„Amíg ez nekem örömet szerez, és szeretnek az olvasók, addig biztosan folytatom”

„Amíg ez nekem örömet szerez, és szeretnek az olvasók, addig biztosan folytatom”

Perisity Irma, a Hét Nap egyik legnépszerűbb rovatának, a Sorsok, Emberek sorozatnak a szerzője március 8-án tölti be a 80. életévét.

Születésnapja előtt kerestük fel a szerkesztőségünk Irma nénijét. Örömmel és jókedvűen fogadott bennünket szabadkai otthonában. Talán felesleges is volt megkérdezni tőle, hogyan érzi magát, beszélgetésünket mégis ezzel a szokványos kérdéssel kezdtük.

— Lehet, hogy ennyi évvel a hátam mögött már nem ildomos azt mondanom, hogy csuda jól érzem magam a bőrömben, de ez az igazság. Tudom, az emberek, amikor idősebbek lesznek, elkezdenek panaszkodni, pedig az élet nemcsak ilyenkor, hanem húszéves korunkban is okozhat nekünk kellemetlen perceket. Ahhoz, hogy jól érezzük magunkat, arra van szükség, hogy megtanuljuk elfogadni azt, ami történik velünk. Nekem is vannak ízületi bántalmaim, egy kicsit már nehezemre esik a járás, de nem szaladgálok az orvoshoz, inkább csinálom a dolgomat, mert a nyavalygástól semmi sem lesz jobb. Amíg a felső rész, vagyis a fejem, az agyam funkcionál, addig a testem többi részének is hallgatnia kell rá. Nyolcvanéves vagyok, és állítom, ennek a kornak is megvannak a szépségei. Vallom, hogy az asszonyok élete akkor teljesül be, amikor nagymamák lesznek. Én az unokáimmal sokkal több csodálatos percet éltem meg, mint a gyerekeimmel. Amikor fiatalok voltunk, nem volt semmink, rohannunk kellett, hogy felépítsük a házat, a gyerekeknek télikabátot vásároljunk, segítsünk nekik a tanulásban. Amikor viszont megjöttek az unokák, az egyedüli feladatom az lett, hogy kényeztessem őket. Két lányom van, és öt unokám. A legidősebb, a „kislány”, huszonnyolc éves, szeptemberben megy férjhez. Remélem, Szent Péter a könyvében még nem talál rá a nevemre, és megérem az első unokámnak a lakodalmát. Ha láthatom menyasszonyként, az olyan élmény lesz számomra, amellyel sokkal boldogabban és gazdagabban megyek a mennyországba, mert én csak oda kerülhetek. A lányom kisebbik fia huszonhat éves, testnevelési egyetemet végzett, Belgrádban dolgozik. A másik, a fiatalabb lányomnak három gyermeke van, de ők sajnos Bécsben élnek. Öt éve költöztek el. Most megpróbálok úgy beszélni, hogy ne sírjam el magam. Amikor közölték velem a szándékukat, én is azt mondtam, ne gondolkozzanak, menjenek, mert úgy éreztem, itt nincs jövőjük. Mindketten állami vállalatban dolgoztak, és a három gyerekkel meg a fészekrakó lakáskölcsönnel sokszor olyan helyzetbe kerültek, hogy a hónap végén kenyérre sem volt pénzük. A legidősebb fiuk huszonkettő, a kisebb tizennyolc éves, a lány pedig középiskolás. A mondás szerint a suszternak kopott a cipősarka, az orvosnak beteg a felesége, a tanítónak neveletlen a gyereke. Mivel én is tanítóképzőt végeztem, nagyon vigyáztam, hogy rám ez ne legyen érvényes. Én voltam a szigorú szülő, de úgy éreztem, nagyon fontos, hogy ezt a szerepemet is sikeresen teljesítsem. Úgy tűnik, nálam ez gyártási hiba, mert mindig igyekeztem, hogy ha bármibe fogok, azt tisztességesen elvégezzem. Arra tanítottam a gyerekeimet is, hogy ha valamit elkezdünk, azt úgy fejezzük be, hogy ne legyen okunk szégyenkezni. Nagyon sokat szenvedtem az idősebb lányommal, mert abban az időben három hónapos volt a szülési szabadság, és esőben, hóban, fagyban, hajnalban vittem a kicsit bölcsődébe. Én akkor megfogadtam, ha egyszer nagymama leszek, az unokámmal ezt nem kell végigcsinálni. Amikor Melinda, az idősebb lányom várandós lett, nyugdíjba mentem, annak ellenére, hogy még sem a munkaéveim, sem a korom nem volt meg, de mire az első unokám megszületett, a nagymamaszolgálat készen állt.


Bármelyik képre kattintva megnyílik Perisity Irma Sorsok, Emberek című rovata

* Az újságírás mikor és hogyan kapott helyet Irma néni életében? 

— Az írás mindig az életem része volt, de nem az újságírással kezdődött. Már az iskolában is gyakran követendő példaként állították a többiek elé a házi feladataimat. Később sokszor megtörtént velem, hogy főztem, és eszembe jutott valami, amit gyorsan feljegyeztem a cukros zacskó szélére. Nagyon szerettem olvasni, gyűjtöttem a könyveket, 1700 kötetes könyvtáram van. Amikor befejeztem a képzőt, a Magyar Szóba fiatal, kezdő újságírót kerestek, és fel is vettek. Két év után hazajöttem Újvidékről, és a szülőfalumban, Hajdújáráson kezdtem dolgozni az iskolában. Aztán férjhez mentem, és nagyon jó lett volna beköltözni Szabadkára. Akkoriban éppen a Zorkában kerestek üzemi újságírót, megpályáztam, és tíz évig a Glasnik lap politikai szerkesztője voltam. A Hét Napnak a ’80-as évek elején kezdtem el rendszeresen írni. Volt egy olvasó, aki minden alkalommal, amikor megjelent az újság, felhívott, és megdicsért. Furcsán beszélt, amit nem tudtam mire vélni. Kolléganőm, Orosz Ibolya tanácsolta, hogy keressem fel az „imádómat”, ahogy magunk között neveztük. Kiderült, hogy egy mozgássérült, nagyon beteg emberről van szó, akinek a történetét meg is írtam. A beszélgetésünk, melynek a Sorsok, emberek címet adtam, az alanyom teljes nevével és fotójával 2000 májusában jelent meg. Ennek hatására nagyon sokan telefonáltak, sőt, még az utcán is megállítottak, hogy jelezzék, a saját vagy az egyik ismerősük élettörténete is nagyon érdekes. Így indult csaknem két évtizeddel ezelőtt, és lassan rovat lett belőle. Eddig 1070 beszélgetést készítettem, pontosabban ennyi jelent meg, mert egyesek meggondolták magukat, és nem engedélyezték a cikk közreadását. Én még ma is próbálom megfejteni, mi az, ami az embereket arra készteti, hogy nyilvánosan valljanak. Talán az, hogy idős vagyok, és nagyon jó hallgatóságnak számítok, széles a vállam, mindenki elsírhatja rajta a bánatát. 


Perisity Irma (Szalai Attila felvételei)

* Bizonyára sok olvasót érdekel, hogy a Sorsok, Emberek rovat írásai mind valódi személyekről szólnak-e, vagy vannak közöttük olyan történetek is, amelyeket Irma néni talált ki?

— Egyetlenegyet sem találtam ki. Mentem például a lányomhoz Bécsbe, és a vonaton egy szlovákiai magyar asszony elmesélte nekem az életét, én pedig megkérdeztem tőle, leírhatom-e. A legmegrázóbb élményem talán egy tizennégy éves kislány volt, akit szintén utazás közben sodort mellém a sors. Kiderült, egy idős kamionsofőr tartja el, aki felhasználja, pénzt keres vele. Azt mondta nekem, nem rossz ember a János bácsi, mert amikor odaadja neki a pénzt, mindig kap tőle ajándékot: egy szép piros bugyikát, egy blúzt vagy egy hajcsatot. Egy másik eset is nagyon megérintett. Az asszony elment a fiáért egy belgrádi kórházba, hogy hazahozza, mert a gyermeke megsebesült a horvátországi fronton. Miközben várták a vonatot, a fiú úgy gondolta, átmegy az állomással szembeni burekozóba, de elütötte a villamos, és az édesanyja szeme láttára halt meg. Van, aki kéri, hogy változtassak egy kicsit a részleteken, legyen több vagy kevesebb gyereke, ne ismerjék fel olyan könnyen. Sokszor, amikor elolvasom a Hét Napban a megjelent szöveget, azt gondolom, ezt én sem hinném el, ha nem én írtam volna. 

* Sohasem gondolt arra, hogy befejezi a sorozatot?

— Nem lehet, mert nem hagyják. És vannak csodálatos történetek is. Szinte hihetetlen, hogy Dél-Afrikából, Johannesburgból is kapcsolatba lépett velem egy házaspár, és végül nagyon jó barátok lettünk. A férfi szenttamási, a felesége békéscsabai származású, olvasták az írásaimat az interneten, és amikor családi ügyben hazajöttek, megkerestek. A férjem tüdőrákban szenvedett, a műtétje után felajánlották, hogy menjünk ki hozzájuk, fizetik a repülőjegyet és az ott-tartózkodásunkat is. Elmondták, a Jóreménység fokánál három óceán találkozik, és olyan szelek fújnak, hogy a tüdőbetegek a világ minden részéből oda járnak gyógyulni. Az is remek érzés, amikor egy történet szomorúan végződik ugyan, de később a szereplők sorsa jóra fordul, és ismét hívnak, hogy azt is írjam meg. Amíg ez nekem örömet szerez, és szeretnek az olvasók, addig biztosan folytatom. Szerencsére vannak visszajelzések is, például azt kívánják nekem, adja az Isten, hogy még sokáig írhassak. Arról is tudok, hogy bizonyos olvasóim a Sorsok, Emberek valamennyi eddigi részét összegyűjtötték. Engem ez kielégít, csak azt sajnálom, hogy ezeket a történeteket még nem sikerült könyvben megjelentetni, pedig nagyon sokan várják.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Amíg ez nekem örömet szerez, és szeretnek az olvasók, addig biztosan folytatom”
Heti Interjúnk
„Amíg ez nekem örömet szerez, és szeretnek az olvasók, addig biztosan folytatom”
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink