„Köszönöm a negyven évet”

„Köszönöm a negyven évet”

Szabó Attila, a Hét Nap első, egyetlen és — úgy látszik — utolsó fotóriportere nyugdíjas lett.

14 628 napot töltött szerkesztőségünkben hivatalosan, külsősként pedig még két-három évvel dicsekedhet. Meghatározó személyisége (volt) lapunknak. A munkája a hobbija — és fordítva. Az interjúnak a Köszönjük neked a negyven évet címet is adhattam volna, viszont inkább tőle kölcsönöztem: a Hét Napot megszólítva ugyanis így adta hírül a közösségi oldalon, hogy nyugdíjas lett.


Szerda Zsófi felvétele (a pólón Szalai Attila karikatúrája)

* Négy évtized után milyen érzés búcsút venni a laptól, a fotóriporteri hivatástól, és nyugdíjasnak lenni?

— Ezzel még nem igazán szembesültem. Annyi mindent kell elintézni, a tervek pedig minden napomat kitöltik. Szereztem egy új fotófelszerelést, mellyel tovább hódolhatok az eddigi hivatásomnak.

* A fényképezést tehát nem hagyod abba?

— Nem szeretném. Vettem egy alig használt gépet, pontosan olyan, mint amilyennel itt dolgoztam. Azt mondják, a téma az utcán hever. Én is ehhez tartom magamat. Az ötlet mindig akkor születik meg, amikor legkevésbé várjuk.

* De akkor miért mentél nyugdíjba?

— Már egy éve vizsgálatok folynak a szívemmel kapcsolatban. Azt mondják, a motort is generálozni kell, szeretnék ezen túl lenni. Az az igazság, hogy a családom veszített a legtöbbet azáltal, hogy én ezt a hivatást vállaltam, mert meg tudom számolni, hány szombat-vasárnapot töltöttem velük. A legtöbb hétvégém eseményeken és rendezvényeken telt. Köszönöm a családtagjaimnak, hogy ezt elviselték! Ha viszont újrakezdhetném, akkor is ezt csinálnám, mert szeretem. Ezt a hivatást nem lehet pénzben megfizetni, csak a sok ismerőssel, a barátságokkal, az emberi közelséggel, a mérhetetlen mennyiségű jó érzéssel, boldogsággal. És ezt köszönöm nekik!

* Hogyan kerültél a Hét Napba negyven évvel ezelőtt?

— Már előtte is, úgy két-három évig, hűségesen bedolgoztam a lapnak. Megígérték, ha megteremtődik a feltétel, hogy fotóriportere is legyen az újságnak, állandósítanak. Én vagyok az első és az utolsó fotóriportere a Hét Napnak, mert az újságírók most már annyira rátermettek, hogy talán nincs is szükség külön fotósra. A digitális világ lehetővé tette, hogy bárkinek a kezében ott legyen a képalkotás lehetősége.

* Hogyan lett belőled fotós?

— Elektrotechnikumot fejeztem be, ott ismerkedtem meg a fotózással, iskolai faliújságokat készítettem. Megszerettem, az életem részévé vált. A Magyar Szóban kezdtem, Valihora István akkori szabadkai szerkesztőnek sokat köszönhetek. Majd átpártoltam a Hét Naphoz. A katonaság közbeszólt, viszont fotósnak soroztak be, ami egy külön élmény volt. Repülőtéren dolgoztam, a pilóták munkáját kísértem, átrepültem egész Jugoszláviát. Itt szerettem meg igazán a fotózást. Szlovéniában kértek, hogy maradjak ott, polgári személyként a katonaság keretében, ám Szabadka visszahívott engem. Azt mondják, az az igazi szabadkai, aki szereti látni a városháza tornyát, és én ilyen vagyok. Visszatérve a régi időkre, nagyon sok kellemes élményem volt Burkus Vali nénivel. Rengeteg helyen jártunk, és olyan riportok születtek útközben, amelyeket nem is terveztünk. Beszélgetés közben felvetődött egy téma, elkezdtünk utánajárni, és egy teljesen másik helyen kötöttünk ki. Az sarkallt bennünket, hogy újabbnál újabb sikerélményeket éljünk meg, hiszen egy (kép)riport elkészítése az. Mindig is jobban szerettem a terepet, mint fotólaborban lenni. Ez a mostani digitális világ jobban tetszik, hiszen rögtön láthatom az eredményt. Más megvilágításba helyezi magát a munkakört is. Annak idején keveset volt szabad fényképezni, mert a film sokba került, a digitális képet azonban egyszerűen töröljük, ha nem sikerül. Ezáltal persze könnyű átesni a ló másik oldalára, hiszen akár ezer felvétel is készülhet egy rendezvényen.

* Hatalmas képanyagod van, mi lesz a hagyatékod sorsa?

— Nagyon sajnálom, hogy azok a fotók, amelyek filmen készültek, elveszhetnek. A digitalizálásukra kellene forrást keresni, mert különben a történelmünk egy része nélkül maradhatunk.

* Próbáltál valamilyen megoldást találni?

— Igen, de nem jártam sikerrel. Pedig jó lenne megmenteni ezeket a képeket az utókornak. Így veszik el minden, ami érték. Akkor hiányoljuk, ha már nem tudjuk átörökíteni ezt a mérhetetlen gazdagságot.

* Akadtak extrém helyzetek fotózás közben?

— Még a régi Jugoszláviában Németh János kollégámmal elmentünk Koszovóba, az első zavargások után. Becsöppentünk egy külföldi delegációba, mely által sok helyre eljutottunk, például a Kosovska Mitrovica-i ércbányába is. Érdekes élmény volt, egy ércet én is kibányászhattam. Emellett nagyon élveztem a helikopterezést, a sárkányrepülést és a hőlégballonozást is. Ez utóbbi egészen különös világ, a csendet csak a levegőt melegítő gép zaja töri meg időnként. Jó volt Macedóniát is végigjárni, továbbá Szlovéniát, a Muraközt, Csákánytornyát. A régi Jugoszlávia sokkal nagyobb terep volt, az újság az egész jugoszláviai magyarságnak készült. Élveztem! Akárcsak azt, amikor Dudás Károly akkori főszerkesztővel bejártuk Székelyföldet. A veszélyes helyzetek közül mindenképp kiemelném a NATO-bombázást.

* Az elmúlt tíz-tizenöt évből melyek a kedvenc témáid?

— Örülök, hogy a Nemzeti Vágta a Délvidéken is megalapozta a jövőjét, akárcsak a többi elszakadt területen. Budapesten ott lehettem az első és második vágtán, hatalmas élmény volt. Nagyon örülök, hogy a Szabadtéri Játékok főpróbáin is jelen lehettem a Hét Nap jóvoltából, illetve annak is, hogy itthon megörökíthettem a lebontott Raichle-házat. Nagyon sajnálom, hogy ezek a régi, szabadkai épületek elvesznek, kihal a város Monarchia-jellege.

* Hogyan viseled a népszerűséget?

— Nagyon kellemesen meglepődtem, mert amikor a Facebook-oldalamon megköszöntem a Hét Napnak azt a 14 628 napot, amelyet hivatalosan a szerkesztőségben töltöttem, rengeteg hozzászólást kaptam. Ezt nem is gondoltam volna! Olyan emberek gratuláltak, akiket személyesen alig ismerek. Megkönnyeztem, az az igazság. Elérzékenyültem, hiszen szembesültem, hogy elismerik a munkámat, nem volt hiába, van értelme, van, aki még igényli.

* Kaptál egy szép feladatot, hogy válaszd ki az e heti címlapfotót, az egyik kedvenc képedet. Könnyű volt a döntés?

— Dehogy, nagyon nehéz! Egy egész napot ezzel töltöttem, nézegettem a felvételeket. Az egyik kedvenc témámban, az aracsi pusztatemplomban gondolkodtam, hogy emlékeztessem az olvasókat, milyen ősi a múltunk, milyen alapokra építkezünk, amire büszkék lehetünk. Végül azonban mégsem erre, hanem a lovakra esett a választásom. Van egy nagyon szép sorozatom, melynek a Pasztellvágta címet adtam, mert a fotók pasztellfestmény-kivitelben készültek, egy magyarországi turisztikai körúton. Ezek szintén kedvesek a szívemnek.

* Mesélj a családodról!

— Három gyerekem van, közülük kettő lány, tőlük hét unokám született. A fiam még nem alapított családot. Viszont a páromnak, akivel együtt élek, van két gyereke, és ott is van két unoka. Tehát kilenc unokával dicsekedhetek, ami az igazi boldogság, mert a gyereki szeretet csodálatos. Én vagyok a papi, aki nagyon szeret az unokáival lenni. Sajnos sokan közülük nem Szabadkán élnek, de remélem, hogy most pótolhatom a lemaradást. A párommal nagyon szeretünk utazni, Görögország a szívünkbe lopta magát. Jártunk Egyiptomban, Tunéziában is. Nagyon boldog voltam, hogy az ötvenötödik születésnapomat Jeruzsálemben és Betlehemben tölthettem. Ez nagy ajándék volt számomra. Jólesett hallani, hogy gyümölcsoltó Boldogasszony napján megszólaltak a harangok a jeruzsálemi templomban. Nagyon jó új kultúrákat megismerni, ezzel visszük tovább az életünket, ez adja azt az energiát, feltöltődést, amellyel az ember újabb terveket tud megfogalmazni. Remélem, még rengeteg helyre el tudunk jutni.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Köszönöm a negyven évet”
Heti Interjúnk
„Köszönöm a negyven évet”
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink