„A színész munkája nem ér véget a próbával”

„A színész munkája nem ér véget a próbával”

A Kosztolányi Dezső Színház háza táján egy üdítő, mindig hasznos vérfrissítés van folyamatban.

Egy picit megváltozott a társulat összetétele, hárman elmentek új kihívásokat keresni, a két királyfi mellé pedig megérkezett hátizsákjával Búbos Dávid. A zsákban még a Művészeti Akadémia vizsgáihoz szükséges könyvek nyomják a hátát, de hál’ istennek pontosan annyira lelkes, mint amennyire egy friss színésznek lennie kell. (És a nem annyira frissnek is, de ebbe ne menjünk bele.)

Már a vizsgaelőadásukat készítik az osztállyal, azt a bizonyos utolsót, amely nélkül nincs diploma, hiába van 10-es az indexbe írva minden más jól teljesített elméleti és gyakorlati óra mellett.

* Dávid, hány előadásban játszottatok az akadémia évei alatt? 

— Volt néhány: a Zabhegyezőben, a Versvillamosban, mely egy József Attila születésnapja alkalmából készült verses est, illetve a legutóbb az Újvidéki Színházban bemutatott Tom Sawyer kalandjaiban, emellett pedig a tanyaszínházas előadásokban, hiszen ez ugyebár kötelező nyári gyakorlat minden akadémistának. 

* Ha már az iskolával kezdtük, lépjünk még egyet vissza: benned hogyan született meg a vágy, hogy színész akarj lenni? 

— Mindig szerettem szerepelni, de tűzoltó akartam lenni. Utána elkezdett érdekelni az informatika és az angol. Tóth Ágota tanárnő a középiskolában dicsérte a beszélőkémet, és javasolta, hogy jelentkezzek a diákszínjátszóknál, amit meg is tettem. Közben ott volt a KMV, melyen szintén rendszeresen szerepeltem. Egyébként az első jelentősebb versmondó versenyem Erdélyben lett volna, de csak a határig jutottam el, mert lejárt az útlevelem. Kálló Béláékhoz jelentkeztem, egy picit csaltam a koromat illetően, hiszen még nem voltam tizenhét éves, mely alsó korhatárként volt meghatározva, de mire kiderült a turpisság, már betöltöttem. (Nevet.) Akkoriban lettem biztos abban, hogy színészettel szeretnék foglalkozni, amikor Lőrinc Tímea vezetésével megalapítottuk a Zsebtársulatot. Ez két előadást élt meg, de a mai napig őrzök minden pillanatot ebből a korszakból. És lassan beindult minden. Oláh Tamással és a Gondolat-Jel társulattal is dolgoztam, valamint a Fabula Rasa Színjátszó Grundhoz is beugrottam.
 


* Tehát minden létező diáktársulatnál kipróbáltad magad. Dicséretes. Édesapád, Búbos András is színész volt. 

— Igen. Sajnos nem ismertem őt, korán meghalt, ismertem viszont azokat, akikkel jóban volt, akiket szeretett. Ott vannak a fényképek és a sok régi sztori. Anyukámat riogatták is, hogy jól vigyázzon rám, mert még belőlem is színész lesz, és hát, úgy látszik, nem akart túlságosan vigyázni. Az irodalomszeretetet is otthonról hozom, anyukám könyvtáros, és nekünk is óriási könyvtárunk van, így mindig kéznél volt egy-egy regény, dráma, vers.

* És most itt vagy a Kosztolányi Dezső Színházban. Azért az elég nagy lehetőség, amikor egy vajdasági színházban hirtelen megüresedik egy hely.

— Bizony. Mi fel voltunk készítve arra, hogy nem biztos, hogy lesz állandó munkánk az iskola után, esetleg egy-egy projektum. Ilyenek most a körülmények. És furcsa generáció is vagyunk mi, sokszor nem tudnak velünk mit kezdeni. Ez a háború utáni generáció, mely már „csak” az utóhatásokat érzi. Munka híján tervezgettem a külföldi továbbtanulást, Budapest is tetszett, és az erasmusos ösztöndíjak, Marosvásárhelyet néztem ki magamnak. Aztán megjelent ez az audíció, és én, mint a mesében a legkisebb fiú, eljöttem szerencsét próbálni. A KDSZ számomra mindig fontos volt. A kedvenc vajdasági színészem Béres Márta. A kosztolányis előadásokon nőttem fel. Például Urbán András Turbo Paradisóját sosem fogom elfelejteni. Nagyon nagy hatással voltak rám az itt látott produkciók, itt találkoztam először nem klasszikus darabokkal. Az akadémián pedig Góli Kornélia tanárnőnek hála megtanultunk színházat nézni. Megtanultunk túllépni az első gondolatainkon, értelmezni a látottakat. S a nézővel való interakciót is szeretem. Legyen az előadáson belül vagy utána, közönségtalálkozó formájában. 

* Egyébként mit éreztél, amikor kiderült, hogy András felvesz? 

— Az ember minden meghallgatás után úgy érzi, szörnyű volt, amit csinált, esélye sincs annak, hogy sikerüljön. Aztán jött az SMS, hogy menjek el a Nézőművészeti Főiskola című előadás nyílt próbájára. Elmentem, s ott találtam magam a színpadon egy papírral a kezemben, és mint egy kisdiák, felolvastam. Csak a második mondat után jöttem rá, hogy a saját motivációs levelemet tartom a kezemben. Izgultam, remegett a lábam, alig láttam. Amikor végeztem, közölték, hogy üdvözölnek a társulatban. Azt hiszem, ez volt életem egyik legszebb élménye, úgyhogy köszönöm, köszönöm, András! Nagyon örülök. A külföldi tervek is elillantak. Ha már ide kerültem, akkor ezt szeretném csinálni, s nem csak úgy, hogy kipróbálom magam. Persze lehet, hogy két hónap múlva azt mondják, nem nekem való ez, szedjem a sátorfám, hiszen egyelőre próbaidős vagyok, de remélem a legjobbakat, mert nagyon szeretném most ezt, Andrásra is mindig felnéztem, s a KDSZ-es színészekre is. Mindig is el tudtam volna képzelni magam a csapat tagjaként.


A szerző felvételei


* Ez egy kis társulat, nincs tizenöt színész az ember mögött, ezért azt hiszem, több lehetőség is van a megmutatkozásra.

— Nem érzem rossznak, hogy nem vagyunk húszan a színpadon. Kis csapat, ezáltal mobilisabb is, talán könnyebb bekerülni egy koprodukcióba is, családias a hangulat. És hogyan tanul meg az ember úszni ebben a szakmában? Ha bedobják a mély vízbe. Nem bánom, hogy nincs ki mögé elbújni, várom a munkát nagyon.

* Kik azok, akiktől a legtöbbet tanultál színházilag, színészileg?

— Lőrinc Tímeát, Kálló Bélát, Tóth Ágotát és Góli Kornéliát már említettem. Itt van még Raffai Ágnes — Gigi, Béres Márta, aki egyszer-kétszer meghallgatott, és tanácsokat adott a felvételi előtt, a kortársaim közül Berta Csongor és Ricz Ármin, akiktől sok mindent ellestem, meg persze a tanáraim, Táborosi Margaréta és Hernyák György, akit a mesteremnek is tekintek, mert sokat tanultam tőle színészként és emberként is. Lénárd Róbertet is megemlíteném, akivel mostanában egyre több a vitánk, de ez normális. Kellenek ezek az egészséges viták. Jó, ha valaki néha durvábban mondja el, mit lát gondnak. Felráz.

* A színház elméleti része mennyire érdekel?

— Szeretek olvasni, csak kevés időm van rá. Most éppen Valère Novarina A test fényei című könyvét olvasom, mely a modern színházról szól, tehát ez éppen egy elméleti vonal.


* Milyen típusú színházat szeretsz, ha van ilyen?

— A jó színházat! (Nevet.) Jó, tudom, közhely, de így van. Ízlés kérdése, hogy szereti-e valaki a musicalt és az operettet, vagy inkább valami posztmodern vonzza, de minden előadásnak más a célja. Az egyik tanít, a másik szórakoztat, bírál vagy véleményt formál… Mindenféle színházat szeretek. És mivel már tudom, hogyan kell színházat nézni, a Desiré fesztiválon gond nélkül figyeltem, ahogy hosszú perceken át potyognak le a földre tárgyak. Emellett a Tom Sawyert és a tanyaszínházas előadásokat is szeretem játszani. Jó, ha eljut az emberekhez a darab üzenete, hiszen egyik-másik faluban a Tanyaszínház valóban eseményszámba megy. Egyszer nyáron stoppoltam, egy bácsi vett fel, valahogy szóba került a Tanyaszínház, elmesélte, hogy neki milyen sokat adott a Képzelt beteg. Én, mint álruhás Mátyás király, nem fedtem fel magam, hiszen így őszintébb volt a véleménye. A Zabhegyező is nagyon fontos számomra. Újvidéken játszottuk diákoknak, akik utána odajöttek, hogy elmondják, mennyire tetszett nekik a darab, mert fiatalos, energikus. És hozzátették, kedvet kaptak színházba járni, s a regényt is újra előveszik. Ilyenkor örül a lelkem.

* Hogy te milyen jó alany vagy! Minden eddigi előadásról, melyhez közöd volt, őszinte rajongással beszélsz, mindet fontosnak tartod, mindet megemlíted. Ez tetszik. Jó ez a lelkesedés.

— Azért jó színésznek lenni, mert minden egyes bemutató egy ünnep. S ilyenkor semmi más nem fontos, csak az, hogy az előadás jól sikerüljön. Amikor megkérdezed, miért akar valaki színész lenni, nehezen válaszolnak rá. De van egy közös vonás. A legtöbb színész szereti, ha nézik és tapsolják. Szeret a figyelem középpontjában állni. Én maximalista vagyok, ami jó is, és rossz is. Sokszor túlpörgök dolgokat, elégedetlen vagyok. A cél a csillagos ég, a tíz Pataki-gyűrű díj, a Sterija-díj és persze az Oscar. De ezek eltörpülnek a mellett az érzés mellett, amelyet akkor tapasztalsz, amikor egy előadás után lejössz a színpadról büdösen, izzadtan, de tudod, hogy jót játszottál, és még annyi erőt érzel magadban, hogy el tudnál futni a kiserdőig és vissza. Imádom ezt az érzést. Ha munkáról van szó, akkor a színésznek ápolnia kell az elégedetlenséget magában, mert az alakítása mindig lehet jobb, frappánsabb, ügyesebb. Mert a színészet technika, gondolattal és érzelmekkel megtöltve. A technika pedig gyakorlás és kemény munka kérdése, a színész munkája pedig nem ér véget a próbával. Ő a teremből kilépve is tovább agyal és kísérletezik.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink