„Egymásra vagyunk utalva, minden belső súrlódásunk ellenére is”

„Egymásra vagyunk utalva, minden belső súrlódásunk ellenére is”

A délvidéki magyarság kulturális életét gazdagító, a nemzeti hagyományok ápolását szorgalmazó munkája elismeréseként Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetésben részesült Rancz Károly, a pancsovai Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület elnöke. A díjátadásra június 22-én került sor Belgrádban, a magyar nagykövetségen.

A díszoklevelet, melyet március 7-ei keltezéssel Áder János, Magyarország köztársasági elnöke írt alá, Pintér Attila nagykövet úr adta át a pancsovai kultúrelnöknek egy bensőséges hangulatú ünnepségen, melyre rendhagyóan, de mégis szervesen igazodva az alkalomhoz, egy dalcsokorral maga a Temes-parti kisváros magyar kultúrfészkecskéjének vegyes kara is fellépett. Tematikus beszélgetésünk néhány nappal később készült Pancsován. Egy újabb, hétfő esti felhőszakadás idején, időnként egy-egy villámmal is megcifrázva a hangulatot. Ezzel egyidejűleg odabenn, az egyesület könyvtárában, életképek és múltvállaló emlékek járták megelevenedő virtustáncukat.

— Mivel édesapám vezetője volt az egyesület zenekarának és énekosztályának, kisgyermekként jómagam is gyakran bejártam ide. A művelődési vizekre viszont a sorsnak egy sajátos fintora hozott rá tartósan — vallomásértékű gondolatsorral felel első kérdésemre Karcsi bácsi. Zsenge ifjúkorától kezdve a kézilabda volt az élete. Csakhogy súlyosan megsérült, és mivel akkortájt még hírből sem ismerték a mikrosebészetet, bizony örökre búcsút kellett intenie a sportágnak. Felépülése után berukkolt, leszerelése után pedig tagja lett a városi kórusnak. Ott ismerkedett meg a nejével is. Gyermekeik cseperedésével egyidejűleg tért be végül, pontosabban vissza a szépemlékű institúcióelődök szellemiségében 1881. június 19-e óta hosszabb-rövidebb kényszerű szünetekkel, illetve névmódosításokkal (Pancsovai Magyar Dalkör, KIE... — a szerz. megj.) tarkítva működő belvárosi egyesületbe.

— Pezsgő művelődési élet zajlott itt akkortájt, melyet lényegében maga a városi költségvetés is támogatott. Akkor még volt pénz a kultúrára is. Ha túl sok nem is, a működéshez elegendő. Az építkezésekhez pedig ott volt a közösségi összefogódzás. Például, az ún. téglajegyek megvásárlásával a különféle rendezvényeinkre érkező vendégeink maguk is kive(he)tték részüket a munkálatokból. Minderre ma már sajnos csak emlékezni tudunk. Hiányoznak a fiataljaink, egyre kevesebb a gyerek, de gyakran a 30 és 50 év közötti középkorosztály sem igazán érzi fontosnak, hogy időről időre bejöjjön társalogni. No, de ne tartsunk panasznapot! Az egyesületünk továbbra is nyitva áll minden jó szándékkal érkező előtt.

* Önt mi tartotta itt az egyesületben ennyi esztendőn keresztül?

— Mint már említettem, a kultúrába a sérülésem utáni időszakban kóstoltam bele alaposabban. Lendületes és lelkes munka folyt itt a nyolcvanas évek derekán is, amikor legelőször behoztam a fiaimat verselni, táncolni, citerázni. Olyannyira lendületes, őszinte és megkapó, hogy szinte észrevétlenül magam is átvettem ezt a lüktetést. Eleinte csak „fogyasztóként”, ízlelgetve az akkori öregek által generált heti kártyacsaták hangulatát, majd idővel nagyobb feladatokat is felvállalva házon belül. Munkahelyi, valamint az egyre bővülő baráti kör biztatására. Csapatban éreztünk, gondolkodtunk és cselekedtünk. Egy szárnyait bontogató fiatal társaság igazodási pontja volt akkor is ez az egyesület, ahová nemcsak a városból és Hertelendyfalváról, de a Pancsova környéki településekről is szép számban érkeztek fiatalok. Főleg néptáncolni, énekelni és zenélni. Mindebből adódóan pedig ismerkedni, egymással találkozni, udvarolni, utazni és világot látni.

* Ezt a tendenciót lényegében a háborús-embargós kilencvenes években is sikerült megőrizniük...

— Így igaz, bár igen cudar időszak volt az. Emlékszem, el kellett adnunk a zongorát, ezt az iroda/könyvtárhelyiséget pedig, ahol most ülünk, bérbe adtuk, hogy ki tudjuk fizetni az egyesület rezsiköltségeit. No, de valahogy átvészeltük azt is. Töretlen hittel és a korábbinál még nagyobb összefogódzással. Visszapörgetve a filmet, ebben az időben találkoztunk össze a zaanstadi hollandokkal is, akik humanitárius programjukhoz kérték fel egyesületünket partnerként. Itt, testvérvárosukban. Emlékszem, fogcsikorgatóan hideg, téli vasárnap volt. Az együttműködési gesztusok — melyek során több ezer „cipődoboz” segélycsomag juthatott el Pancsovára, Torontálalmásra és Kevevárára — szoros barátságot is eredményeztek. Ennek folytatásaként érkezett a meghívás tőlük 1996-ban egy hollandiai vendégszereplésre. Olyan idők sűrűjében, amikor külföldön csak a „megbízható” állampolgárainkat fogadták. „Természetesen” azokat is csak hosszas vízumintézési hercehurca után.

* Maradtak-e itthon azokból az ifjakból?

— Nagyon kevesen. Van, aki már a családját is magával vitte új hazájába. Egy új átcsoportosításra volna most szükség. A tavaszi választások idején, a VMSZ képviselőjeként mandátumot kaptam Pancsova város képviselő-testületének tanácsában. Mint mondják, egy fecske nem csinál nyarat, de legalább hallathatjuk hangunkat. Elmondhatjuk igényeinket, és végre újra személyesen is szólhatunk magyar közösségünk gondjairól. Ott, ahol kell.

* Politikai szerepvállalása mennyire hat(ott) ki az egyesületben folyó munkára?

— Az egyesület — noha berkei a kulturális eseményeken kívül más jellegű fórumoknak is befogadó hajlékot nyújtottak — sosem volt központja bármilyen politikai szerveződésnek. Most sincs ez másként, és nem is lesz!

* Már-már közhely, hogy a közösség ereje elsősorban nem a falakban rejlik, hanem az őrzők elszántságában. Ön szerint, reálisan felmérve, mekkora ereje van pillanatnyilag a pancsovai magyarságnak?

— Tény: túlságosan kevesen maradtunk. Maroknyian csupán. Egymásra vagyunk utalva, minden belső súrlódásunk ellenére is. Reálisan felmérve a még idehaza maradt humán erőforrást, az a meglátásom, hogy egy átfogó, párbeszédeken alapuló és nyitott megközelítéssel nemcsak a hertelendyfalvi alsós magyar tagozat folytonosságát tudnánk megőrizni, de akár városunk középfokú mezőgazdasági tanintézményében is kaphatnánk lehetőséget egy magyar nyelvű osztály létrehívására. Folyamatosan szorgalmazom továbbá, hogy — konkrétan a Petőfi székházában — indítsunk be végre egy magyar nyelvű óvodai csoportot. Lehangoló ugyanis nap nap után megtapasztalni, hogy a házon belül tevékenykedő nyelvoktató(k) diákjai csak a külföldre költözést megkönnyítő útlevél megszerzése miatt szólalnak meg magyarul. A szülők, a politikum, az egyházak, a sajtó és közösségünk hatékony együttműködésére egyformán szükség van. Ezen a téren is.

* Apropó, együttműködés! A Pancsova és Bonyhád között 2010-ben megkötött testvérvárosi kapcsolat előkészítése az ön nevéhez is fűződik. Milyen formában van jelen napjainkban ez a kapocs a pancsovai magyarság életében?

— A két város gazdaságának sajnos minden erőfeszítés ellenére sem sikerült egybefonódnia. Megmaradt viszont a kulturális szál, a közös bukovinai eredetre épülő hagyományok ápolása. Egyesületünk egyébként tagja a Bukovinai Székelyek Országos Szövetségének is, mely által a többi tagszervezettel is folytatunk baráti együttműködést. Az idén ősszel például a véméndieket várjuk városunkba, a magyaros ízek találkozójára, melynek eleve hangzatos és jelképes nevet adtunk. Mondván, a Duna vize a Temesbe ömlik, onnan pedig a bográcsba. Egyébként egyesületünk hagyományosan jó kapcsolatot ápol a dél-bánsági régió többi (magyar) művelődési egyesületével, az MNT-vel, a VMMSZ-szel, a VMMI-vel... Tervezünk továbbá az idén is kiutazni augusztus derekán Kolozsvárra a Szent István-napi néptánctalálkozóra, melynek szinte a kezdetektől mind a Maroknyi néptáncegyüttesünk, mind a hozzá csatlakozó Csörömpölő zenekarunk visszatérő részvevője volt. Mindenekelőtt kedves erdélyi barátaink, Pillich Balázs, illetve az édesapja által megálmodott, majd végül 1992-ben létrehívott Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány meghívásának köszönhetően.

* A pancsovai Petőfi Sándor MME az idén ünnepli névadásának 70. évfordulóját. Ha nem titok, milyen ambíciókkal terveznek belépni tevékenységeik új évtizedébe?

— Sokkal reálisabb volna ambíciók helyett az üres(edő) kasszát, a megtizedelt emberállományt és az ehhez hasonló dolgokat említenem. Például ma is a jégverte tetőt igyekeztünk helyrepofozni a konyhánk fölött. Nagy invesztíciókban nem gondolkodhatunk ugyan, mert erre sem magának az egyesületnek, sem a városnak nincs megfelelő anyagi kerete. Legfeljebb kimeszeltetjük a helyiségeket. Vagy mi magunk meszeljük ki, elvégre úgy olcsóbb. Erdei Ernő bácsi, aki nemcsak elnöke volt ennek az egyesületnek, de mindeddig városunk egyedüli magyar polgármestere is, lehetetlennek tetsző helyzetekben mindig ezt szokta mondani: „Ne búsulj! Úgy még sosem volt, hogy valahogy ne lett volna...” Ehhez igazodunk mi is. Tesszük a dolgunkat, a többi meg majd kialakul.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Egymásra vagyunk utalva, minden belső súrlódásunk ellenére is”
Interjú
„Egymásra vagyunk utalva, minden belső súrlódásunk ellenére is”
Interjú
Facebook

Támogatóink