„Akinek a szívében elültették a lángot, az előbb-utóbb visszatér majd”

„Akinek a szívében elültették a lángot, az előbb-utóbb visszatér majd”

Pacséron nagyon összetartó a református közösség. Tagjai táborokat, közös programokat szerveznek a nyáron is.

Ilyenkor, amikor zöldben tündökölnek a fák, a főútról nem is látni a pacséri református templomot. Ám innen letérve, alig tíz-tizenöt méterre már meg is állhatunk előtte. Érdemes, hiszen szépen rendezett udvarával, tiszta, fehér falaival igazán nyugalmas, és biztos, hogy az évek során sok, felkavart érzelmekkel teli embernek nyújtott vigaszt.

Csányi Erzsébet lelkésznő fogad, és mindjárt mesélni is kezd:

— A pacsériak Kisújszállásról származnak. Az őseink 1786-ban érkeztek erre a vidékre, és amikor ideköltöztek új otthont, hazát építeni, akkor hoztak magukkal lelkészt, tanítót, kis harangot, jegyzőt, tehát mindent és mindenkit, ami a hétköznapi élethez szükséges. Fontos volt számukra, hogy lelki vezetést kapjanak, ezért tartott velük a lelkész is, hiszen nem egyszerű feladat új otthont építeni idegenben, a semmiben, a pusztában. A történelemkönyvekben olvashatjuk, hogy négy évbe telt, mire mindenki megépítette a maga kis házát, azaz felkerült a tető az emberek feje fölé. Rögtön ezután hozzáfogtak a templom építéséhez, addig egy színtérben tartották az istentiszteleteket. Előbb egy fatornyos vályogtemplom épült, ez az 1810-es évben kapott kőtornyot. Hamarosan azonban már kicsinek bizonyult, így 1833-tól 1835-ig felhúzták a ma is látható, nagyobb templomot kőtoronnyal. A későbbiek során tették fel a palatetőt, és „emelték meg” a tornyot is, hogy egy órát is be tudjanak helyezni. Itt már nemcsak a templom mint épület volt a fontos, hanem az is, hogy az Isten iránti tiszteletüket és szeretetüket kifejezzék vele, hiszen sokan adakoztak erre a célra. Őseink áldozatok árán emelték fel ezt a szentélyt, a mai keresztények pedig áldozatok árán próbálják fenntartani, megőrizni.

Szerencsére van egy állandó „mag”, melynek tagjai mindig részt vesznek az istentiszteleteken, ám a megélhetés egyre nehezebb, ezért sok fiatal hagyja el Pacsért is. Sajnos ez a jelen levő hívek létszámán is jól látszik.

— Akik itt maradtak, azok örökségül kapták a szüleiktől, a nagyszüleiktől, hogy az embernek kell hogy legyen egy tartása, és kell neki egy kapaszkodó is a mindennapokban. Istenbe kapaszkodva mindenki megtalálhatja a helyét, és ezt az itt élők a fiatalabb korosztálynak is próbálják átadni — mondja a lelkésznő. — Állandóan keressük a módszert, mellyel megszólíthatjuk a gyermekeket, fiatalokat, hogy megérezzék és megértsék: ez a templom nem csak az idős néniké és bácsiké — mert többnyire ők járnak rendszeresen istentiszteletre —, hanem ők is megtalálják a helyüket itt, közöttünk. Próbálkozásainknak szerencsére látható eredményei is vannak, hiszen 2001-ben elindítottuk gyülekezetünkben a Csemete játszóházat és napközit, hogy felkaroljuk a három—öt éves gyermekeket, hiszen nem volt a faluban bölcsőde vagy napközi. Csak az állami óvoda létezett, ötéves kortól. Hogy a fiatal szülőknek is segítsünk, keresztyén oktatásban-nevelésben részesülnek ott a gyermekek — és nem csak a reformátusok, hiszen mindenki előtt nyitva áll a kapunk. Nem zártuk ki a más vallásúakat sem. A napköziben tehát a keresztény értékeket adjuk át a kicsiknek, hogy megtanuljanak erre alapozva felnőni, hogy megtanulják, mire való a kezünk — a másik szeretésére —, hogy megtanuljanak közösségben élni, elfogadni a másikat, felfedezni az értékeinket. Ezzel nemcsak a legkisebbeket, de szüleiket is el tudtuk érni, akik látják, hogy itt törődnek a gyerekükkel.

Július első hetében nyári tábort is huszonegyedik alkalommal tartottak, a szervezők ezzel szintén a fiatalok felé szerettek volna nyitni. Annak idején, az első táborban még csak huszonegyen voltak, manapság viszont több mint száz gyermek és fiatal érkezik minden évben.

— Ez a szeretetszolgálatunk gyümölcse, mert én, egyedül, lelkészként nem lennék erre képes. Hiába is állnék elébük, és beszélnék nekik hosszan, az nem elég: a gyerekeket etetni és elszállásolni kell, továbbá foglalkozni velük. Nemcsak a gyülekezet, hanem az egész falu megmozdul ilyenkor, segít a tábor mindennapjainak megszervezésében — mondja a lelkésznő. — A gyülekezetnek nemcsak a keresztény értékekre nevelés a feladata, hanem az is, hogy megismertesse a gyerekeket, a fiatalokat a hagyományainkkal, erről is gondoskodunk a táborban. Délelőtt bibliaismeret, délután pedig hagyományőrző tevékenységek — ebből áll a program. Faragás, gyöngyfűzés, festés... sok mindent kipróbálhatnak a kicsik. Az elkészült tárgyakból pedig a tábor végén, vasárnap kiállítást rendezünk, hogy a gyerekek láthassák, milyen ügyesek is voltak. A közösségnek csodálatos hatása van, hiszen az ének is egészen másként hangzik, ha több mint száz gyermek van együtt. Ha csak néhányan volnának, biztosan cikinek éreznék, ilyenkor viszont a lelkük, szívük mélyéből zeng a dal. Ha ebbe belekóstolnak, visszatérnek majd.

A pacséri templom is sajnos csak a nagy ünnepek alkalmával van tele hívekkel. Egyébként a gyülekezetnek mindössze a 10 százaléka jár rendszeresen, azaz minden vasárnap istentiszteletre, ők többnyire az idősebb korosztály tagjai.

— Hogy miért nem járnak a fiatalok gyakrabban templomba? Talán azért, mert egyszer valaki azt mondta, ehhez is meg kell érni — magyarázza a lelkésznő. — Amíg az ember fiatal, úgy érzi, mindent meg tud csinálni, nem gondolja, hogy szüksége lenne a templomba járásra. Viszont én úgy hiszem, hogy aki gyermekkorában átélte ennek a varázsát, a családi körben eltöltött, ünnepi istentisztelet szépségét, akinek a szívében elültették a lángot, az előbb-utóbb visszatér majd.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Képmás rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Akinek a szívében elültették a lángot, az előbb-utóbb visszatér majd”
Képmás
„Akinek a szívében elültették a lángot, az előbb-utóbb visszatér majd”
Képmás
Facebook

Támogatóink