„Isten megsegített…” (II.)

„Isten megsegített…” (II.)

1944 őszén Bajmokra bevonultak a szovjet egységek meg a partizánok, és néhány napon belül megalakult a Népfelszabadító Bizottság, majd a háromtagú Rögtönítélő Bizottság is, mely életről és halálról döntött. 560 név került a listára, és akit bármilyen ürüggyel meggyanúsíthattak, azt begyűjtötték és kihallgatták.

Némelyek úgy hitték, hogy a listát csak az emberek megfélemlítésére állították össze, de a tisztogatásra odarendelt csapat mégis elvégezte a feladatát. A kihallgatás után börtönbe vetették, majd november 2-án megkötözve a vesztőhelyre vitték a bűnösnek titulált férfiakat: családapákat, férjeket és fiakat. Csak azok menekültek meg, akiknek volt valamilyen ismeretségük. És Nagy János, aki maga sem volt teljesen biztos benne, hogyan élte túl a vérengzést. János bácsi istenfélő, mélyen vallásos ember volt, és a Jóisten, akiben annyira bízott, nem feledkezett meg róla a bajban. 2012 októberében kerestem fel, félve, hogy nemet mond, nem vállalja az interjút. Vállalta. Kérdésekre nem is volt szükség: János bácsi csak mesélt, mesélt, és szavai nyomán megelevenedett a véres történelem… Néhány hónappal később János bácsi elhunyt. Bajmokon, a központi temetőben helyezték örök nyugalomra. Élettörténetének ez a második része.

— Visszatérve ’44 őszére, engem is bekísértek. Négy orosz katona jött be a szobába. Akkor már lefeküdtünk, le voltam vetkőzve, civilben voltam otthon. Leszerelt katona voltam, hát ott maradtam a szüleimmel. Akkor ősszel bejöttek a partizánok, az oroszok. Statárium volt, este nem volt szabad menni sehova. Látták az orosz katonák, hogy én is alszok, fekszek, a szüleim is, gyanús volt nekik, hogy ilyen fiatalembert látnak otthon. Nem sokat tudtam beszélni velük, ők sem velem, de elővették a zseblámpát, és az ágy alá is bevilágítottak, keresték az egyenruhám, hogy nem vagyok-e katonaszökevény.

Akkor fölkeltem, fölöltöztem, és a négy orosz katona bekísért ide, Bajmokra, a központba, itt állt a partizánőrség, a parancsnokság előtt, itt, a templom előtt. Sehol senki, csak a villany égett. Na, amikor közelebb értünk, akkor leállította az őr a társaságot: „Ko ide? Stoj! Ko ide? ’Ajde napred tri koraka, ’ajde napred tri koraka!” (Ki az? Állj! Ki az? Gyerünk, előre három lépést, előre három lépést!) Hogy megismerjen vagy meglásson engem, hogy ki vagyok. Na, amikor megismert — tudniillik együtt legénykedtünk, csak ő bunyevác, partizán volt, én meg magyar, és én civilbe voltam —, csak intett, bókolt a fejével, hogy ismer ő engem. Akkor az oroszok átadtak neki, ő meg bekísért. Éppen valami gyűlésféle volt. Voltak ott civilek is, egy asztalnál ültek egy szobában, az akkor a községháza volt. Egy nagy teremben egy partizánparancsnok állt, de előtte az ajtóban is állt egy partizán. Mikor engem az őr bekísért, akkor félreállt, és belökött oda az a partizántiszt. Volt neki a vállán egy kis gépfegyverféléje, és avval sétált körül, az asztalok előtt, és mikor meglátott engem, rám nézett, és azt mondta: „Zašto nisi ti partizan?” (Miért nem vagy te partizán?) Hát akkor eszembe jutott, hogy meggyilkolták az öcsémet, az édes testvéremet a partizánok. Most én legyek partizán? Inkább nem is válaszoltam. „U zatvor!” (Börtönbe vele!) — csak ennyit mondott, és már kísért is a partizán őr a fogdába. Az ott volt a községházán, egy keskeny szoba, és belöktek oda. Ez egy szombati napon volt. Előtte, pénteken az utcánkból négy embert kísértek be, négy turáni vadászt: Novics Pistát, Novics Gábort, a Trenka Pétert és Figura Mihály bácsit. A Figura Mihály bácsi kovács volt, a Pista suszternak tanult, a Novics Gábor meg sofőr volt a zsidó nagykereskedő Guttmannál, akinél szolgálatban volt. A Trenka Péter bácsi napszámos volt. Mind utcabeliek voltak, ismertem őket. A Trenka Péter bácsi büszkélkedett, hogy ő turáni vadász, és hogy hova járnak gyűlésre, és hogy mit mondott a parancsnokuk. Azt mondta, hogy ide csak százszázalékos emberek kellenek...

Szombaton este vittek engem, sötét volt, nem láttam, világítás ott nem volt. Amikor megvirradt, kiengedtek bennünket vécére, majd vissza. Észrevettem, hogy a két Novics, a Trenka Péter meg ez a Figura Miska plezúrosak (foltosak). Kékek, vörösek, össze vannak verve. „Hát mi ez?” — kérdeztem. Kiderült, hogy pénteken este megverték őket. Utána megtiltották a verekedést, azt mondták, senkit sem szabad bántani. Úgyhogy engem már nem bántottak. Verni legalábbis nem vertek.

Úgy aludtunk, hogy összetettük a lábunkat, a két falnál volt a fejünk. Össze voltunk zsúfolva. Nem tudom, hányan lehettünk, de annyian voltunk, ahányan csak befértünk. Így éltünk tehát. Mindennap hozták az ebédet. Ott volt egy nagyterem, a folyosón hozták az ebédet, ott egy ablakon körösztül adták be. Ha valakinek bejött a hozzátartozója, a partizán odament az ablakhoz, elvette a levest, és megkeverte, hogy mi van benne, mi nincs benne, ugye. Utána odaadta a fogolynak, az elvitte, megette, aztán visszahozta az üres edényt.

Két-három olyan nehéz napunk volt, hogy csak na! Meg kell említenem egy szerdai napot, a másodika előttit, amikor kivégezték a testvéreket. Ott ücsörögtünk: „Gyerünk munkára!” — ordított ránk a tiszt. Ahol most a községháza van, akkor még iskola volt, de nem járt oda senki, hanem oda vezényeltek be bennünket az udvarba. Elég nagy iskolaudvar volt, és beosztottak bennünket, minden szobába három-négy embert. Azokban a termekben szállásolták el előtte a magyar katonákat, rendetlenség volt, a szalmát otthagyta a volt katonaság vagy csendőrség. Elmentek, és otthagyták a szemetüket. Volt ott étel is meg minden. Na, ezt ki köllött takarítani. Ez volt az a szerdai délelőtt. Dolgozgattunk, és aki készen volt, az kijött — ez volt a parancs. Kiálltunk az udvarba, sorban, kettesével. Egyszer csak hallottuk, hogy jönnek sokan, egyszerre lépkednek kint, a kövesen. Akkor nem volt ez a nagy forgalom, mint most, tisztán hallatszódott a dobogás. Egyszer csak megálltak, kinyitották a nagykaput, bejöttek. Igazi partizán katonák voltak, nők is voltak köztük. Néztük, hogy mi ez… Volt egy parancsnok is velük, ő azt mondta, hogy itt maradnak egy darabig, és hogy senkit sem szabad bántani a foglyok közül. De úgy látszik, ijesztgetni szabad volt, mert az egyik partizán őr odament a legkövérebbhöz közülünk, a Novics Pistához. Azt mondta neki, hogy: „Te miért vagy ilyen kövér? Te megeszed a húst a többiek elől! Mit szólnál, ha most agyonlőnélek?” Odatette a halántékához a revolverjét. Hú, mondom, de jó helyre kerültünk megint! Végül is nem bántotta, hanem csak ijesztgette, de ez csúnya ijesztgetés volt. Kérdezte az őrt, hogy van-e köztünk olyan, aki szerbet agyonlőtt. Hát nem tudott mondani, mert nem volt köztünk olyan.

(Folytatjuk)

Címkék: nagy_jános
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Isten megsegített…” (II.)
Riport
„Isten megsegített…” (II.)
Riport
Facebook

Támogatóink