„Amikor vannak céljaid, nem illik kifogásokat keresned!”

„Amikor vannak céljaid, nem illik kifogásokat keresned!”

Szenti Zsolt a torontálvásárhelyi Moša Pijade Elemi Iskola műszaki és informatikatanára.

Legalábbis főállását tekintve. A fiatal kolléga ugyanis, akinek egy iskolaév „erejéig” jómagam is a tanára voltam annak idején, szenvedélyes kerékpározó. Rengeteg merész ötlettel és elképzeléssel. 

A nyári vakációjának idejére például a montenegrói Tivat városát is kitűzte önmagának célpontul. Szólóban.

— Pedig már hétéves is elmúltam, mire — az osztálytársaimhoz képest jókora lemaradással — megtanultam végre pótkerék nélkül is biciklizni — idézte meg beszélgetőtársam néhány minutára a múltat. — Néhány évvel később aztán meglett az első jobbfajta járgányom is. Egy masszív, acélvázas terepjáró, 26’-os kerekekkel, elöl-hátul lengéscsillapítóval. Szemre ugyan formás „jószág” volt, viszont a fékeket meg a sebváltóját még a szervizelést vállaló mesterek sem tudták úgy beállítani, hogy e tartozékok kifogástalan működésére egy hét intenzív nyüstölés után is bátran számíthassak. Így aztán, bár időközben többször is kedvem támadt nagyobb túrát tenni hazulról, még gimnazistakoromban is legfeljebb a sulimig merészkedtem el. Antalfalváig, illetve onnét haza, Debelyacsára.

Zsolt a nagybecskereki Mihajlo Pupin Műszaki Tudományok Karán diplomázott négy évvel ezelőtt. Noha eredetileg más tervei voltak, mégis visszatért gyermek- és zsenge ifjúkora színhelyére. Ráadásul mindeközben nemcsak a kerékpározás iránti személyes vonzalma erősödött, hanem — a megkésett serdülőkori virtuskodást is magában foglaló kalandtúrái révén — marasztaló bölcsőhelyének szépségeit is fokról fokra ízlelgethette.

— A bicajozás számomra nemcsak hobbi, de egyúttal stresszoldó terápia is. És valahol, ha nagyon őszinte akarok lenni, egy bizonyos űrt is képes kitölteni. Igen, az elvándorlás hozadékára gondolok. A régi haverjaim közül már sajnos alig maradtak a faluban, akikkel alkalomadtán találkozhatok, mondjuk, egy kávé erejéig. Furcsa dolog ez a külföld. Elvágyódsz, majd amikor végre kijutsz, és munkába állsz, akkor esik csak le, idehaza azért mégiscsak tudtál élni is. Legalábbis ezt szűröm le ismerőseim szavaiból, akik időről időre azért adnak magukról életjelet a nagyvilág egyik-másik szegletéből.

Az ifjú kolléga életében tehát, már ami a biciklizést illeti, a 2012. esztendő hozta a nagy áttörést.

— Harmadéves egyetemista voltam akkortájt. Emlékszem, egy áprilisi napon úgy határoztam, lazításképp felpattanok a régi bicajomra, és tekerek egyet. Utam a határba vezetett, Ópáva felé. Noha félúton kénytelen voltam visszafordulni, mivel sem ennivalót, sem pedig vizet nem vittem magammal, úgy éreztem, végre megleltem azt, ami által teljessé lesznek mindennapjaim. Egy hét múlva, amikor végre elmúlt az izomlázam, újra megindultam a szomszédos község irányába. Ezúttal sokkal felkészültebben. Értsd, egy üveg ivóvizet is tettem a hátizsákba.

A további lépéseket a célba érés, illetve a teljesített távok élménye generálta. A magad uram, ha szolgád nincsen elv alapján Zsolt lassacskán teljesen önállóan szerelte (át) és formázta (újra) kétkerekű bajtársát. Első túrajárgányából, mellyel friss nekibuzdulásában hetente akár háromszor is képes volt megtenni a Torontálvásárhely és Orlód közötti 56 kilométeres retúrtávot, napjainkra már csak néhány alkatrész van meg. A vázból eredetileg kerékcentrírozó állványokat tervezett készíteni, ám mint mondja, valahol hiba csúszott a receptbe.

— Miután megvásároltam, szabadidőm legjavát az akciós áron beszerzett bringám tuningolása töltötte ki. Feltett szándékom volt „építeni” magamnak egy valóban testre szabott biciklit. Nem tudhatom, másoknak mire szokásuk elkölteni az ösztöndíjukat, én új kormányt, kerekeket stb. vásároltam. Két ízben pedig fémfestéket, ecsetet meg hígítót, hiszen a jelenlegi Jaguar-zöld előtt Ferrari-vörös színű volt a bicajom. Nem dicsekvésképp mondom, viszont kitartó bütyköléssel végül sikerült létrehoznom egy olyan járgányt, amellyel akár több ezer kilométert is le tudok tekerni. Anélkül, hogy bármit is javítanom kellene rajta útközben. Két évvel ezelőtt a kerékfűzés csínját-bínját is elsajátítottam.

A „jaguár” 2017-ben gazdáját egy nyugat-erdélyi/partiumi körúton szolgálta becsülettel, most pedig készen áll az újabb bevetésre.

— A tivati szálláshelyem mindössze huszonöt méterre van a tengerparttól. Odáig azonban korántsem a távolság a legnagyobb kihívás. Sokkal inkább a szálláshely hiánya. Valami azt súgja, az útvonal (újra)tervezése az indulásom után is időszerű marad. Az első megállás 150 km után a nyugat-szerbiai Divčibarén lenne. Majd Užice, Zlatibor következik. Mivel az út Valjevótól állandó emelkedésben van, a napi „adagot” 80 km-re venném vissza. Tervezett állomáshelyül néztem ki magamnak továbbá Nova Varoš környékét, illetve Žabljakot. Végszükséglet esetén pedig akár egy nikšići pihenő is számításba jöhet. Viszont onnan Tivatig végig lejtő van, ami — úgy vélem — jelentős könnyítés számomra az 550-ből fennmaradt 150 kilométeres útszakasz megtételéhez. Mindezt öt-hat nap alatt tervezem megvalósítani egy irányban. Nagyjából ennyi ideig maradnék a tengerparton is. Ha összeállnak azok a bizonyos képkockák, a visszafelé vezető utam Dubrovnik, Mostar, Szarajevó, Tuzla és a szerémségi Zasavica érintésével valósulna meg. Mindent összevetve, két és fél hét alatt mintegy 1500 kilométert tekernék. S ha sikerül, ezúttal is csatlakozom majd a Tour de Délvidék csapatához.

De vajon hogyan készül fel egy síkvidéki kerékpáros az egymást váltó nyers emelkedők és lejtők meghódításához?

— Az őszi-téli időszak végéig erőnlét szempontjából szinte mindig sikerült visszafejlődnöm. Amióta viszont kitűztem magam elé a célt, a legzordabb télvíz idején is letekertem a napi 17-20 kilométert. A hétvégéim a 100 km-nél nagyobb távok megtételére vannak előjegyezve. Persze, első helyen a munkahelyi kötelezettségeim állnak, melyek olykor mindkét tanítási váltásban megkövetelik az aktív jelenlétem. Nos, a napi etapok ilyen esetekben sem maradnak el! A két váltás között legtöbbször akad két-három óra luftom. Logisztikailag ez éppen arra elég, hogy hazaszaladjak, „megcsináljam” a 20 kilométert, letusoljak, majd visszaérjek a délutáni tanóráimra. Amikor vannak céljaid, nem illik kifogásokat keresned!

A megtett út(szakasz) élethű dokumentálását Zsolt kolléga is leginkább okostelefonnal végzi. Egykoron aktív fényképész is volt, ez azonban egyelőre a múlté. Mint mondja, könnyen elképzelhető, hogy egyszer újra előkeresi az objektíveket. Akár oktatói szándékkal is, szaktantárgyának keretében. Néhány dologtól viszont mindenképp elhatárolódik. Mégpedig igen nyomatékosan.

— Tudom, hogy diákjaim közül többen is szívesen csatlakoznának hozzám a kisebb kerékpártúrák idején. Én azonban mégsem állok kötélnek, hiába kérlelnek. Megítélésem szerint túlságosan is veszélyes sport ez. A közúti forgalomban pedig főleg. Nem számítanak kivételnek ez alól az elhagyatottnak látszó regionális utak sem. Igaz ugyan, hogy rajtuk jóval kevesebb gépjármű közlekedik, mint az országútjaink ütőerein, viszont ezeken a szakaszokon — rendszeres radarkontroll hiányában — a sofőrök nemritkán padlógázzal száguldanak végig. A tengerparti kerékpártúrámhoz pedig nem keresek védnököket. A vállalkozást teljesen önerőből kívánom megvalósítani.


Felvételek Szenti Zsolt gyűjteményéből

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Amikor vannak céljaid, nem illik kifogásokat keresned!”
Bánáti Újság
  • Borbély Tivadar
  • 2019.10.11.
  • LXXIV. évfolyam 41. szám
Facebook

Támogatóink