„Dühít, amikor a felnőttek arról beszélnek, hogy a mai fiatalok ilyenek meg olyanok”

„Dühít, amikor a felnőttek arról beszélnek, hogy a mai fiatalok ilyenek meg olyanok”

Nem először járnak Vajdaságban, visszatérő vendégei színházainknak. A sepsiszentgyörgyi (de fél lábbal már Budapesten működő) Osonó Színházműhely egy ötnapos turnéra érkezett Vajdaságba.

Magyarkanizsán, Szabadkán, Topolyán és Zentán lépett fel, közben átugrott Eszékre is egy játszásra. Fazakas Misi a társulat vezetője s az előadások rendezője is. Ő maga is színészkedett, az Osonóért hagyta ott a Tamási Áron Színházat, mert — ahogy ő fogalmaz — nem akart színházgyáros lenni.

* A csapat az idén huszonöt éves. 

— 1993-ban, amikor én magam is középiskolás voltam, Sepsiszentgyörgyön, a Mikes Kelemen Líceumban Salamon András magyartanár vezetésével megalapítottuk a líceum diákszínjátszó csoportját. A ’90-es évek elején, a rendszerváltás után nagyon tombolt bennünk minden. Meg akartuk mutatni a világnak, hogy vagyunk. A hangunkat akartuk hallatni, diákönkormányzaton belül, diákújságban, színjátszóként. Mindent csináltunk, pezsgett az élet, s ez a pezsgés az Osonó kapcsán még mindig tart. Tíz évvel ezelőtt függetlenedtünk.

* Ahhoz mi kellett?

— Például hogy a közben leérettségizett tagok egy része továbbra is osonós maradt, és a tevékenységünk megsokszorozódott. Én otthagytam a színházat, és teljes gőzzel elkezdtük csak az Osonót csinálni. Évente 130 előadást játszottunk, nagy európai turnéink voltak, kilenc héten keresztül mentünk. „Beindultak” a thaiföldi, marokkói kapcsolataink, elkezdtünk koprodukciókat létrehozni, s azt éreztük, hogy ez már rég nem diákszínjátszás, hanem egy független színház. A tevékenységünket kiterjesztettük, hangsúlyossá váltak az oktatási projektumaink, a táboraink, az elmúlt öt évben a pedagógusképzésünk, az, hogy néptánccsoportoknak, fiataloknak, felnőtteknek tartunk műhelyfoglalkozásokat, s a harmadik kulcsszavunk (a színház és az oktatás mellett), a szociális programok felé is elmozdultunk. Dolgozunk roma, illetve hátrányos helyzetű fiatalokkal. Nemrég egy három hónapos projektum keretében negyven árvaházas, nevelőintézetes fiatalnak szerveztünk kulturális programokat, műhelyeket, portrékiállítást, tehát az Osonó ebben a pillanatban egy olyan műhely, amelyben a fővonal a színház, de azon túl megpróbálunk embereket összehozni, leültetni. Interetnikai projektumaink vannak, melyek által elkezdjük újra felfedezni egymást, legfontosabb célunk, hogy a közös gondolkodást, kommunikációt beindítsuk az emberek között. A színházról egyébként is azt gondolom, hogy 2018-ban az a feladata, hogy egy előadás kapcsán leüljünk, és beszélgessünk azokról a gondokról, amelyekben mind nyakig benne vagyunk, hogy nekimenjünk a tabutémáknak. Problémaként azt látom, hogy az indító impulzusok hiányoznak. Ha azt sikerül megadni, az embereket beindítani, akkor elkezdenek beszélgetni, tenni, közösen létrehozni valamit.

* S ti mindig szerveztek közönségtalálkozót az előadásaitok után, ha jól emlékszem azokra az alkalmakra, amikor itt játszottatok Szabadkán.

— Pontosan. Az előadás végén felajánljuk, hogy beszélgessünk. Ez nem hagyományos közönségtalálkozó, inkább mi kérdezünk, arra biztatjuk az embereket, mondják el, mit éreznek, mert ha negyvenen ülnek a nézőtéren, akkor egyidejűleg negyven előadás folyik, mindenki a saját élettörténete szemszögéből nézi, vagyis amit a néző megélt abban a másfél órában, az igaz, fontos, és mi kíváncsiak vagyunk rá.

* Milyen, amikor egy projektumon dolgoztok? Tudom, hogy terepi munkát is végeztek, témától függően persze, de van egy dokumentarista vonala is az előkészületeknek. 

— Igen. Szeretjük azt mondani, hogy dokumentarista színházat csinálunk. Azokról a témákról készülnek az előadásaink, amelyek itt vannak körülöttünk, bennünk, amelyek forrongnak, csak valahogy el kell kezdeni beszélni róluk. Az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című darabunk tizenegy hónapig készült.
 


 

* Ez luxus a kőszínházak próbaidejéhez képest. 

— Ezért is hagytam ott a kőszínházi formát. Nem akartam színházgyáros lenni. Az előadás 11 hónapig készült, 8 éve játsszuk, több mint 530-szor vittük színre 25 országban, 181 településen. Az elmélyült munka a célunk. Ha beszélni akarunk valamiről, azt jól körüljárjuk, dokumentálunk, így születik meg az előadás. Amely, ha már megszületett, szeretnénk, ha minél több emberrel találkozna. Nincs minden évben új darabunk.

* És mi történik egy ilyen tizenegy hónapos folyamat alatt? 

— Az első egy hónap egy tábor volt középiskolás fiataloknak. Foglalkozásokat tartottunk, beszélgettünk, majd arra kértük őket, jegyezzék le azokat a témákat, amelyeket ők gondként élnek meg a világban, családban, iskolában, önmagukban, társadalomban. Feltettük azt a kérdést, amelyet a fiataloknak nem nagyon szoktunk, és 12 középiskolás 78 problémát említett. Elmesélték saját személyes történeteiket is, mi pedig azt mondtuk, hogy ezeket érdemes kihangosítani, mert nincsenek egyedül. Tele vagyunk magányos, sérült fiatalokkal, akár válás miatt, akár a szülők távolléte, illetve a nyomasztó, görcsös szeretete miatt. A fő kérdés, mely engem foglalkoztat, hogy mit kezdünk a fiataljainkkal. Dühít, amikor a felnőttek arról beszélnek, hogy a mai fiatalok ilyenek meg olyanok. A társadalmunkból hiányzik a felelősségvállalás. Ujjal mutogató felnőtteket látunk, akik elfelejtik, hogy ami van, azt ők teremtették. Az oda nem figyelésükkel meg az értetlenségükkel, mert ők is nehéz helyzetben voltak. A próbák alatt rájöttünk, hogy nem beszélhetünk úgy fiatalokról, hogy a felnőtteket kihagyjuk. Semmi sem fekete és fehér.

* Ez így van.

— Néhány éve egy faluban játszottuk a darabot, s a közönségtalálkozón volt egy érdekes eset, ekkor lett számomra egyértelmű az Osonó feladata. Egy idősebb úr elmondta az egyik témáról a véleményét, a mellette ülő tizenéves srác pedig azt, hogy ő máshogy gondolja. Beszélgetni kezdtek, és nyolc perc után egyszer csak a férfi azt mondja, jól nézünk ki, édes fiam, ejsze, ide kellett jönnünk, hogy erről beszéljünk, mert úgy látszik, otthon nem tudunk. Kiderült, hogy apáról és fiáról van szó. Az Osonó kulcsát mondta ki abban a pillanatban ez az ember: otthon nem tudunk beszélni. Mi az előadásainkkal, színházunkkal megpróbáljuk létrehozni azt a teret, amelyben el lehet kezdeni a kommunikációt.

* Az előadásaitok címe mindig hosszú, mesélő, nem kétszavas.

— Nagyon nehéz a címválasztás, sokat kínlódunk vele. Az Ahogyan a víz tükrözi az arcot esetében azt éreztem, hogy egy olyan konkrét témáról beszélünk, amelyhez egy expresszionista színházi nyelv kell, hogy ne váljon didaktikussá. Ehhez képest egy konkrét cím ideológiát sugallna. Amikor feladtam a keresést, akkor jött szembe a tökéletes cím. A példabeszédeket olvastam, és megütötte a szememet ez a mondat, mely sugall is, nyit is, de nem konkrét. Valahogy magában hordozza az egészet.
 


 

* Sokfelé utaztok. Érdekes, hogy a világ szinte két különböző pontján is ugyanazok a nehézségek. Ez számotokra szerencse, hiszen így mindenhol érthető az előadásotok, viszont erőteljesen elgondolkodtató, hogy ha mindenhol ugyanaz a gond, miért nem oldjuk már meg…

— Rendezőként hízelgő, de állampolgárként, világpolgárként valóban riasztó, hogy még mindig aktuális. Egy jelenetet sem kellett kidobnunk arra hivatkozva, hogy „ez már megoldódott”. Egy németországi közönségtalálkozón egy anya fogalmazott meg egy fontos dolgot. Azt mondta, a ti gyerekeitek azért vannak egyedül, mert a szüleik arra kényszerülnek, hogy külföldre menjenek dolgozni, vagy dupla műszakban robotolnak, mi viszont itthon vagyunk, de a gyermekeink mégis egyedül vannak. Az emberek közti elidegenedés, a fiatalok és a felnőttek közti egyre nagyobb szakadék, kommunikációképtelenség, elszemélytelenedés mindenhol ott van, mindegy, hogy gazdaságilag hogyan működik egy ország, belül van a baj. Böjte Csaba testvérünk mondata jutott eszembe: ami az embert emberré teszi, azt nem befolyásolja a gazdasági válság. Ehhez a kérdéshez kell megérkezni. Hol tartunk mi emberség ügyében Romániában, Belgiumban, Kambodzsában, Magyarországon, akárhol? Milyen értéket adunk át a körülöttünk levő embereknek, családnak, diákjainknak? Egy értékválságban élünk, melynek most kezdjük érezni a következményeit.

* Amikor nem turnéztok, mi az aktuális új projektum? Mindjárt itt a karácsony, mit csináltok utána?

— Évekig nem volt semmi szabadságunk. Az ismerőseim nevették is, amikor azt mondtam, hogy augusztus 13-án délelőtt leszek szabadságon, de az energia kezdett elfogyni, be kellett látnunk, hogy kell a pihenés, úgyhogy most december végén és január elején két hétig szünetelünk, szerintem én folyamatosan aludni fogok. Utána tréningeket tartunk Mucha Oszkár kollégámmal, majd visszamegyek Budapestre, mert az Osonó fél lábbal már ott dolgozik. Jövőre tervezzük az új előadást egy korábbi fórumszínházi produkciónk alapján, melyet Erdélyben készítettünk román és magyar fiatalok történeteiből. Most Magyarországon szeretnénk ugyanezt megtenni magyar és roma fiatalokkal. Belecsapni a közepébe, s rendesen feszegetni a tabutémákat.

* Akkor jó alvást és sok erőt, tabufeszegetést kívánok nektek!

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Dühít, amikor a felnőttek arról beszélnek, hogy a mai fiatalok ilyenek meg olyanok”
Fiatalok Fiataloknak
  • Összeállította: Szerda Zsófi
  • 2019.06.11.
  • LXXIV. évfolyam 23. szám
„Dühít, amikor a felnőttek arról beszélnek, hogy a mai fiatalok ilyenek meg olyanok”
Fiatalok Fiataloknak
  • Összeállította: Szerda Zsófi
  • 2019.06.03.
  • LXXIV. évfolyam 22. szám
Facebook

Támogatóink