„Ajándék az itt töltött idő, és ezt viszonozni szeretném”

„Ajándék az itt töltött idő, és ezt viszonozni szeretném”

Schön Bálint a Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként kilenc hónapot tölt Maradékon, és segít a szórványban élő magyaroknak megmaradni, magyarnak maradni, a hagyományt és a kultúrát tovább ápolni.

Teszi ezt lelkesen, hiszen csak úgy érdemes, és mint mondja, Vajdaság választotta őt ki, s nem cserélné el másik országra, mert rengeteg szép élménnyel gazdagodott. 

* Az elvégzett iskoláid között szemet szúrt a következő: Regnum Marianum — Patkoló vezetőképző. Ez mit takar?

— A Regnum Marianum katolikus kisközösség a XIX. század legvégén alakult meg Budapesten, és a XX. század első felében szorosan együttműködött a cserkészettel. A jelenleg mintegy 3000 tagot számláló Regnum elsősorban a fővárosban és annak agglomerációjában működik. Én gyerekként a Griffmadarak nevű csapat tagja lettem, és majdnem húsz év után még mindig összejárunk. Egyetemistakoromban én is vezetővé váltam öt évre, közben elvégezve a Műhely és a Patkoló nevű vezetőképzőket. Ez utóbbi során a biblikum, teológia, pedagógia, pszichológia, egyháztöri és egyéb gyakorlati tárgyak útján szerezhettünk elméleti és alkalmazható tudást, közösségszervezői és -nevelési útmutatást kapva. Budapesten hasonló családok hasonló gyerekeivel együtt felnőve a Regnumban én hatalmas ajándékot kaptam. Olyan érzelmi töltöttséget és közösségi szemléletet, tudást, amelyből (és amelyet) képes vagyok továbbadni.

* A Háló ifjúsági találkozók szervezésében is részt veszel. Ezeken kik szoktak jelen lenni, kiknek szólnak?

— A harmincéves Háló missziója, hogy Kárpát-medence-szerte találkozókat szervezzen, melyekből kapcsolatok születnek, és ezek által működő kisközösségek tudnak létrejönni, újraalakulni vagy megerősödni. Több mint tíz éve ifitalálkozók is vannak. Ezek többségükben Kárpát-medencei összejövetelek, melyek szervezői és résztvevői kemény magja a családos táborokban együtt nőtt fel, de mindig szép számmal szólítunk meg újakat is. A találkozóink teljesen nyitottak. A szervezők katolikus hitbéli meggyőződéssel alakítják ki a programot, de mindig úgy, hogy más felekezetűek is könnyen kapcsolódni tudjanak. Nagyon érdekes tapasztalat, hogy valahogyan egyszerre tudja otthon érezni magát az, aki vallásos és az, aki a templomban egyáltalán nincs megszólítva, vagy valamiért távolinak érzi magától az Istent. Minden találkozásra és Isten felé is nyitott, Kárpát-medencében élő, magyar nyelvet beszélő fiatalnak szól, olyanoknak is, akik már számos találkozón ott voltak, és olyanoknak is, akiknek ez lesz az első. A 2018 szeptemberében Adán megtartott, százfős Kárpát-medencei, valamint a januári ötvenfős zentai találkozó után Maradékra, a szórványok szórványába hívjuk a fiatalokat, ez alkalommal különös figyelmet fordítva az ökumenére.

* Mikor és miért fogalmazódott meg benned, hogy jelentkezel a Petőfi-programra, s miért éppen Vajdaságot választottad?

— Először 2016 márciusában adtam be a pályázatot. Úgy gondoltam, hogy a programban való részvételem kiváló lehetőség arra, hogy a neveltetésem során kapott nemzeti és hitbéli értékek továbbadásának egy új formájában próbáljam ki magam. Az első körben Amerikát és a szomszédos országokat is megjelöltem célországnak, a második alkalommal pedig határozottan a tengerentúlra szerettem volna kerülni. A harmadik évben megfogalmaztam az interjún, hogy azért örülök, ha a „közelben” leszek, mert akkor egy életre tud szólni a küldetés, melyet itt kapok, ekkor ismét megjelöltem Szerbiát is. Egy kissé talán patetikusan hangzik, de úgy élem meg, hogy én Amerikát választottam, a Vajdaság pedig engem, amiért utólag nagyon hálás vagyok. A bennem itt kialakult elköteleződést nem cserélném el semmiért.

* Hogyan érzed magad Maradékon? Könnyű volt beilleszkedni, s megtalálni a közös hangot?

— Röviden: otthon érzem magam. Amikor a családomhoz utazom, mindig otthonról hazamegyek és fordítva. A parókián lakom, és ebben nagyon szeretem, hogy napközben megtelik élettel az épület, gondolok itt a napközire és az óvodára. Azt hiszem, könnyen alkalmazkodó típus vagyok, és nagyon megkönnyítették a dolgomat a helyiek, akik nagy szeretettel fogadtak be nemcsak a közösségbe, de sokszor egy-egy ebéd vagy vendégség erejéig saját családjukba is. A kérdéseken elgondolkodva rádöbbentem, hogy a közös hang milyen találó kifejezés, hiszen véleményem szerint a közösségbe való beilleszkedésben éppen a közös hangok segítettek. Az önfeledt nótázások a Petőfi-kórussal, a teremtőhöz való imádságok, a templomi énekek az egyszerű, letisztult református és az ékesen díszített maradéki, valamint a Szent István tiszteletére épült aprócska templomban. Úgy érzem, hamar a közösség részévé tettek. Főleg az adventi időszakban énekeltünk sokat, a katolikusoknál a roráték után, a reformátusoknál pedig vasárnap esténként. Ide többnyire olyan énekeket hoztam, amelyeket gyerekkorom óta ismerek. Ezzel kölcsönössé és teljessé vált a közös hang megtalálása, megélése.

* A munka melyik részét élvezed a legjobban? 

— Elsősorban a változatosságot szeretem. Igyekszem az embereket összekötni, összefogásra biztatni, közben pedig azt élem meg, hogy örömmel dolgoznak jó ügyeken, önkéntesen másokért. Önmagában is jó rácsodálkozni, hogy a fizetett alkalmazottak a munkakörükön túlmutatóan, sokan pedig teljesen önkéntesen szolgálják a közösséget a tiszteletes úrtól kezdve a Petőfi-egyesület vezetőin és gondnokain át a szállásadókig. Mivel minden korosztállyal kapcsolatban vagyok, a régi magyar vagy legalábbis magyarabb világban felnövő idősebb szülőknek, felnőtteknek el tudom vinni annak a hírét, hogy milyen szépen fejlődik a gyerekek magyarnyelv-tudása — hála az újraindult magyar osztálynak és az elkötelezett, kreatív tanítónőknek. Az is lelkesítő a munkámban, hogy időnként kevés készüléssel, kis szervezéssel is nagyon hasznos tudok lenni, szép élményeket tudok szerezni másoknak, sokszor pusztán a lelkes és odafigyelő jelenlétem is segítség a közösségnek. A legnagyobb hálával pedig azokért az eseményekért tartozom, amikor együtt volt nemcsak a maradéki, de lényegében a teljes szerémségi magyarság is. Egy-egy ilyen ünnep alkalmával tapasztalható meg igazán, mennyi erő és élni akarás rejlik a magyar közösségekben, illetve hogy az esetleges ellentéteket félretéve hogyan épül a közös magyar jövő. Ilyen esemény volt az I. Hagyományőrző Farsangi Bál, a március 15-ei központi szerémségi megemlékezés, és egy picit más módon, de idetartozik a karácsonyi istentisztelet és szentmise is. Ezekhez mind hozzátehettem a magam kevesét, amit sokkal inkább megtiszteltetésnek éltem meg, mint elvégzendő feladatnak vagy munkának.

* Láttam, hogy karácsonykor édesapád is ott volt, közösen tanultatok dalt, ő gitározott. Ennek milyen előzményei voltak?

— Édesapám nagybecskereki származású. Budapesten alapított családot, mind az öten ott nevelkedtünk. A Budapesten végzett önkéntes közösségépítő munkája során egy erős kapcsolati hálót kialakítva küldetésévé vált, hogy hidakat építsen budapesti és délvidéki közösségek között. Az osztályfőnökeinknek segített megszervezni egy-egy délvidéki osztálytábort, de Maradékot csak közvetlenül a mi kirándulásunk után ismerte meg. Szóval édesapám és testvéreim is előbb jártak itt, de azóta, azt hiszem, sikerült pótolnom a lemaradást. A családtagjaim többször voltak itt, amióta itt élek, és minden alkalommal segítették a munkámat, elsősorban a zenei szolgálatba bekapcsolódva. Így volt ez karácsonykor is, a budapestiek és a maradékiak közösségi disznóvágásakor, a Maradék maradéka című könyv bemutatóján, a március 15-ei ünnepségen és a másnapi maradéki tematikus játszóházban is. Visszautalva ezért is örülök, hogy a Délvidékre kerültem, mert egy távoli országban elképzelhetetlen lenne, hogy a szolgálati helyem ne csak az én, de az egész családom számára különösen szeretett helye legyen a Kárpát-medencének. Így viszont a szívünkben hordozva a közösséget, felelősséget érezhetünk a szerémségi magyar megmaradás iránt.

* A Petőfi-program végeztével merre tovább?

— Bár jó lehetőség az újrázás, most nem élek vele. Budapestre megyek vissza, és diplomatervemet elkészítve lezárom az egyetemi képzést. A mérnöki világban szeretnék dolgozni egy évet, utána azonban elképzelhetőnek tartom, hogy újra ösztöndíjas legyek, akár éppen ezen a területen. Egy biztos: a délvidéki és azon belül a szerémségi magyarokért a magam módján 2019 májusa után is fogok tenni, mert ajándék az itt töltött idő, és ezt viszonozni szeretném. Az identitásom meghatározó részéve vált, hogy egy időre maradéki lettem.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink