„Egymás szemébe nézni, együtt nevetni, együtt táncolni, egymást megölelni”

„Egymás szemébe nézni, együtt nevetni, együtt táncolni, egymást megölelni”

A nyári akadémiák korántsem csak a szakmai továbbképzésekről és a pontszerzésekről szólnak. Sokkal inkább a találkozásokról, melyek révén új horizontok tárulnak fel mindazok előtt, akik nemcsak óhajtják a változást, de ténylegesen is ki mernek lépni globalizálódóan beszűkülő mikrovilágukból. Beszélgetőtársunk, a zsenge harmincas éveit taposó Répás Erika az anyaországi Mindszentről érkezett.

Hallgatói minősítésben ugyan, ám annál sokkalta kiforrottabb világszemlélettel, hogy csak úgy, felületesen napirendre térhessünk a hűsítő és szomjoltó vizű búvópatakként felszínre törő gondolatai fölött. Végzettségeit tekintve magyartanár, gyógypedagógus és hittanár, aki a szentesi Kozmutza Flóra Általános Iskola és Szakiskola Rigó Alajos Óvoda, Általános Iskola, Szakiskola, Kollégium, Gyermekotthon és Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény tagintézményvezető-helyettese. Mindezek mellett pedig a Papp Dániel-emlékestekhez kötődő fogalmazás- és novellaíró pályázatok rendszeres magyarországi zsűritagja. Magyarán: teljesen hétköznapi ember, akitől — elsősorban persze a nevezett hittanári és pedagógusi szerepköréből adódóan — többszörösen összetettnek tűnő, mégis sokunkat (helyesebben: mindnyájunkat!) érintő kérdésekre kértünk feleletet. Némi gondolkodás, többszörös egyeztetés és összegzés után végül a válaszok is megérkeztek a virtuális térnek a számomra is fenntartott postaládájába.

* Meglátásod szerint a legújabb kori, az úgynevezett hagyományost citáló értékrendszerből miért maradt ki a hit?

— Ez attól függ, ki mit nevez hitnek, mert sokan és egyre többen hisznek valamiben, de van üdvösségre vezető hit is. Értékeink a tízparancsolat óta nem változtak. A gond az, hogy ezekből zárójelbe tettük Istent. Így a szabadságjogok homályos fényében mindenki hirdetheti a saját igazságát és mutathatja az önmegváltásra vezető útját. Ennek fogyasztjuk most gyümölcseit, már akinek ízlik.

* Miért válunk egyre inkább lélekben és erkölcsben is full extrás fogyasztókká, ahelyett, hogy a válságba került kapcsolatainkat, melyeket egykoron jól működőként éltünk meg, megjavítanánk?

— Egyrészt azért, mert rövidlátóvá váltunk lelki és erkölcsi értelemben is, másrészt pedig nem tudunk és valójában nem is akarunk mit kezdeni a szenvedéssel, azzal a hiánnyal és a vele együtt járó fájdalommal, amelyet az egymás iránti szeretet nélkülözése okoz. Ez pedig egyszerűen saját önzésünkből fakad. Ezért maradnak a kapcsolataink rövid távúak, mert csak addig tartanak, amíg nekem jó, tehát a saját önző vágyaimat és érdekeimet elégítik ki, a saját szeretetéhségemet csillapítják, amíg ki lehet és ki tudom zsákmányolni a másik testi, szellemi és lelki javait. Az egységért, a közösségért mindkét személynek dolgoznia kell, ez pedig munkával jár, erőfeszítéssel és persze fájdalommal, szenvedéssel, mely egy kapcsolat megjavításakor a saját önzésem halála a közös életünk születéséért. Ez azonban nem kell, így inkább kidobjuk a kapcsolatainkat. Sebaj, jön a következő. Közben pedig szépen lassan belehalunk.

* Végezetül: van-e „élet” a virtuális világon kívül?

— Van, sőt, csak ott van élet. Éppen a közelmúltból, s éppen Vajdaságból származik egy nem mindennapi élményem: egy közös kulturális program során egyetemista fiatalokkal ültem egy asztalnál, akik citeraszó mellett népdalokat énekeltek együtt. Később elindultak egy, a városban megrendezett, nem éppen népzenei fesztiválra, ahol kortárs fiatalok körében buliztak. Ott az asztalnál megérintett ennek a kis társaságnak a látványa, hangulata és közös öröme, mely az egykori kalákába összegyűlt fiatalok világát idézte, akik a közös munkavégzés során és azután valahogy így mulathattak együtt, csakhogy ez a XXI. század eleje. Emberek közti élő és tartós kapcsolatot a virtuális világ soha nem lesz képes teremteni. Jó volt látni és megélni, hogy ezek a fiatalok örökségbe kaptak és őriznek olyan közösségi tapasztalatokat, amelyek által maguk is lélegzethez jutnak abban az élő világban, amelyet az ember mint társas lény tart fenn. Nincs szükségük és nem is hajlandók egy olyan halott rendszer összefüggéseiben lebegni, ahol nem lehet egymás szemébe nézni, együtt nevetni, együtt táncolni, egymást megölelni. Szóval van remény.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink