt a már-már versszerű sűrítések teszik igazán különlegessé. Ezek az összefoglaló, tömörített, vizuálisan is versszerű részek az utolsó novelláiban különösen megszaporodnak, noha már korábban is megjelentek. Az említett találkozás alkalmával utalt arra, hogy csak egy skandináv kutató fedezte fel ezt a versszerűséget a szövegeiben, és nagyon örült, hogy erre rákérdeztünk. Rendkívül önironikus és önkritikus hozzáállással azt állította, hogy ő verset soha nem tudott írni, de nagyon örült, hogy ezeket a szöveghelyeket versszerűnek minősítik. Egyébként csak most — amikor novemberben újraolvastam szinte az összes megjelent novelláját — fedeztem fel, hogy mennyire fontos Mándy esetében a novella mint terminus. Ez, ha úgy tetszik, elméletileg is érdekelte, pedig ő az elméleteket igyekezett távol tartani magától. Szinte egy sajátos Mándy-terminológiát lehet kiolvasni némely irodalomról szóló vagy az irodalom témakörében mozgó szövegéből. Megkülönbözteti például a novellát és a folyóirat-novellát. A novella nagyon szabályos, kanonizált szöveg, a folyóirat-novella viszont távol esik a könyv és a könyvesbolt világától. Mándynak a folyóirat-novella volt az „eszménye”, mely akár kávéházi olvasmány is lehet, vagy a könyvesbolt előtti ládából kotorászható ki, szemben a mozdíthatatlannak tűnő, könyvben megjelenő novellával. Viszont azt se tévesszük szem elől, hogy a folyóirat-novellát is jelentős kritikusok bírálták el, hiszen Mándy szemszögéből a legfontosabb, szinte elérhetetlen folyóirat a Nyugat volt, ahol olyan rendkívül szigorú szerkesztők válogattak, mint Babits vagy Gellért Oszkár. Kosztolányi is folyóirat-novellákat írt. Mándy az egyik szövegében utal rá, hogy Kosztolányit az üzlet előtti ládából kotorászta ki valaha. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a ládában megtalált Kosztolányi volt Mándy Kosztolányija.

• Mándy szövegeiről lehetetlen úgy beszélni, hogy ne tegyünk említést a hétköznapi, használati tárgyakról is.

— Igen, rengeteg tárgy kerül elő, elevenedik meg, antropomorfizálódik a novelláiban. Néha álomszerűen kísértenek a régi tárgyak. A kávéház tárgyaira vagy a pléhkrisztusokra például mindig felfigyel, ezeknek többnyire identitás- és/vagy helymegjelölő szerepük van a szövegekben. Az újság, a könyv tárgyként is előfordul a szövegeiben, és persze a moziban található tárgyak vagy tárgyiasult elemek is felbukkannak. Vagy éppen a ruhák — például A moziportás című novella „hőse” esetében azt látjuk, hogy amikor aranystráfos uniformis van rajta, akkor valamiféle szigort és hatalmat képvisel, később pedig, amikor átöltözik a maga szürke ruhájába és keménykalapjába, már csak kívülálló, aki hazamegy, és magára marad. Mándy emellett rengeteg meglepő metaforát is használ. Például az Egy öreg boltos című novellában (az Önéletrajz című kötetében olvasható) ezt írja: „Füzet voltam Telekes Ilonánál. Telefirkált, de nem hajított el. Hűtlenséggel éppen nem vádolhatom.”

• Az, hogy ennyire beemeli saját korának tárgyait, nem idegeníti el szövegeitől a mai olvasót?

— Talán itt volna fontos elmondani, hogy Mándy gyűlölte a nosztalgiát, úgy fogalmazott, hogy „hányni tud” tőle. Én a középiskolás diákjaimmal, majd az egyetemi hallgatóimmal folytatott beszélgetéseim alapján úgy látom, hogy Mándy maradandó élményként hat(ott) rájuk. Van ennek egy kultúrtörténeti dimenziója is, mert Mándy gyakran nevez meg régi filmsztárokat, akikről a mai fiatal kevesebbet hallott, de érdeklődik irántuk. Talán fontosabb azonban Mándy már emlegetett írói módszere, a törlés, a cédulákra írás, a felejtés, a fragmentáltság, melyből sűrített, rövid, a kisműfajok köztességében evickélő „novellák” születtek. A mai olvasó fogékony erre a töredezettségre. Attól függetlenül, hogy 1995-ben meghalt, bizonyos novellái szinte a mai közérzetet fogalmazzák meg. Ilyen például A légyvadász sétája, mely a várakozás abszurditását emeli ki. Mándy egyébként azt vallotta magáról, hogy kiválóan tud panaszkodni, és hogy tulajdonképpen egész életén át egy panaszkönyvet írt.

• Beszéljünk egy kicsit az emlékévről is!

— Az emlékévhez kapcsolódott egy irodalomtudományi tanácskozás, melyet 2017 novemberében tartottak meg Budapesten, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság, valamint az ELTE Modern Irodalomtörténeti Tanszékének szervezésében, és melynek mozgatója Gintli Tibor volt. Sajnálatos, hogy sok igazán nagy Mándy-kutató már nem lehetett jelen. Eltávozott az élők sorából Erdődy Edit, Balassa Péter, Tarján Tamás, Bori Imre... Darvasi Ferenc, a 2015. évi Köztünk vagy. Beszélgetések Mándy Ivánról című kötet szerzője új kiadványra készül. Nyilván megjelennek majd újabb fordítások is, például John Batkitól tudom, hogy szeretne újabb szövegeket angolra fordítani. Eddigi fordításait What Was Left címmel adta ki a Noran Kiadó.

• Ajánljon nekünk Mándy-novellákat!

— A Vízizene jut elsőként eszembe. Ebben egy koncert alatt a tárgyak külön hangversenyt adnak, és a székek csörgése, a cukorkapapír ropogtatása, a fésű leesése, a ridikülben való kotorászás mind a tulajdonosaikról árulkodnak. Mándy számára fontos, hogy a dolgok fonákját is bemutassa. Az Isten című novellája is rendkívül ismert. Az olvasást is tematizálja, például a Cooper Fenimore című írása arra fókuszál, hogy egy indiánregényt mennyire másképp olvas az apa és a fiú, valamint hogy ez a két olvasat hogyan fonódik össze. Nagyon szeretem a Marlene Dietrich című novellát és az Egy öreg boltost, továbbá a kisregénynek nevezhető szövegeit is, mint amilyen például A villamos, A bútorok, A lift, a Mosdók, vécék stb., melyeket a Tájak, az én tájaim kötetben talál meg az olvasó. A Csutak-regényekkel a tanítójelöltek foglalkoznak bővebben. Azt hiszem, jobban el kellene mélyednünk a regényei vizsgálatában.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Irodalom rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Mándy a kisműfaj nagy képviselője”
Szabadkai Napló
„Mándy a kisműfaj nagy képviselője”
Média
Facebook

Támogatóink