„Az igazi jazz sorszene”

„Az igazi jazz sorszene”

Bicskei Zoltán filmrendező és grafikusművész nemcsak Magyarkanizsa kulturális életében tölt be fontos szerepet, hanem íróként, zenekritikusként is tevékenykedik.

A Vajdasági Magyar Művelődési Intézet gondozásában tavaly megjelent A szív sorsa című esszékötet hatvan zenei esszével gazdagítja a vajdasági magyar irodalmat.


Dormán László felvételei

* Bicskei Zoltánról elsősorban a grafikus és a filmrendező jut eszünkbe. A fiatalok között vannak olyanok, akik nem tudják, hogy ön az egykori Új Symposionban publikált. Hogyan kezdődött el önnél az írás? 

— Általános délvidéki jelenség, hogy ha valaki alkotó ember, akkor szinte majdnem mindegyik műfajjal egyszerre foglalkozik. Ezt már Csáth Gézánál is láthattuk, hiszen a szépirodalmi munkássága mellett zenekritikus, zeneszerző volt, és mozgásszínházzal is foglalkozott, de a képzőművészeink közül megemlíthetném például Sáfrány Imrét, Maurits Ferencet is. Mindannyian több formában ugyanazt próbáljuk feltárni. Ez valójában a harmadik könyvem, de én elsősorban szervezőként éltem, és az alkotásaimat mindig a háttérbe szorítottam. Ez csak most kezd más arányt kapni. Mindenről, ami kamaszkoromban foglalkoztatott, arról gondolkodni is kezdtem. Legelőször filmkritikákat írtam, méghozzá a Symposion akkori főszerkesztője és szerkesztője, Danyi Magdolna és Bognár Antal felkérésére. Tizenkilenc évesen kezdtem el a zenéről írni, de úgy, hogy közben fesztiválokat és koncerteket szerveztünk, kisfilmeket készítettünk, a zene pedig bűvöletben tartott minket. Próbáltam megfogni, hogy mi is az, ami ennyire felerősödik bennünk a zene által. Ezek a leírások ma már dokumentumok is, melyek arról mesélnek, hogy mit éltünk meg. Délvidék egy peremrésze Európának, és itt a világ kortárs zenéjének fontos vonulata — mely a mai napig sem elismert, nincs a kánonban — párhuzamosan nőtt velünk. Miközben hoztuk, vittük, rajzoltuk, fotóztuk, írtuk ezt a muzsikát, nemcsak mi értünk meg általa, de itthon is kinevelődtek zeneszerzők — gondolok itt Kovács Tickmayer Istvánra vagy Mezei Szilárdra, illetve a körülöttük levő zenészekre. Ez fontos, mert nem minden térség tud együtt lélegezni a korral. Földrészektől függetlenül ezek a művészek érezték, hogy a zenékben rejtőző lényeget keressük, azok kapcsán beszélgettünk, vitatkoztunk. Sok közös alkotás is született. Valami azonos ment végbe mindannyiunkban, és ez az együtt rezgés, illetve együtt hallás segített a különféle művészi barátságok kialakulásában. Utólag döbbentem rá, hogy az 1970-es évektől mekkora harcot vívtunk a médiával, a szerkesztőkkel, az emberek tudatlanságával és előítéleteivel. Egy igazi harc folyt és folyik a valódi művészetért. S vele a teljesebb lélekért, életért.

* Miért érzi szükségét annak, hogy kiálljon a jazzért?

— Gyökeres, hagyományelvű zenékről van szó, melyek egy átmeneti korban szinte megváltó erejű dolgokat teremtettek. Ma már látszik, hogy ha nem érvényesülnek a zenei kánonok, akkor mindig megjelenik az improvizativitás, az ember pedig elkezd mélyebbről és magából építkezni. Akkor a lényegében készen meglevő belső, kozmikus (isteni) „énünkből” és szellemiségünkből újraszületik a világ. Kínokból, véres szüléssel, mint mindenkor. Ebből később újraformálódnak kánonok, és akkor ismét kevesebb lesz az improvizáció, hiszen megvannak az új boltozatok és oszlopok, csupán a mindennapi éltetéshez van szükség (kevesebb) rögtönzésre. Egy civilizációs kultúrharcot vívtunk a zene szeretete, ápolása és megvédése által, s ez azóta is tart. Véleményem szerint a jazzből kifejlődött úgynevezett improvizatív zenét az amerikai feketék és Európában a magyarok tudták igazán előremutatóan megformálni. Utóbbiak esetében elsősorban Szabados György életművére gondolok. Ezek a harcok nem értek véget, folyamatosan kiújulnak, hiszen örök kérdéseket boncolgatnak. Ez volt az oka annak, hogy ezt a könyvet kiadásra érdemesnek találtam. Ha ma még kevesen mondják is ki, de a XX. század komoly kortárs zenéjéről beszélünk. A jazz az eredeti néger népzenei formájában meghalt, de kiáramlott, és több jelenséget táplál. Óriási szerepe volt például abban is, hogy Európában megszületett az úgynevezett régizene-mozgalom, mely nem taktust számol, hanem a szív élteti, erősen rögtönzött formában. A jazz hatására a fehér ember rádöbbent arra, hogy mindent a szív lüktetésével kell újraéleszteni, nem pedig az ész szűkösségével. A jazz az a zene, amelyet egyáltalán nem lehet hűvösen művelni, hiszen akkor nincs is. Azért is fontos ez a műfaj, mert közvetlenségével a művészetek eredendően beavató jellegét hozza vissza. Ehhez persze arra is szükség van, hogy a közönség befogadó legyen. Mi szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert volt egy ember, aki szívként működött az egészben, és ezáltal mindenkit feltüzelt. Jovica Fitzgeraldról van szó, akinek a portréja látható a könyv borítóján. A ’90-es években mindig szabadkozott, mert szégyellte, hogy Milošević a vezetékneve. Valójában azért nevezték el Fitzgeraldnak, mert volt egy története Ella Fitzgeralddal, melyet el is meséltem a könyv mellékleteként szereplő hangjátékban. Visszanézve csak hálás lehetek azért, hogy hozzá hasonló emberekkel és valódi művészekkel élhettük le életünk nagy részét.

* Ön szerint az emberek többsége miért nem tudja meghallani vagy élvezni a jazz általi szabadság érzését?

— Mert ma a sorstól való szökdösés a jellemző. Márpedig az igazi jazz sorszene, hiszen mindennek a megszenvedettség a záloga. Az önmagamon való teljes áteresztés, átélés. A délvidéki közösség azt a zenét szerette és áhítozta, amely az életigenlést hirdette, de a jelenünkre ez sajnos már nem annyira jellemző. A négerek azért tudták olyan mélyen közvetíteni az életerőt, mert ennek a másik arca a legmélyebb szenvedés. Az életerő tudja, hogy mi a halál, és magasra tud ugrani. Az improvizatív zenészek feladata és küldetése is ugyanaz, mint a többi alkotóé: hogy művészetükkel ne sebet ejtsenek, hanem gyógyulni segítsenek.

* Beszéljünk egy kicsit a könyvillusztrációkról.

— Ebben a kiadványban egyrészt a saját, zenéhez fűződő rajzaim, másrészt pedig Dormán László fotói szerepelnek. Azért fontos őt kiemelni, mert végignézve a világ jazzfotóművészeit, látni kell, hogy Dormán munkái világszínvonalúak. Szívből és hihetetlen jó ízléssel műveli a fotózást. Olyan észrevétlenül tud mászkálni a fellépők között, hogy mindenki felengedi őt a pódiumra. Azok közé a kivételes fotóművészek közé tartozik, akik együtt lélegeznek a zenével. Érthetetlen módon eddig még nem volt fotóalbuma, majd a közeljövőben fog megjelenni a Forum Könyvkiadónál.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Az igazi jazz sorszene”
Múzsaidéző
„Az igazi jazz sorszene”
Múzsaidéző
Facebook

Támogatóink