„Fel kell néznünk a határon túl élő magyarokra”

„Fel kell néznünk a határon túl élő magyarokra”

A vajdasági Keresztény Értelmiségi Kör meghívására a közelmúltban Szabadkára látogatott a magyarországi Keresztény Értelmiségiek Szövetségének küldöttsége. A jeles vendégek között ott volt a kecskeméti KÉSZ helyi szervezetének vezetője, dr. Tercsi Mátyás is.

A többdiplomás mérnök azt mondja, mindig örül az ilyen találkozási lehetőségeknek, hiszen a kapcsolattartás nagyon fontos, viszont sajnos nem túl gyakran van rá lehetőség. Szerinte a határon túli magyarság elismerésre méltó küzdelmet folytat a megmaradásáért, emiatt pedig az anyaországiaknak tisztelniük kell az országhatáron túl élőket.

— Római katolikus családban nevelkedtem — kezdte a beszélgetést Tercsi Mátyás. — Nagyapám, édesapám és három testvérem is a piaristáknál érettségizett, de én már nem tudtam, mert 1950-ben államosították a piarista általános iskolát, én pedig ezután indultam első osztályba. Állami iskolába kerültem, és végül ott is érettségiztem. Mindvégig hű maradtam a családomhoz és a vallásomhoz. Keresztény szellemben élek és dolgozom, és másokat is megpróbálok ebben a szellemben — hogy így mondjam — részben irányítani, részben segíteni. Huszonhárom éve vezetem a kecskemétiek KÉSZ-csoportját, és szeretném ezt a lelkületet továbbvinni.

* Mit kell tudnunk a kecskeméti szervezetről?

— Az országos KÉSZ a rendszerváltás évében, 1989-ben alakult meg, mi, kecskemétiek pedig 1994-ben csatlakoztunk. Ekkor járt nálunk az alapító elnök, egy afféle „igazi papember”, aki el tudta nekünk magyarázni, hogy mennyire fontos a keresztény értelmiségiekhez csatlakozni. Itt igazi keresztényekkel találkozhatunk, akik azért dolgoznak, hogy a kereszténység fennmaradjon, és ezt tovább is vihessük. A kereszténység nem divatszó, a lélekhez szól. És akit lélekben meg tudunk szólítani, az képes lesz a felemelkedésre azáltal, hogy a KÉSZ-hez csatlakozott. Én is ebben a szellemben vezetem a csoportot, mely negyvenkét fővel indult 1994. január 29-én, és hat hónap múlva már száztagú volt. Ezt a létszámot azóta is tartjuk.

* Milyennek látja a vajdasági magyarság helyzetét Magyarországról, az anyaországból? Nálunk is nagy gond például az elvándorlás, a falvak, sőt, lassanként a városok elnéptelenedése, és úgy látszik, ez a fajta népességfogyatkozás egyelőre megállíthatatlan. Önöknél is tapasztalható ez a folyamat, de talán több lehetőségük van legalább a lassítására...

— Szomorú vagyok, mert fiataljaink számára sokkal nehezebb a helyben maradás. A „régi” ifjakat még kötötte valamilyen kapcsolat a szüleikhez, de mára ez ellaposodott. A mostani fiataloknak nagyobb igényeik vannak, melyek kielégítéséhez nem biztos, hogy itthon meg tudják találni a számításukat. Próbálják megkeresni a helyüket külföldön, de nem biztos, hogy ez sikerül.

* Szervezetként igyekeznek tenni valamit ez ellen? Meg lehet szólítani az ifjúságot?

— A fiatalokat nagyon nehéz megszólítani, még országhatáron belül is. Nálunk a mi korosztályunk meg az övék nagyon nehezen találja meg a közös hangot, és úgy gondolom, hogy itt, önöknél is ugyanez a helyzet. Megint csak azt mondhatom: a mostani fiataloknak egészen más igényeik vannak, mint nekünk annak idején. Ezért is nehéz közel férkőzni hozzájuk. Nagyon szeretjük őket, büszkék is vagyunk rájuk, és sokukat szeretnénk bekapcsolni a munkánkba, viszont azt is tudomásul kell vennünk, hogy nem ugyanaz érdekli őket, ami bennünket. Így nehéz.

* Fennmarad a kapcsolat azokkal, akik külföldre távoztak?

— Mi most azt tapasztaljuk, hogy lassan visszajönnek azok, akik elmentek, mert úgy érzik, vereséget szenvedtek, azaz nem találták meg a számításukat, nem azt kapták, amit reméltek. Okleveles fiatalok mentek el, és mosogatói állást kaptak. Lassan rájönnek, hogy ezzel „lealacsonyították” magukat, nem elégedettek sem a munkájukkal, sem az azért járó elismeréssel, ezért megindulnak visszafelé. Kecskeméten például már két orvos is van, aki külföldről költözött haza, családostul. És olyan fiatalt is ismerek, aki kiment, de négy év után rájött, hogy neki ott semmi keresnivalója nincs, nem találja a helyét, nem oda tartozik. Bevándorlónak tekintik. Szóval egyáltalán nem biztos, hogy jól járnak a fiataljaink, ha kimennek kétkezi munkát végezni, hiszen idehaza a saját területükön óvónőként, tanárként vagy „csak” nagyon ügyes, kiváló szakmunkásként is dolgozhatnak.

* Tehát ön szerint érdemesebb a szülőföldön törekedni az előrehaladásért?

— A saját környezetünkben nagyon nehéz „kinőni” a tömegből, de ennek ellenére szerintem mégis ezt az utat kell választani, mert egyszerűbb, mint külföldön bevándorlóként vagy jöttmentként haladni.

* Úgy tudom, a felesége révén ön részben óbecsei kötődésű is. Ezek szerint van némi tapasztalata arról, hogy mi, vajdasági magyarok hogyan élünk, hogyan „harcolunk” a magyarságunkért, a hitünk, a nyelvünk megmaradásáért itt, Szerbiában. Milyennek látja a helyzetet anyaországi szemmel?

— Mi mindannyian szláv környezetben élünk. Tudomásul kell vennünk, hogy a Kárpát-medencében mi, magyarok kilógunk a sorból, éppen a nyelvünk és a vallásunk miatt. Az a vallás, amelyet Szent István „hozott” nekünk, egy hihetetlen megtartóerő. Kevert nép vagyunk, és ebből kifolyólag igen magas az értelmi szintünk. Mindig, mindenben az élen jártunk, gondoljuk csak a tudósainkra, feltalálóinkra... Ezt a szintet ma is tartjuk, ezért mindig is irigylésre méltó nép voltunk. Elég, ha a Nobel-díjasainkat említjük, vagy nézzük meg, milyen szakembereink vannak. Innen, ebből a mi Kárpát-medencénkből importálnak orvosokat például Norvégiába és Svédországba, ott szinte nincs is orvosképzés. A délvidéki magyarok ereiben ugyanaz a magyar vér csordogál, mint az anyaországiakéiban, ezért el kell gondolkodnunk, hogy ezek az emberek talán sokkal nagyobb magyarok, mint azok, akik a határon belül élnek. Az anyaországiak számára a magyarságuk természetes állapot, hiszen semmit sem kell tenniük érte, megkapták és birtokolják. A határon túliak viszont ebben a nyomott, modern világban kell, hogy megőrizzék a magyarságukat, ami mindenképpen tiszteletet érdemel. Trianon óta lassan száz év telt el, de a határon túli magyarok még mindig élik, életben tartják a népi hagyományokat, márpedig ez nekik sokkal nehezebb, mint az anyaországiaknak. Ezért kell nekünk, anyaországiaknak felnéznünk rájuk.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Fel kell néznünk a határon túl élő magyarokra”
Interjú
„Fel kell néznünk a határon túl élő magyarokra”
Interjú
Facebook

Támogatóink