„Jó elmenni segíteni másoknak, de nem szabad elfelejteni, hogy itthon is van dolgunk”

„Jó elmenni segíteni másoknak, de nem szabad elfelejteni, hogy itthon is van dolgunk”

Kovács Hanna Kishegyesről Kárpátaljára költözött két évre, hiszen Petőfi-ösztöndíjasként Ungváron és Nagygejőcön segítette a helyi magyar közösség munkáját.

Legutóbb Magyarkanizsán találkoztunk, és már egy rövid csevely alatt kedvet csinált nekem, hogy ellátogassak Kárpátaljára, olyan lelkesen beszélt az ott töltött időről.

* Hogy kerültél éppen Kárpátaljára? Tudom, hogy lehet választani, ami aztán alakul. Neked ez volt az első opciód? 

— A jelentkezési lapon három régiót kellett feltüntetni, de az is benne van a kiírásban, hogy az államtitkárság dönti el, kit hova helyeznek, így ez lehet egy negyedik opció is. Az én esetemben is így történt. Első helyre Válaszutat írtam, Erdélyt, szerettem volna besegíteni a Kallós Alapítvány munkájába. A második helyen Bosznia állt, a harmadik pedig Szlovénia volt. Amikor behívtak az interjúra, megkérdezték, vállalnám-e Kárpátalját is, ha oda osztanának be. Természetesen igent mondtam. 2017. május elején érkezett is a válasz, hogy gratulálnak, Szolyvára kerülök, Kárpátaljára. Előtte soha nem jártam arrafelé, Szolyváról nem is hallottam. Gyorsan utánanéztem az interneten, és elvállaltam. Körülbelül egy hét múlva ismét hívtak, hogy benne lennék-e egy cserében, Ungváron ugyanis táncost várnak, Szolyván pedig nyelvet kellene tanítani, így kicseréltek bennünket az előzőleg Ungvárra helyezett ösztöndíjassal. Hát így kerültem végül Ungvárra.

* A tánctanítás mellett milyen feladatokat láttál el? 

— A Petőfi-programban részt vevők mindegyikének van egy mentora, ő határozza meg a jelentkezővel egyeztetve, hogy mivel fog foglalkozni. Én az Ungvári 10. Számú Dayka Gábor Magyar Tannyelvű Középiskolába voltam kihelyezve, ahol elsőtől tizenegyedik osztályig folyik az oktatás, és szükségük volt néptánctanárra. A csoport már évek óta működött, de ahogyan nálunk is, sokan külföldre költöznek, a szakemberek is. Emellett a mentorom ajánlotta még az Ungvári 6. Számú Magyar Óvodát, így ide is eljártam foglalkozásokat tartani a kicsiknek. Ez egy magyar óvoda, de van két orosz tannyelvű csoport is a két magyar mellett. Én a magyaroknak magyar népi játékos foglalkozásokat tartottam, az orosz gyerekeknek pedig magyarórát.


Kovács Hanna (a szerző felvétele)

* Az oroszok is tanulnak magyarul? 

— Igen, mert a szülők magyar óvodába íratják őket, gondolván arra, hogy ezután magyar iskolába tudnak menni. Ehhez viszont nem árt megtanulniuk a nyelvet legalább alapszinten. Szeptember elején szervezik meg az úgynevezett Dobó Fesztivált Kárpátalján, így az első feladatom az volt, hogy elkísértem a táncegyüttest fellépni. Az Ungvári járásban van egy falu, Nagygejőc, körülbelül 12 km távolságra Ungvártól, s a fesztiválon ott volt a helyi iskola egyik tanítónője, aki megkért, hogy ha az államtitkárság jóváhagyja, járjak el hozzájuk is néptáncot tanítani. Nagygejőc egy magyar közösség, magyar iskolával, így nem érinti a Petőfi-program, de az ottaniak szerettek volna egy néptánccsoportot. Mivel időm engedte, kérvényeztem, hadd mehessek el hozzájuk. Ezt jóvá is hagyták. Ott két csoportom is volt.

* Milyen a kárpátaljai magyar közösség? 

— Ungváron már nagyon kevés a magyar, szóval már szórványnak számít, a környező települések azonban még magyarok, és remélem, meg is maradnak azoknak. Nagyon sokan külföldre költöznek: főleg Magyarországra, Csehországba, Lengyelországba. A két év alatt, amíg ott voltam, a kollégáim és a gyerekek közül is sokan elköltöztek, érezhetően fogynak. Kevés alsós magyar diák van. Sok a vegyes házasság, melyben a gyerekeknek már nem nagyon van kivel beszélniük az anyanyelvüket, így a tanítók első két-három éve arra megy el, hogy magyarul tanítják őket, hogy később tudjanak boldogulni.

* Két évet töltöttél kint. Előtte te sem tudtál túl sokat a térségről, és mi is keveset tudunk Kárpátaljáról. Amikor viszont a múltkor beszélgettünk, annyira lelkesen meséltél, hogy kedvet csináltál hozzá, hogy elutazzak. 

— Nem az első a bakancslistánkon a régió. Ez azért is lehet, mert a média egy picit úgy állítja be az országot, mint háborús övezetet. A kintlétem alatt is folyamatosan kérdezgettek az otthoniak, hogy jól vagyok-e, mi a helyzet, el merjenek-e jönni látogatóba. Pedig az a térség, ahol háború dúl, igen messze van Kárpátaljától. Kijev is 700 km Ungvártól, mely egészen lent van a magyar—szlovák csücsökben. A gazdasági helyzeten nyilván érződik a háború következménye. Én imádtam ezt a két évet. Kicsi a magyar közösség, de nagyon ragaszkodik magyarságához, és minden segítségért nagyon hálás. Néha olyan érzésem volt, mintha egy falusi doktor volnék. A nagygejőciek elképesztően hálásak voltak azért, hogy foglalkozom velük. Vittek magukkal mindenhova, kirándulni, meghívtak pedagógusnapra, és amikor főzték a szilvalekvárt, nekem is jutott. Már nem vagyok ott, de a mai napig tartjuk a kapcsolatot. Éppen a minap beszélgettem az iskola egyik pedagógusával, hogy nagyon szeretnék, ha visszamennék, mert a nyár óta még két táncpedagógus elköltözött Magyarországra, így táncoktató nélkül maradt a teljes Ungvári járás. Nyilván ott is működik a Hagyományok Háza mentorprogramja, de kellene egy helyi ember, aki koordinálja, levezeti a dolgokat.

* És milyen Ungvár? Milyen volt ott élni? 

— Csodálatos város. Imádok utazni, így amikor időm engedte, utaztam. Bejártam egész Kárpátalját. Nemcsak azért, mert Ungváron voltam, de azt kell hogy mondjam, az a legklasszabb hely. Megyeszékhely, és sok minden ott összpontosul. A legnagyobb magyar közösség természetesen Beregszászban van, de mint város Ungvár nyerte el leginkább a tetszésem. Van vár, van skanzen, ott folyik az Ung folyó, csodálatosan szép a központ, mindenfelé macskaköves utak, ami sokszor megnehezíti a közlekedést, de nagyon hangulatos. Szinte minden hétvégére jut egy kulturális rendezvény ebben a multikulturális városban. Magyarok, ruszinok, szlovákok, ukránok, és mindenkinek megvan a maga programja. Van egy nagyon klassz kávézó, a Váralja, melynek magyar tulaja van. Oda például rendszeresen jártam, a táncházakat is ott tartottuk.

* Az új szabályok szerint maradhattál volna még egy évig, de hazajöttél. 

— Úgy voltam vele, hogy mi itt, Vajdaságban talán nem vagyunk olyan rossz helyzetben, mint ők, de itthon is ugyanazok a gondok, szükség van a pedagógusokra. Jó elmenni segíteni másoknak, de nem szabad elfelejteni, hogy itthon is van dolgunk.

* Tervezel a jövőben valamikor újra pályázni? És ha igen, akkor visszamennél Ungvárra, vagy új helyet választanál? 

— Ez még a jövő zenéje, és minden benne van a pakliban. Nagyon megszerettem Ungvárt, szívesen mennék oda is, arról nem is beszélve, hogy sokkal könnyebb úgy dolgozni, ha már megismerted a közösséget, és tudod, mi vár rád. Minden ösztöndíjas első éve azzal telik el, hogy bizonyítson, összebarátkozzon az ottaniakkal. A második évben minden másként működik. Én az első évet is élveztem, de azután már valóban könnyebb volt a dolgom. Tudtam előre tervezni, tudtam készülni. Nyilván ha minden évben máshova mentem volna, nem tapasztalom meg ezt a könnyebbséget.

* Most itthon vagy, és visszacsöppentél a művelődési életbe.

— Így van. Ott folytatom, ahol abbahagytam. Topolyán, a Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központban és Kishegyesen, a Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben vezetek néptáncegyütteseket, oviscsoportokat és általános iskolásokat, illetve én magam is aktív táncos vagyok a Rizgetős és a Cirkalom tánccsoportokban. Szóval unatkozni itthon sincs időm. A foglalkozásokat csak délután lehet tartani, így délelőttönként angolt fogok tanítani Kishegyesen.

* Hogy érzed, tudod hasznosítani a kint megszerzett tapasztalatokat? 

— Nagyon jó volt ez a két év. Jó volt egy picit egy másik közösségben létezni. Emberileg is sokat adott, s azt hiszem, kellenek ezek a váltások. Szabadidőmben különféle képzésekre is jártam, Kárpátalján és Magyarországon is, például Balatoni Kata előadásaira vagy a Hagyományok Házába olyan képzésekre, amelyeket a Nyíregyházi Művészeti Iskola és a Táncművészeti Egyetemen végzett néptáncoktatók tartottak. Ezek főleg módszertani, pedagógiai előadások voltak. Nagyon hasznosnak bizonyultak, s ezt mind tudom itthon hasznosítani. Mindig kell valami újat mutatni, tanulni, fejlődni, s ez egy nagy lendületet adott.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink