„Ahogy csak lehet”

„Ahogy csak lehet”

Magyar Életfa díjban részesült Csorba Béla temerini néprajzkutató, helytörténész, tanár, költő, publicista, politikus. Neve után hosszan sorakoznak a titulusok, ám így sem teljes a sor.

Hetvenedik életévében járva egyszerűen Csorba Bélaként mutatkozik be, jelzők nélkül. Azt viszont hozzáteszi, hogy ez, ha nem is gyakori név, de a Kárpát-medencében többen viselik. Nyugdíjasként, amíg az egészsége engedte, birkákat terelgetett, de mára gyakorló nagypapaként leginkább a családjának szenteli idejét, mindeközben továbbra is dolgozik, ír és alkot. Lapunknak nyilatkozva számos érdekfeszítő történetet tárt fel életének különböző szakaszaiból. A kitüntetést január 24-én Zentán, a magyar kultúra napja délvidéki központi ünnepségén veszi át.

Gyerekként egy véletlen folytán Budapesten testközelből volt szemtanúja az ’56-os forradalomnak és szabadságharcnak. A harcok egyik gócpontjának számító Haller tér közvetlen közelében, a Mester utca egyik hatemeletes épületének pincéjében élte túl a szovjet tankok támadását, miközben a szomszédos bérházat lőtték. Az a ház, amelynek a pincéjében ő és édesanyja menedéket talált, „csak” egy lövést kapott. A fővárosi kirándulást egynaposra tervezték, ehelyett ott kellett túlélniük Budapest ostromát.

Kaposvárott érettségizett, fiatalon kötélverőinasként is tevékenykedett, gimnazistaéveiben majdnem szobafestőnek állt, de szíve szerint leginkább fazekas, gölöncsér szeretett volna lenni, végül mégis továbbtanult. 1975-ben az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén szerzett tanári oklevelet. Később ennek az intézménynek lett a nyelvi lektora. Fő tudományos kutatási területei a néprajz és a helytörténet. Az 1944—1945-ös délvidéki vérengzések egyik első kutatója. Azt vallja, hogy az írástudók felelőssége, hogy összegyűjtsék a még élő tanúk emlékezetét.

— Munkám egy része az irodalomhoz és a költészethez kötődik, másrészt a publicisztikához, de a népköltészet, az etnológia is foglalkoztatott. A Temerinre vonatkozó helytörténeti irodalmat is gyarapítottam. A dolgok logikájából következett, hogy akkor, amikor erre lehetőség volt, és először kezdhettünk foglalkozni az 1944—45-ös események viktimológiai kutatásával, ebben is részt vettem. Az egyik fontos könyv, amelyet több szerzőtársammal együtt írtunk, a Temerini razzia című, amely a ’44 őszén zajlott, temerini magyarellenes vérengzéseket dolgozta fel, monografikus formában.

Csorba Béla (Varga Zoltán felvétele)

* Kutatásai során találkozhatott és beszélhetett számos túlélővel. Ezt hogyan élte meg?

— Településenként változott a helybeliek hozzáállása, de alapjaiban véve tabu övezte ezt a kérdést. Temerinben ezt nem lehetett tabuvá tenni, hiszen az itteni tömegsírok közül a legnagyobb, amelyben csaknem 90 ártatlan áldozat nyugszik, a temető bejáratánál van. Azonkívül nekem családtörténeti ismereteim is voltak: nagymamám harminchat, anyám pedig mindössze tizenhat éves volt, amikor a községházán mindkettőjüket véresre korbácsolták, közben egy részeg partizán harmonikázott, nekik meg egymást átfogva járniuk kellett a táncot. Az udvaron meg éppen fejbe lőttek valakit. Mi, temeriniek voltunk az elsők Vajdaságban, akik megemlékeztünk az 1944—45-ös áldozatokról. Számomra az a megemlékezés volt a legmegrázóbb, amikor először olvastuk fel az áldozatok névsorát, és olyan iszonyú nagy zokogás tört ki, hiszen akkor még rengeteg hozzátartozó élt, hogy még mindig összeszorul a torkom, ha eszembe jut.

* Ebben a témában több kutatás is az ön nevéhez fűződik.  

— Egy szerencsés véletlen folytán sikerült hozzájutnom a járeki helyi közösség anyakönyvi hivatalában az ottani Tito-féle haláltábor halotti anyakönyveihez. Ezeket a dokumentumokat előtte féltve őrizték. Nekem sem akarták odaadni, de véletlenül egy másik kötet helyett ezt húzták elő a szekrényből. Onnantól kezdve ezt már nem lehetett letagadni, és azt mondani, hogy ez nem létezik.

* Tanított középiskolákban, Magyarkanizsán és Temerinben, majd az újvidéki bölcsészkar lektora lett. Milyenek voltak ezek az évek?               

— Középiskolában hét évet tanárkodtam, nagyon szerettem a munkám. ’82-től az egyetemen dolgoztam. Elmondhatom, hogy a lektori intézménynek sokat ártott a miloševići rendszer idején hozott oktatási törvény. A magyar hallgatókat hátrányosan érintette, hogy megszűnt az a gyakorlat, hogy a bölcsészkar magyar anyanyelvű, de nem a Magyar Tanszékre járó hallgatói is felvehették tárgyként a magyart. Ez hátrányosan érintett bennünket, a magyar hallgatók fokozatosan ki is koptak a lektori órákról, hiszen ezért nem járt sem pont, sem pedig osztályzat. A hiányzó magyar lektorátusokat továbbra is problémának tartom a többi egyetemi karon is, hiszen a magyar szaknyelv alapjainak elsajátítása fontos lenne, és a nyelv, a szaknyelv is kultúrahordozó erő, erősíti a hovatartozást.

* A ’90-es évek délszláv háborúja során körzeti elnöke volt a VMDK-nak, és nem tett eleget a behívóparancsnak, ezért letartóztatták. Magyarországon ekkor még az Országházban is felszólaltak az érdekében. Egyes források szerint nemzetközi nyomásra szabadult ki néhány nappal később. Ezt hogyan élte meg?

— A háború kezdetétől fogva sokadmagammal keményen kiálltunk azért, hogy a magyarokat ne vigyék a harci cselekmények színhelyére. Voltak olyanok, akiknek nem volt más választásuk, hiszen vagy munka nélkül maradtak, vagy ha elutasították a bevonulást, akkor üldözött vadként vadásztak rájuk. Az én helyzetem más volt, ismert írónak számítottam, korábban a Sziveri-féle Új Symposion egyik szerkesztője voltam, és közéleti szerepet is betöltöttem, ez pedig a felelősségem súlyát is növelte. Számítottam rá, hogy engem is megpróbálnak majd elvinni, de eldöntöttem, hogy a tőlem telhető módon ellen fogok állni, sem a frontra nem megyek, sem Magyarországra vagy külföldre nem menekülök. Negyvennapi bujkálás után tartóztattak le.

* Politikailag is aktív volt, megalapította a VMDK-t, most a Vajdasági Magyar Demokrata Párt elnöke.

— A történelmi VMDK-nak az volt a legnagyobb érdeme, hogy megtanította a vajdasági magyarságot politizálni, hogy ennek a közösségnek a saját érdekeiért önállóan kell szót emelni. A VMDK fogalmazta meg elsőként a kisebbségi autonómia követelményét is. Más kérdés, hogy nem valósult meg. Attól függetlenül, hogy fontosnak ítélem meg a Magyar Nemzeti Tanácsot, semmiképp nem tartom autonómiának. A VMDP elévülhetetlen érdeme viszont, hogy a Kárpát-medencei magyar kisebbségi pártok közül elsőként fogalmazta meg a kettős állampolgárság szükségességét, a határon átívelő nemzetegyesítés politikáját, amelyet később a Fidesz vitt győzelemre. Jelenleg az autonómia ügye a nemzetpolitikában háttérbe szorult, remélhetőleg csupán a romló nemzetközi konstellációk miatt, de kétségtelen, hogy most a legfontosabb dolog a migránskérdés okozta veszély elhárítása. A VMDP egyébként a rossz anyagi körülményei miatt csupán takaréklángon folytatja tevékenységét.

* Temerinben az ön nevéhez fűződik a Helytörténeti Múzeum, a Művelődési Kör, a Temerini Alkotóműhely és Képzőművészeti Tábor (TAKT), valamint a tájház megalapítása.

— Én csak egy voltam az alapítók között. A TAKT-tal igyekszünk fontos kulturális missziót teljesíteni, helyet adva a hagyományőrzésnek és a legbizarrabb kísérletezéseknek is. Az idő bebizonyította, hogy jól döntöttünk akkor, amikor ehhez hozzáfogtunk. Így legalább részben kárpótoltuk a közösséget azokért a károkét, amelyek akkor érték, amikor a civil szervezeteink ingatlanjait államosították. A Helytörténeti Múzeumot 1971-ben hoztuk létre, azok más idők voltak, de nagyon nagy lelkesedéssel és közakarattal alapítottuk meg az intézményt. Az én életemben nemcsak a kezdetekben töltött be nagy szerepet, hanem 1991 nyarán is, amikor megpróbálták kilakoltatni. Akkor tizenegy napig tiltakoztunk, a falu központjában ülősztrájkot tartottunk, amelyben hosszabb-rövidebb ideig több mint ezer temerini vett részt. Ebből a sztrájkból nőtt ki később az asszonyok tiltakozó akciója is, amely a maga nemében az első háborúellenes megmozdulás volt Szerbiában.

* Több kiadványt is megjelentetett. Van olyan, amely különösen közel áll a szívéhez, vagy mindegyiket egyformán fontosnak tartja?

— Szeretem a gyerekversköteteimet, de a publicisztikai munkáim közül nagy sikere volt a Puskalövés nélkül címűnek, ez gyorsan elfogyott, és talán érdemes lenne újra kiadni. Akárcsak háborús naplómat, az Egy végjáték kezdetét, amely 2003-ban jelent meg Budapesten, ennélfogva kevesen ismerik a Vajdaságban. Munkám során egy elv vezérelt az elmúlt évtizedekben. Makkai Sándor erdélyi magyar íróhoz köthető az ahogy lehet szállóigéje, ezt én a ’80-as években, egészen más körülmények között, más történelmi konstellációban, más térben és időben, bár ugyancsak a trianoni átokra vonatkozóan, úgy fogalmaztam át a magam számára, hogy ahogy csak lehet. A kisebbségi értelmiségnek igenis feladata, hogy minden lehető eszközzel, ahogy csak lehet, álljon ki a közösségéért. Talán ezért tevékenykedtem annyi műfajban. Ha az egyik területen beszűkültek a cselekvés lehetőségei, új feladatot kerestem.

* Hogyan érintette annak a híre, hogy Magyar Életfa díjban részesül?

— Jó érzéssel tölt el, habár az a véleményem, hogy csak legitimálták azt, hogy megöregedtem. Az ember soha nem lehet elég óvatos és körültekintő, hogy elkerülje a díjakat. Egyébként pedig köszönöm mindazoknak, akik arra szavaztak, hogy megkapjam ezt az elismerést.

* Hogyan telnek a nyugdíjas évei?

— A temerini szótáron dolgozom, ez nyelvészeti munka, de bőséges néprajzi és folklorisztikai összefüggésekkel. Lassan a befejező szakaszához érek, ha minden igaz, akkor ebből jövőre már könyv is lesz. Egyébként minden héten írok Abroncs álnéven néhány bökverset a Grimasznak is.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„Ahogy csak lehet”
Interjú
Facebook

Támogatóink