„Hiszem, hogy Isten hívott ide…”

„Hiszem, hogy Isten hívott ide…”

Beszélgetés Sáfrány Dáviddal, akit június végén szenteltek diakónussá Szabadkán.

* Mikor érezte először Isten hívását?

— Be kell vallanom, nem terveztem, hogy pap leszek. Az általános és a középiskolai évek alatt olykor ugyan felmerült a papi hivatás mint lehetőség, a sok más hivatás mellett, viszont sosem foglalkoztam elmélyültebben ezzel a gondolattal. Körülbelül tíz évvel ezelőtt, a húszas éveim elején éreztem először intenzívebben Isten hívását.

* Honnan tudta, hogy pontosan milyen úton is induljon el? Volt olyan időszak például, amikor pap akart lenni?

— Vannak, akik egy erős meghívásélmény után mondanak igent Isten hívására, és indulnak el a papságra való készület útján, ám olyanok is vannak, akik számára hosszabb periódus felismerni a hivatásukat, és igent mondani Isten hívására. Én az utóbbiak közé tartozom. Nekem körülbelül nyolcéves folyamat volt ez. A középiskolai évek után egy csütörtöki szentségimádás alatt tapasztalt Istenélménnyel indult az utam. Eleinte csak vágyat éreztem a Jézussal való találkozásra a szentségimádásban és a szentmisékben, és ez a vágy lassan erősödött, egyre jobban érdekeltek Isten dolgai, az Ő tanítása. Egy idő után azt vettem észre, hogy lassan átformálódik az értékrendem, hogy a munka mellett már mindennap szentmisékre megyek, és hogy a bulik helyett már egyházi ifjúsági programokra járok. A sorkatonai szolgálat előtt és alatt kezdtem el érezni Isten hívását, ám eleinte nem akartam elfogadni, küzdöttem ellene, jobban szerettem volna családapa lenni. Lassan azonban beláttam, hogy csak Isten terve szerint tudok kiteljesedni. Egy esti imában felajánlottam Istennek az életem, és kértem, hogy vezessen azon az úton, amelyet szánt nekem, és mutassa meg, hogy merre menjek. Nem tudtam, merre induljak, de Ő gyóntatók, barátok és olykor ismeretlenek által is küldött jeleket. Beiratkoztam Szabadkára, a Teológiai-Katekétikai Intézetbe, azt gondolva, hogy ha Istenről tanulok, világosabbá válik az Ő akarata. A harmadik év után egyre erősebbé vált a papi hivatás érzése, és több beszélgetés, lelkigyakorlat, valamint zarándoklat után világossá vált az utam, és jelentkeztem Msgr. dr. Pénzes János püspök atyánál, aki az Esztergomi Papnevelő Intézetbe küldött, készülni a papságra.

* A mai világban kevesen vállalják fel nyíltan a vallás(osság)ukat. Önt érte már kritika emiatt? Volt, aki nem értette meg?

— Mindig is voltak értetlenek, akik valami miatt nem tudják megnyitni szívüket Isten előtt. Jézus követése szemet szúr a világban. Ha őszintén és komolyan kezdjük követni Őt, akkor elkerülhetetlenül érnek kritikák is. Viszont az a tapasztalatom, hogy ha törekszünk a dialógusra, akkor előbb-útóbb megértik vagy legalábbis elfogadják, tiszteletben tartják a hitünket, véleményünket.

* Milyen érzés immár felszentelt diakónusként tevékenykedni?

— Csak néhány hete szentelt fel a püspök atya. Nem túl sok feladatom volt még a diakónusi szolgálatban, viszont nagyon fontos számomra az elköteleződés, hogy a szentelésben Istennek adhattam az életem, és hogy a napi imádsággal, a prédikációkkal is szolgálhatom az Ő népét.

* Merre tovább, mik a tervei?

— Szeptembertől még visszamegyek Esztergomba befejezni a tanulmányaimat, és hazatérve, januártól egy, a püspök atya által kijelölt plébánián töltöm majd a diakónusi gyakorlatom. Nagy öröm számomra, hogy hazajöhetek, és itthon, a Szabadkai egyházmegyében tevékenykedhetek majd. Hiszem, hogy Isten hívott ide, és hogy az Ő akarata, hogy papként is itt szolgáljak majd.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Képmás rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink