„Isten megsegített…” (I.)

„Isten megsegített…” (I.)

1944 őszén Bajmokra bevonultak a szovjet egységek meg a partizánok, és néhány napon belül megalakult a Népfelszabadító Bizottság, majd a háromtagú Rögtönítélő Bizottság is, mely életről és halálról döntött. 560 név került a listára, és akit bármilyen ürüggyel meggyanúsíthattak, azt begyűjtötték és kihallgatták.

Némelyek úgy hitték, hogy a listát csak az emberek megfélemlítésére állították össze, de a tisztogatásra odarendelt csapat mégis elvégezte a feladatát. A kihallgatás után börtönbe vetették, majd november 2-án megkötözve a vesztőhelyre vitték a bűnösnek titulált férfiakat: családapákat, férjeket és fiakat. Csak azok menekültek meg, akiknek volt valamilyen ismeretségük. És Nagy János, aki maga sem volt teljesen biztos benne, hogyan élte túl a vérengzést. János bácsi istenfélő, mélyen vallásos ember volt, és a Jóisten, akiben annyira bízott, nem feledkezett meg róla a bajban. 2012 októberében kerestem fel, félve, hogy nemet mond, nem vállalja az interjút. Vállalta. Kérdésekre nem is volt szükség: János bácsi csak mesélt, mesélt, és szavai nyomán megelevenedett a véres történelem… Néhány hónappal később János bácsi elhunyt. Bajmokon, a központi temetőben helyezték örök nyugalomra. Élettörténetének ez az első része.

— 1921. december 13-án születtem Bácsgyulafalván. Az édesapám bajmoki volt, ’901-beli születésű, de Gyulára nősült, és én már ott születtem. Akkor ő elment katonának. Itthon maradt az édesanyám a testvérével. A nagybátyámnak nem volt családja, és a mezőgazdasági munkák anyámra maradtak, meg rá. Egyszer mentek ki kukoricaszárért, az édesanyám megázott útközben, de messze jártak, a sáros úton nem tudtak a lovak sietni, tüdőgyulladást kapott, és meghalt. Akkor visszahozott édesapám Bajmokra. Nemcsak engem, hanem megboldogult öcsémet is. Ő 1924-beli volt. Akkor apám 1925-ben újranősült Bajmokon, és lett egy nevelőanyám. Tőle lett még két testvérem.

Az édesöcsém 1944-ben nyáron magyar katona volt, a zombori zászlós gyalogságban. ’44-ben nyáron agyonlőtték a cseh partizánok. Hazajöttek a bajtársai, akik vele voltak. De nem a magyarok, hanem a bunyevácok. Az oroszok fogságába került a zászlóalj, a magyarokat elvitték Oroszországba, a bunyevácokat meg a jugoszlávok hazaküldték. Miután az öcsémet agyonlőtték, a bajtársai el is temették, és akkor kiszedték a fényképet, melyet találtak a zsebében. Ezzel tudták bizonyítani, hogy mi történt. Voltam én is katona… De menjünk sorban.

Gyerekkoromban Telecskán, azaz Gyulán, ahol születtem, földes szoba volt. Azt volt a szokás, hogy bent ültették a kotlóst, amikor kint hideg volt: kosárba szalmát, tojást raktak, rá a kotlóst, és betették az ágy alá. Én meg négykézláb mászkáltam, odamentem a kosárhoz, felálltam, a kotlós meg durr, bele a bal szemembe. Nem sokra emlékszem, csak arra, hogy amikor készültünk Zomborba az orvoshoz, akkor nem akartam menni, mert mindig fájt a szemem.

’42-ben, amikor bejöttek a magyarok, sorozás volt májusban, áprilisban, júniusban, én is benne voltam a korban. Húszéves voltam. Amikor a sorozó tiszt kérdezte, látok-e, mondtam, hogy a bal szememre nem. Na, akkor takarjam le a jobb szememet, mondta, és csak a bal szememmel nézzek. Ezután a táblára mutatott, én pedig mondtam, hogy nem látok, egy betűt sem tudok elolvasni. Jól van, mondta, akkor most takarjam le a bal szememet, és a jobb szememmel nézzek. Így mindent el tudtam olvasni, hiszen a jobb szemem jó volt. Az orvos nekem semmit sem mondott, csak az írnoknak diktálta le, hogy „a bal szem látóélességének nagyfokú csökkenése miatt, szembajának megállapítása végett honvédkórházba utalandó”. A következő évben, ’42 őszén, októberben belakoltattak engem is Ceglédre, 3/1 harckocsizó zászlóalj, első század, első batallion… Ahogy beléptem a kaszárnyába, tisztek, orvosok, mindenki ott ült civilben. És ezt mondta nekem az orvos: „Maga majd jelentkezzen nálam.” „Igenis.” Egyébként ott köllött nekem az ágyat csinálni, illetve söprögetni, mert újonc voltam. Elfelejtettem, hogy a doktor úrnál jelentkeznem köllött, ezért nem mentem el. Az egyik este jött a napos: „Nagy János! Nagy János! Parancs. Reggel a gyöngélkedőre az orvos századosnál!” „Jól van, elmegyek, jelentkezek...” Másnap el is mentem, és az orvos lekiabált: „Nem mondtam én magának, hogy jelentkezzen nálam?” „Hát elfelejtettem”, válaszoltam. Kiírta a beutalót a kórházba. Kecskeméti Magyar Honvéd Csapatkórház volt a neve, ha jól emlékszem, de egyszerűen csak honvédkórháznak hívtuk. El is mentünk az öreg katonákkal, még volt egypár. Kérdezték tőlem, hogy mi bajom van, miért megyek. Mondtam, hogy a szemem. És maguknak? Azt válaszolták, nemi baj. „Ja, jó”, mondtam. Szóval, elmentünk a kórházba, az orvos bevitt egy sötét szobába, világított, nézegette a szememet, aztán kijöttünk, várakoztunk, amíg be nem hívtak bennünket egyenként. Engem is behívtak, egy tanácsteremben ültek sorban a tisztek meg az orvosok. Nekem csak annyit mondtak, hogy „maga le fog szerelni”. Kijöttem, visszamentünk, bementem a kaszárnyába: „Na, mit mondtak, Nagy?” „Le fogok szerelni.” „Haha, maga?” — mondták ezek a pesti karpaszományosok. Nem látszott rajtam, hogy miért szerelek le, ezért nem értették. De leszereltem. Ez volt ’42 ősze. ’43 nyarán kaptam egy szép nagy papírt, az volt a címe, hogy Katonai elbocsátó levél. A katonakönyvembe meg „N. m.” volt beírva, ami annyit jelentett, hogy nehéz munkára fogható. Nem jár neki puska, nehéz munkára viszont fogható. Érdekes...

Visszatérve, szabad legyen még valamit megjegyeznem: engem a jugoszláv hadseregbe is besoroztak mint öreg katonát, ’47 őszén. Jelentkeznem köllött, mert itt maradtam, ugye. Jelentkeztem is, és beírtak, besoroztak, elvittek Szkopjéba, ott is az „automobilska jedinicába”, és mondták, hogy: „Vi ćete svi biti šoferi!” (Maguk mindannyian sofőrök lesznek!) Mikor arra került a sor, hogy megtanuljuk a mesterséget, akkor megint jött a tiszt meg az orvos, és nyomozott, hogy kinek milyen baja lehet. És akkor én mondtam neki, hogy „ja ne vidim na levo oko” (nem látok a bal szememre), ő pedig rám ordított. Mielőtt még meggyőződött volna róla, hogy mi bajom van, már előre leszidott. Na, de miután megvizsgáltak a kórházban, akkor elismerte. Azt mondta: „Ti stvarno ne vidiš na levo oko!” (Te valóban nem látsz a bal szemedre!) Ezért mondom én mindenkinek, akivel beszélek, hogy ez a különbség a magyar és a balkáni kultúra között. Elnézést, de nem bírom ki, hogy ne mondjam így…

(Folytatjuk)

Címkék: nagy_jános
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Isten megsegített…” (I.)
Riport
„Isten megsegített…” (I.)
Riport
Facebook

Támogatóink