„Hosszú távon tulajdon megmaradásunk a valódi tét!”

„Hosszú távon tulajdon megmaradásunk a valódi tét!”

A torontálvásárhelyi Nyúl Vadászegyesület ez év augusztus 8-án tölti be létrehívásának 100. esztendejét.

Vezetőjét, Nagy Péter urat leginkább a jelenről kérdeztem. Beszélgetőtársam, aki idestova harminc éve aktív tagja a helyi vadászegyesületnek, az idén áprilisban vállalta az elnöki tisztséget — és persze az ezzel járó gondokat, kihívásokat, bokros teendőket is.

— Egyesületünknek pillanatnyilag harminckét aktív tagja van, ám a számbeli lemorzsolódás sajnos berkeinkben is állandósult vendég. Az utóbbi esztendőkben több idős tagunk elhunyt, a falunk fiataljait pedig egyre kevésbé érdekli a vadászat. A helybéli iskolások között van ugyan néhány felsős legényke, aki szívesen és örömmel vesz részt munkaakcióinkban, viszont ennél többre egyelőre nem futja. Bizony, alaposan megváltozott világban élünk! Keveset barátkozunk, társalgunk, mindenki csak önmagával van elfoglalva. Rohanunk a pénz után. A vadászat pedig teljes embert követel. Rákészülést, a vadállomány egész éven át való felügyeletét és gondozását. Összhangot a természettel, és nem csak egy-egy vad kilövését. No, de ne tartsunk panasznapot! Személy szerint én mindenképp bízom benne, hogy a dolgok egyszer újra rendes mederbe terelődnek.

A centenárium hivatalos megünneplésének időpontja november közepére került be az egyesület tevékenységi határidőnaplójába.

— Eredeti elképzeléseink szerint az ünneplést, mi több, a sorrendben harmadik községi vadásznapot is, falunk hagyományos, május végi pörköltfőző versenye keretében tartottuk volna meg. Végül aztán egy, az időközben községünkben bekövetkezett tragikus kimenetelű, kettős vadászbaleset okán tisztességesebb megoldásnak véltük más terminust keresni. Az alkalomra tervezett tartalmak viszont — a solymászok bemutatkozása, a meghirdetett tematikus pályázatunkra beérkezett képzőművészeti diákmunkák kiállítása és megjutalmazása, a díjnyertes, illetve a rangidős vadásztársaink munkásságának nyilvános méltatása — változatlanul megmaradtak.


A szerző felvételei 

Noha a torontálvásárhelyi vadászegyesület legidősebb tagjainak kora 78 és 85 év közötti, közülük korántsem akasztotta végleg szögre mindegyikük a duplacsövűt. Olykor-olykor, főleg könnyebb vadászatok idején, maguk is terepen vannak. Az egyesületi elnök vonatkozó ad hoc felsorolásában Szekeres „Malmos” István, Szekeres Sándor, Kerekes Imre és Dóczi András neve hangzik el. A teljesség igénye nélkül.

— Az elődeink által kitaposott út fenntartása és korszerűsítése immár a mi feladatunk. Persze, tudjuk, hogy annak idején nekik sem pottyant az égből, viszont köztudomású, hogy az igények és a lehetőségek többször még köszönőviszonyban sincsenek egymással. Dacára mindennek, változatlanul minőségi gazdálkodást tudunk felmutatni. Községi viszonylatban mindenképp. Fácánneveléssel — a keltetéstől indítva — harmadik esztendeje foglalkozunk. Tavaly például rekordminőséget jegyeztünk, a 204 darabból legfeljebb tizenhat csibe pusztult el. Az idei „felhozatal” 224, egytől három hónapos jószágot számlál. A nyúlállomány tekintetében sajnos annyira gyöngén állunk, hogy a legutóbbi őszi szezon idején már a második körnél abba kellett hagynunk. Kérded, mitől lesz bárki is jó vadász? Nos, attól, pontosabban attól is, ha évközben a vadállomány feljavítását sem téveszti szem elől. A vadászatnak ezenkívül bizonyos etikai, viselkedési és öltözködési szabályai is vannak, melyek figyelmen kívül hagyása igen nagy károk és balesetek okozója lehet. Nem győzünk apellálni, vetkőzzük már le végre magunkról — vadászat alkalmával mindenképp! — azokat a közkedvelt terepszínű egyenruhákat. Hiába telt el lassan huszonöt év, sokunkban továbbra is rossz emlékeket hoznak fel a múltból… Lényegében a jó vadász holtig tanul. Idősebb vadásztársainknak köszönhetően nemcsak a környékbeli, de a magyarországi vadászegyesületekkel is van kölcsönös szakmai és baráti együttműködésünk, például Hódmezővásárhelyről, Makóról…

A debellácsi vadászegyesület legnagyobb vadászterületén és annak környékén jelenleg építkezési munkálatok folynak, hatalmas kísérőzajjal és robajjal, aminek következtében leginkább a rőtvad keresett más telephelyet magának. Remélhetőleg csak átmeneti jelleggel. Elvégre a kihelyezett sózók és az etetők a helyükön maradnak, a(z) (fel)épülő szélgenerátorok működése pedig viszonylag nesztelen lesz. Jelentős gond adódott viszont a Tarcalról, illetve előzőleg a Boszniából, valamint a Déli-Kárpátokból átszivárgott, falkákban vonuló sakálok garázdálkodásaiból. Úgy tartják, ráadásul jogosan, ahol ez a ragadozó rendelkezik, ott a nemes vad nem sokáig bír megmaradni. Tavaly a helyi vadászok például négyet is kilőttek soraikból. Mint megtudtuk, a sakálok már a faluba is „bekéredzkedtek”, hulladék után kutatva…

— Antalfalva község a közelmúltban néhány hektár, kataszterileg mezőgazdasági földterületként bejegyzett parcellát bocsátott rendelkezésünkre. Erre „építve”, továbbá a tartományi és a községi szinten egyaránt egybekapcsolódó tervezet értelmében a szóban forgó területen, remélhetőleg belátható időn belül, fásítás esedékes. Mindebbe szeretnénk a legfiatalabb generációt is bevonni. Hadd érezzék ők is, hogy a sajátjukat építik! Bármikor kimegyek a Buckába, változatlanul jóleső érzés jár át. Pedig azért egy kicsit odébb van már ’68, amikor nyolcévesként, velem egykorú diáktársaimmal, magam is részt ve(he)ttem az ottani fenyőerdő telepítésében. Vadászegyesületünk fiatalított vezetőségének céljai között a természetet kedvelő diákok és más helybéliek aktívabb bekapcsolása is jelen van. Nemtől és kortól függetlenül.

A torontálvásárhelyiek főleg sima terepkonfigurációjú vadászterülete egyaránt szűkölködik mocsaras és erdős egységekben. Agroökoszisztéma ez inkább, ahol a tagosított földeken hatalmas mezőgépek dübörögnek, a magasabb terméshozam érdekében pedig elengedhetetlen (?!) követelmény a műtrágyázás, a mérgezés és a permetezés. Tetézi mindezt az is, hogy szinte alig találni olyan parcellát, amelynek gazdája hajlandó lenne megkegyelmezni legalább a földje közepén vagy annak végében vadon nőtt fának, cserjének.

— A vad számára szinte alig maradt élet- és rejtekhely. Nehezen felfogható, viszont tény, hogy röpke néhány évtized leforgása alatt nemcsak a néhai országútjainkat „zsugorítottuk” össze, s tüntettük el mellőlük az őket szegélyező fákat, illetve bokrokat, de a valamikori vakdűlők és a kanálispartok alacsony növényzetét is. A nyulaknak és a fészküket a talajfelszínre építő fogolymadaraknak rejteket nyújtó vegetációt. A szarka, a varjú és a szürke varjú nálunk legfeljebb már csak a falupark magas platánjainak lombkoronái között talál önmaga és családja számára fészekhelyet. Ördögi kör ez, melyből csupán egyetlenegy kiút létezik: mielőbb abbahagyni ezt az értelmetlen harácsolást, és szövetséget kötni a természettel. Mert hosszú távon tulajdon megmaradásunk a valódi tét!

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Hosszú távon tulajdon megmaradásunk a valódi tét!”
Bánáti Újság
  • Borbély Tivadar
  • 2019.10.11.
  • LXXIV. évfolyam 41. szám
Facebook

Támogatóink