„Az emberábrázolás áll hozzám a legközelebb”

„Az emberábrázolás áll hozzám a legközelebb”

Bezzeg Gyulát senkinek nem kell bemutatni. Ő az a szenttamási fotóművész, aki nem akar elszakadni a vajdasági gyökereitől. Egy különleges alkotói folyamatba vágott bele. Hogy mi történik akkor, ha a művész találkozik a művésszel? Beszéljenek erről Gyula gondolatai és portréfotói.

* Mi neked a fotózás? Munka, alkotás, kikapcsolódás, kihívás?

— Sokkal könnyebben tudnék válaszolni, ha ezt párhuzamba állítjuk azzal a kérdéssel, hogy milyen helyzetben van ma a fotózás mint olyan, azazhogy én hogyan látom ezt. Nagyjából az történik a fényképezéssel az utóbbi időben, mint annak idején a nyomtatott írás megjelenésével és annak következményeivel. Leegyszerűsítve, a szöveg sokszorosítása igényt tartott az olvasóra. Ez is ugyanolyan csodának számított akkor, mint az 1800-as évek közepén megjelenő fényképezőgép, mely lehetővé tette a valóság képi ábrázolását, annak sokszorosítását. Azóta „mindenki” megtanult írni és olvasni, ahogy ma már „mindenki” tud fotózni is. Ebben a kontextusban az írás annyiban különbözik a fotózástól, hogy azt tanítják. Ami régen a betű-szó-mondat volt, az ma a kép. Az egy kép többet mond száz szónál ma éli virágkorát annak ellenére, hogy a vizuális kultúránk sokkal szegényesebb, mint az írásos. A fénykép valóban egy pillanatot örökít meg, és ma sajnos ugyanannyi ideig is tart, esetleg törléskor még megnézzük egyszer. A technikai fejlődés elérte azt, hogy ma már mindenki fotós, vagy az ellenkezőjét, hogy már senki sem lehet az. Ezt a témát bővebben is kifejthetnénk, de most nem ez a cél. Az utolsó mondatra reflektálva, én a hosszan tartó emlékeket szeretem, és a megörökítést komolyan gondolom. De nem csak. Szeretném visszaadni a fotográfiának a régi dicsőségét, azt a funkcióját, amikor a jelent megörökítve emléket és múltat idéz fel. Hogy a kérdésedre válaszoljak, számomra a fotózás munka, kihívás, alkotás, de mindez nem jöhetne létre a kikapcsolódás nélkül, melyet valójában úgy értelmeznék, mint „nem bekapcsolódás”. Ezt Susan Sontag úgy fogalmazta meg, hogy „aki beavatkozik, az nem tud megörökíteni, aki megörökít, az nem tud beavatkozni”. A fényképész mindig egy külső megfigyelő, aki kikapcsolódik az eseményekből, és a megfigyelő szerepét veszi fel.

* Mi az, amit a legszívesebben fotózol?

— Az én értelmezésemben egy fotót kétféleképpen lehet szemlélni, formailag és tartalmilag, illetve harmadikként ide sorolnám azt is, amikor mindkettőt figyelembe vesszük egy fényképen belül. Például attól jó egy fotó, amit ábrázol, vagy attól, ahogyan ábrázolja azt? Vagy mindkettő? Leggyakrabban elfogultak vagyunk, és nem tudunk elvonatkoztatni a fotó tartalmától, mert érzelmileg hat ránk (naplemente, kiskutya, gyerek, vagy mert egy megrázó társadalmi jelenségre fókuszál, stb.). Mint a legtöbb fotós, gyakran én is objektív látásmóddal állok hozzá a fotózáshoz, azaz inkább a formára összpontosítok, de empátia nélkül nehéz megörökíteni. A fotózás több területén szembesülök kihívásokkal, és azt tapasztaltam, hogy nehéz mindenhez érteni. Még mindig azt érzem, hogy keresem a saját utam, de az már biztos, hogy az emberábrázolás áll hozzám a legközelebb, mind tartalmilag, mind formailag. A Bezzeg Projects Vajdasági vagyok című sorozata viszont megcáfolja a forma összpontosítására vonatkozó gondolatomat. Itt sokkal inkább a fotó tartalma, témája van fókuszban. Az a fontos, hogy ki van a fényképen, és nem annyira a „hogyan”. Azért tartok meg egy-egy fényképen olyan kompozícióilag hibás beállítást, mert éppen az adja vissza a fotóalany személyiségét. E fotók fekete-fehérsége is tudatos abban az értelemben, hogy minden külsőségtől szeretné elvonni a figyelmet. Ebben a sorozatban nem arról van szó, hogy én milyen képességű fényképész vagyok, és mennyire jó fotót tudok csinálni, hanem a fotóalanyon van a hangsúly, és őt tisztelem meg.

* Mesélnél a Vajdasági vagyok projektumodról? Hogyan indult, hány művészt kaptál eddig lencsevégre?

— Ezt a munkámat 2019-ben kezdtem el, amikor Kucsov Boriszról egy másik fotózás kapcsán készítettem felvételeket. Ő volt az első. Az ötlet persze nem akkor született meg, hanem különféle körülmények, helyzetek és beszélgetések eredményezték. Nemrég fogalmazódott meg bennem, hogy bármibe belekezdtem, annak közösségépítő szándéka volt. Ez szinte sosem volt tudatos, de visszatekintve, mint a vajdasági táncházmozgalom szereplője, mint filozófiatanár, vagy mint a Cortex közösségi klub egyik vezetője és nem utolsósorban mint fényképész, a közösségben való tevékenykedés volt a fontos, és így éreztem jól magam. Lényeges, hogy ha csak egy kicsit is, de tegyek valamit. Úgy alakult, hogy elköltöztem otthonról, most Budapesten élek, de állandóan keresem a kapcsolatot az otthonnal. A Vajdasági vagyok egy erős kapcsolat. Egy másik hatás az volt, amikor K. Kovács Ákossal arról beszélgettünk, hogy mindenkit le kell fotózni otthon. „MINDENKIT.” De miért éppen a művészeket? Annak a ténye, hogy itthon egyre csak fogyunk, egyre közelebb hozta hozzám az elmúlás témáját. Ahogy jobban belemélyedtem a folyamatba, észrevettem, hogy Vajdaság kis területéhez képest meglepően sok művész él és alkot itt. Igaz, e művészek közül már sokan külföldön élnek és alkotnak, de meg vagyok győződve, hogy az alkotás vágya itthoni gyökerekből ered. Ennek az lehet az oka, hogy az utódnemzés mellett a művészet mint alkotás a halhatatlanság, a megmaradásunk egyik eszköze. Nyomot hagyni az utókornak, és bizonyítékot a jelenkornak. Előfordulhat, hogy mennyiségben csökken a jelenlétünk, de minőségben, illetve szellemi értékben kiemelkedően gazdagok vagyunk. A vajdasági magyar művészek, még ha nem is tudatosan, de sokat tesznek megmaradásunkért és az otthonlét szépségéért. Éppen ezért sokkal nagyobb figyelmet érdemelnek. Sok apró körülmény, hatás, helyzet és inspiráló ember indította el a projektumot, ezek pedig annyira összefonódnak a múlt, a jelen és még a jövő élményeivel is, hogy nehéz lenne ezt a gombolyagot szálára fejteni. Jelenleg 35 vajdasági művész látható az online galériámban, de csaknem 50 alkotó állt a kamerám elé. Ez csak a töredéke azoknak a vajdasági művészeknek, akiket meg szeretnék örökíteni, és még sokakat nem is ismerek. Folyamatosan kutatok, informálódok, és egyre bővül a lista. Gondot okoz, hogy az idősebb generációkat képviselő művészeket nehezebben érem el, mint a fiatalabbakat, akiket interneten könnyen megtalálok. A fotózás lebonyolítása és logisztikája is időigényes. Leggyakrabban a budapesti stúdiómban fotózok, ha pedig otthon vagyok, akkor más-más városokban keresem a megfelelő helyszínt, ahová elhívom az alkotókat, mindenkivel külön időpontot egyeztetve. Összeállítottam egy hordozható stúdiófelszerelést, így a művészeket saját otthonukban is meglátogathatom, hogy ott készítsük el a felvételeket.

* A projektumban szereplő alanyaidat megkérted, hogy írjanak néhány gondolatot magukról, így a portré és a szöveg egyfajta vajdasági művészeti lexikonnak is tekinthető. Ez mennyire volt tudatos?

— Az egész sorozatba nem akkor vágtam bele, amikor már minden részletet kitaláltam, hanem folyamatában alakultak a dolgok. Sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan lehetne kerek. Barátokat és közeli ismerősöket kezdtem el fényképezni, és magam írtam róluk. Ki szerettem volna emelni azokat a jellemzőiket, amelyek engem megfogtak, amelyeket érdemesnek találtam másokkal is megosztani. Hamar kiderült, hogy nemcsak közeli ismerősöket fogok fotózni, hanem olyan alkotókkal is kapcsolatba kerülök, akiket egyáltalán nem ismerek, csak a munkáikkal találkoztam eddig. Egyértelművé vált, hogy a szövegeket nem írhatom én, így jutottam el ahhoz, hogy az alkotók saját maguk mutatkoznak be néhány kikötéssel: ne legyen hivatalos, „önéletrajzszerű”, felszínes, és említsék meg benne, hogy hova valósiak, jelenleg hol élnek, tevékenykednek. Mint kiderült, ez nem is olyan könnyű feladat.

* Hogyan választod ki az alanyaidat, kit tekintesz művésznek?

— Ez az a kérdés, amelyre nehezen lehet választ adni, talán nem is lehet. Heidegger szerint a mű eredete a művész, a művész eredete pedig a mű. Ezzel be is zárul a kör, melyben a végtelenségig foroghatunk. Az én választásom inkább intuitív, mint tudatos. Nemcsak az alkotások alapján döntöm el, hogy ki számomra a művész, hanem az alkotó személyisége, hitelessége is meggyőz arról, hogy figyelemre méltó. Próbálok objektív lenni, de a projektumot nem érezném ennyire a magaménak, és nem lenne ilyen sokszínű, ha szigorúan felállított szabályok alapján választanék. A fotók színtelensége és letisztultsága még azt is üzeni, hogy a művészek közt nem szeretnék hierarchikus különbséget tenni, a munkám nem rangsorol, nem értékel, nem véleményez. Mindezt megteszi majd helyettem a közönség.

* A projektumod egyelőre csak online látható. Ez így is marad, vagy vannak további terveid?

— Remélem, senki nem haragszik azért, hogy a nevét a fényképeken kisbetűvel írtam. Ez szándékos volt, mert a név elé került a kukac (@), melyet a közösségi oldalakon használatos személymegjelölésekből vettem át. Igen, egyelőre csak online fut a sorozat, azt is tervezem, hogy az egészet átköltöztetem egy külön Instagram-oldalra, ahol kizárólag a vajdasági magyar művészekről készült felvételek lesznek láthatóak. A jövőben azt szeretném, ha az éterből kikerülve nyomtatott formában is megjelenhetnének, például fotóalbum formájában.


Még több kép!▼ 

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink