„Az emberek lelke igenis örökké él...”

„Az emberek lelke igenis örökké él...”

Valószínűleg „hivatalos” megemlékezést kellene írnom. De nem tudok. Vajda Károly atyát ugyanis a barátomnak éreztem. És merem azt hinni, hogy ezzel még sokan vannak így. Ezért a száraz adatok helyett álljanak itt az én Károly atyához köthető emlékeim, illetve azok egy-egy töredéke.

Egy régi felvételt nézek videokazettán. Egy csapatnyi megszeppent elsőáldozó ücsörög a visszhangtól zajos templomban, külön székeken, nem a padokban. Egyesek hamarabb feloldódnak, ők már izegnek-mozognak, kezdik unni a hosszúra nyúló szentbeszédet, mások előveszik az összegyűrt, kis papirosaikat, melyeken ott a szöveg, melyet majd később felolvasnak az egész hívő közösség előtt. Van, aki dúdolgat magában, ritmusra hintázik a székén. De mindannyian egyszerre pattannak fel a helyükről, és kezdenek bele az énekbe, amikor felhangzik a számukra jól ismert dallam. Van közöttük olyan is, akin látszik: alig tudja visszatartani a lábait, hogy ne perdüljön táncra. Vajda Károly atya a szószékről figyeli a gyerekeket csendes mosollyal, és amikor összetalálkozik a tekintetük, mintha bólintana is egy alig láthatót — a gyerekek pedig ettől kezdve már nem is próbálják türtőztetni magukat: mozognak jobbra-balra, és csak énekelnek, énekelnek közben. A Szentlélek jelenléte még így, a régi felvételen is érezhető.

***

Amikor általános iskolás voltam, még nem létezett választható tantárgyként a hitoktatás. Mi a parókia hittantermébe jártunk, tanítás után. Még haza sem értem, és már siettem is vissza hittanra, a templom melletti tér mindig tele volt már az osztálytársaimmal, hiszen ők is igyekeztek mindig legalább fél órával előbb érkezni. Egy napon megjelent Károly atya az ajtóban, és beterelt bennünket. Látta, hogy a zsivaj nem szűnt, a gyerekek megfékezhetetlenek ezen a délutánon, ezért inkább bele sem kezdett a mondanivalójába. Ehelyett elővette a gitárját, és egyszerre csend lett. De csak néhány másodpercig — utána minden gyerek próbálta túlkiabálni a másikat, mert mindenki azt szerette volna, ha az ő kedvencét énekelik el aznap. Károly atya csendes mosollyal vette tudomásul a kicsik kéréseit, és megpendítette a húrokat. Volt idő elég, mindenki kedvence sorra került, sőt, egy új dalt is megtanultunk, melyet a következő hittanórán valaki már a kedvenceként emlegetett.

***

Károly atya egyszer csak eltűnt a faluból. Máshová helyezték át, ott folytatja a szolgálatát — ez volt a magyarázat. Persze, elfogadtuk mi, gyerekek, mert mi mást is tehettünk volna. De a hittan onnantól kezdve számomra soha nem volt ugyanaz. Az énekszó megszűnt, vagy ha volt is, új dalokat tanultunk, melyeket idegennek éreztem, meg sem jegyeztem őket, sem a szöveget, sem a dallamot nem tudnám ma felidézni. A hittanóra „kötelezővé” vált, ennélfogva nem is szerettem annyira. Nem siettem soha, hiszen már nem élvezetből, hanem kötelességtudatból jártam. És nagyon szerettem volna látni Károly atyát.

***

Néhány év is eltelt, amikor egyszer híre ment a faluban, hogy a templomban koncertet tartanak, a veprődi Dicsőítő Tanítványok lépnek fel, Károly atya vezetésével. Még mindig gyerek voltam, fogalmam sem volt, hol van az a Veprőd, sőt, abban sem voltam biztos, hogy az egy falu, egy darabig meggyőződésem volt, hogy csak az együttes nevének a része, és semmit sem jelent. Mindenesetre olyan örömmel mentem arra a koncertre, ahogyan a tévében a nagy és híres együttesek fellépéseire készülődnek a rajongók. Amikor az együttes tagjai énekelni kezdtek, minden dalt tudtam fejből, és most már nemcsak én meg a többi gyerek mozogtunk a ritmusra, hanem minden egybegyűlt.

***

Ettől kezdve megint évekig, sőt, szerintem több mint egy évtizedig nem láttam Károly atyát. Már dolgoztam, amikor egyszer megtudtam, hogy rendszeresen jár Szabadkára, közösségi órákat tart, és a Mária Rádióban is saját műsora van. Megszereztem a telefonszámát, és felhívtam. Nem kellett győzködni, azonnal elfogadta a meghívást egy stúdióbeszélgetésre.

***

„Volt egy ikertestvérem, de ő a születésünkkor visszaadta a lelkét a Teremtőnknek. Édesanyám akkor imádkozott, és kérte a Jóistent, hogy hagyja meg neki legalább a másik fiát, és ő cserébe felajánlja őt Isten szolgálatára. Életben maradtam, felnőttem, és papi pályára léptem. Amikor megérett bennem ez a döntés, édesanyám csak akkor mesélte el nekem ezt a történetet, addig nem is tudtam róla, hogy ő engem tulajdonképpen már a születésem pillanatában Isten szolgálatára ajánlott, és Isten valóban így rendezte az életemet” — mesélte a Szabadkai Rádiónak adott interjújában Vajda Károly atya.

***

A Mária Rádió hallgatói kedd esténként hallhatták Károly atya műsorát. Az egyik legmegbízhatóbb önkéntes munkatárs volt: soha nem késett, és csak nagyon ritkán fordult elő, hogy a műsora elmaradt, de olyankor is igyekezett gondoskodni arról, hogy a hallgatók megkapják a lelki táplálékukat. Csörögtek is a telefonok ilyenkor, kérdezgették, hová tűnt az atya — csak nem szűnt meg a műsora?

***

Ha egy-egy vallási témájú cikket írtam, és kérdésem volt, tudtam, kit hívhatok, hiszen Károly atya mindig ráért. Pontosabban azt állította, hogy most éppen ráér, persze, hogy tud segíteni. A kérdéseimre mindig úgy válaszolt, hogy ne csak akkor, egy cikk erejéig értsem meg, amiről beszélt, hanem valóban maradjon meg bennem, amit elmagyarázott. Kevés ennyire önzetlen ember van ezen a világon, aki nemcsak kötelességtudatból segít, hanem azért, mert valóban örömét leli benne.

***

Legutóbb 2016-ban készítettem vele interjút a Hét Napban. Halottak napja alkalmából beszélgettünk. Akkor a következőket mondta:

„Amikor valakit elveszítünk, akkor a legjobb azonnal odaajándékoznunk őt Istennek, mert sokkal jobban tudja őt szeretni, mint mi itt, a földi életben. Tökéletesen befogadja abban a dicsőségben, amelyben eltervezte, hogy egyszer majd mind együtt leszünk. Ez a tudat kell hogy vigasztalja a gyászolókat, hiszen a szerettükkel találkozni fognak még, csak most átadták őt Istennek, hogy ott folytassa tovább az életét. […] Édesanyám néhány hónapja került a másvilágra. Miután eltemettük, egy imaórán beszélgettem a jelenlévőkkel, közösen imádkoztunk, és két személy is isteni ajándékban részesült: egyiküknek Isten megmutatta az édesanyám lelkét, a másikuknak pedig az édesanyám örömét amiatt, hogy imádkoztunk érte is. Az illető földöntúli boldogságot érzett. Ezek a saját, személyes tapasztalataim, én már tudom, hogy az emberek lelke igenis örökké él, és az eltávozottak már sokkal boldogabbak, mint itt, a földi életükben valaha is voltak.”

 

 

Vajda Károly 1966. június 9-én született Zentán. Teológiai tanulmányait 1985 és 1991 között végezte Zágrábban. 1991. június 29-én szentelték pappá Szabadkán. 1991 és 1994 között káplán volt a szabadkai Szent Teréz-plébánián, majd 1994 és 1999 között káplán Bajmokon. Ezután körülbelül egy évig a zombori Szentháromság-plébánián szolgált káplánként, majd 2000-től plébániai vezető volt Veprődön és Cservenkán. 2005-től plébánosként szolgált ugyanott. 2020. február 17-én hunyt el Zomborban, február 19-én helyezték örök nyugalomra a tóthfalusi temetőben.

 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Képmás rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink