„Engem mindig megtaláltak a kihívások”

„Engem mindig megtaláltak a kihívások”

Magyarország köztársasági elnöke a vajdasági egészségügy területén végzett magas színvonalú munkája, valamint a délvidéki magyar közösségi élet szervezésében vállalt szerepe elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést adományozott dr. Farkas Emilnek, a Zentai Közkórház sebészeti osztálya főorvosának.

A doktor úr már a ’90-es évek háborús időszakában részt vett a vajdasági magyarság számára érkező külföldi, elsősorban anyaországi segélyszállítmányok koordinálásában, sőt, a politikában is „megmártózott”: helyhatósági, tartományi és köztársasági képviselő volt. Dr. Farkas Emil neve azonban szakmai berkekben arról vált ismertté, hogy huszonöt évvel ezelőtt ő kezdeményezte és honosította meg Vajdaságban, konkrétan a zentai kórházban a laparoszkópiás műtéti eljárást. Mint mondta, nagy megtiszteltetés számára, hogy felfigyeltek rá, és kitüntetésre érdemesnek tartják a tevékenységét, melyet — elismeréssel vagy anélkül — a jövőben is folytatni szeretne.  

— Engem mindig megtaláltak a kihívások és a feladatok, én pedig hajlandó voltam elfogadni és elvégezni őket. Persze sohasem egyedül dolgoztam, hanem a munkatársaimmal, akik körülvettek és segítettek, így ez a díj őket is illeti.


Dr. Farkas Emil (Gergely József felvétele)

* Bizonyára ilyen kihívás volt két és fél évtizeddel ezelőtt a laparoszkópiás műtétek beindítása.

— Először 1990-ben találkoztam ezzel az eljárással Budapesten, egy kongresszuson, de akkor még nem gondolkodtatott el komolyabban. Két évvel később a magyar egészségügyi intézmények több száz ilyen műtétről számoltak be, négy év múlva pedig a négy vezető orvostudományi egyetem sebészeti klinikájának összegző előadását hallottam 12 000 elvégzett epeműtétről. Tudatosult bennem, hogy ez a jövő, és meg kell ragadni az alkalmat. A módszer szemléletváltást hozott a sebészetben. Akik harminc évig nem így műtöttek, egy kicsit bizonytalanok voltak, talán kételkedtek is benne. A kórházunk akkori osztályvezető főorvosa nem akadályozott, hagyta, hogy belefogjak, én pedig, mivel anyagi segítséget nem kaptunk, vállalatról vállalatra jártam, hogy összeszedjem a pénzt az eszközre. Megvásároltuk azt a gépet, amely akkor a legmodernebbnek számított, olyannal Magyarországon Móron és Gyulán dolgoztak. Mi is elmentünk Mórra, majd az ottani kollégák jöttek hozzánk segíteni. Amikor hazatértek, nem volt egyszerű dolgunk, úgy éreztük, mint amikor a járni tanuló gyereknek elengedik a kezét. Kezdetben megválogattuk, mit csinálunk, olyan eseteket vállaltunk, amelyeknél kisebb volt a várható szövődmény. Azóta már a módszer is, a műszerek is sokat fejlődtek, mi is felnőttünk hozzá, egyre nagyobb lett a tapasztalatunk. Az első berendezést tizenöt évig használtuk, tíz évvel ezelőtt állami támogatásból kaptunk egy másikat, majd az idén májusban újabb lehetőség adódott a modernizálásra. A 135 000 eurós magyarországi donációnak köszönhetően sikerült a legkorszerűbb műszert beszerezni. Büszkén mondhatom, hogy ilyen egység, amely most nekünk van, a torony és a hozzá kapcsolódó műszerek, sehol sincs a környéken. Óriási különbség tapasztalható a régi és az új készülék között, ami elsősorban a betegek biztonságát szolgálja, hiszen a készség és a tudás eddig is megvolt ezekhez az összetett műtétekhez. A zentai kórházban már majdnem minden hasüregi műtétet laparoszkóppal végzünk, például a sérv-, a vakbél-, az epehólyag-eltávolítást, emellett a szerbiai egészségügyi minisztérium, néhány kórházon kívül, a zentai sebészetet is kijelölte arra, hogy a vastagbélen végzett laparoszkópos műtéti technikák központja legyen.

* A helyzetet ismerve adódik a kérdés: vannak-e fiatal szakemberek, akik ezzel a modern felszereléssel dolgozzanak?

— Igen, nálunk vannak fiatal, kiváló tudású sebész szakorvosok, akik ismerik ezt a módszert, és szeretik is csinálni. Az osztályon egyébként generációváltás tapasztalható, öten vagyunk idősebb sebészek — én is készülök nyugdíjba —, és öt általános sebész szakorvost képeztünk ki, közülük négyen már be is fejezték a szakosítást. Nem számít mindennapi dolognak, hogy két olyan szakorvos is hazajött, aki Magyarországon végezte el a tanulmányait. Szerencsére itthon is tudnak fejlődni, és most már minden lehetőségük megvan, hogy a legmagasabb színvonalon végezzék a munkájukat.

* Ön mindig a zentai kórházban dolgozott?

— Szegeden fejeztem be az egyetemet, majd hazajöttem a szülővárosomba, Adára. Az egészségházban dolgoztam, hiszen előbb két évet kellett letölteni az általános praxisban, és csak ekkor lehetett jelentkezni a szakosításra. Két év után elkezdtem keresgélni, Zentán, Szabadkán, Nagykikindán érdeklődtem, nem utasítottak el, de ígéretet sem kaptam. Mivel már kétszer két év múlt el, Magyarországon indítottam meg a szakosítást, és kaptam rá engedélyt a minisztériumtól magamnak és a feleségemnek is. Amikor felmondtam az állásomat, akkor találtak rá lehetőséget, hogy itthon maradjak. Így jutottam be a zentai kórházba, ahonnan később több helyre hívtak, például Újvidékre is, de én maradtam, és elmondhatom, hogy nem bántam meg. Itt nehezebb ugyan a munka, de sokoldalúbb is. Zenta kisváros, nincsenek távolságok, a gyerekek felültek a biciklire, és mindenhova percek alatt eljutottak. Amikor elkezdtem a zentai kórházban dolgozni, nem volt ultrahangos készülék, a fejünkre és a kezünkre voltunk utalva. A technika nagy segítség, de ma sem szabad elsődlegesen és kizárólagosan erre támaszkodni. Amit korábban két mondatban leírtam a papírra, azt most a számítógépbe kell bepötyögni, a betegtől elfordulok, nyomogatom a billentyűket… Nem a munkába fáradtam bele, hiszen ezt az ember szeretet nélkül nem is tudja csinálni, hanem ebbe a rendszerbe, amely elidegeníti a beteget az orvostól.


Az új műszer hivatalos átadásakor (Herédi Krisztián felvétele)

* Sohasem gondolt arra, hogy külföldön folytatja a pályafutását?

— Voltak nehéz időszakok és kísértések, különösen a háborús években, amikor csak a súlyos, életveszélyes műtéteket végezhettük el, a többit megtiltották. Akkor kezdődött a laparoszkópiás éra, melynek aktív szereplője, úttörője lehettem, mindenkit ismertem, aki ezt művelte. Rengeteg ajánlatot kaptam, sok helyre elmehettem volna, hívtak például Nagykanizsára, Gyöngyösre, Makóra, Budapestre. A megélhetés jobb lett volna, de Zentán van a házunk, ez az otthonunk… Addig gondolkodtam, mígnem elmúlt a kísértés, és valamennyire itt is rendeződött a helyzet. Persze, ez messze van az ideálistól, vannak hiányosságok, melyek megnehezítik a munkánkat, de az emberi erőforrásunk olyan, hogy minden gondot megoldunk. Emberfeletti az, amit a sebészek mellett a személyzet is végez, és valójában ennek köszönhető, hogy zökkenőmentes a tevékenységünk.

* Ön a Magyar Egészségügyi Társaság vajdasági tagozatának az elnöke. Miért tartja fontosnak, hogy részt vegyen ennek a szervezetnek a munkájában? 

— Kezdettől fogva alapító és elnökségi tagja vagyok a Magyar Egészségügyi Társaságnak (MET), és vezetője a vajdasági tagozatnak. A MET 1993-ban alakult meg, amikor a rendszerváltás után egymásra talált a Kárpát-medencei magyarság. Ez a szervezet nagyon fontos szerepet töltött be, kapukat nyitott meg, lehetőséget nyújtott a más-más országban élő magyar orvosoknak, egészségügyi dolgozóknak a találkozásra, beszélgetésre. Mivel ma már mindenki oda utazik, ahova akar, talán egy kicsit veszített a jelentőségéből, de a helye és a szerepe még mindig fontos, hiszen a rendezvényein továbbra is tapasztalatot cserélhetnek a magyar szakmabeliek — mondta dr. Farkas Emil, majd az elhangzottakhoz azt is hozzáfűzte, éppen az idén októberben lesz Zentán egy, a család, népességfogyás és nemzetcsökkenés témájával foglalkozó tanácskozás. Remélik, hogy az összejövetelen képet kapnak a régióban kialakult helyzetről, és ha nem is tudnak változtatni, legalább ráirányítják a figyelmet a bajra. 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Engem mindig megtaláltak a kihívások”
Interjú
Facebook

Támogatóink