„A szavak a barátaim”

„A szavak a barátaim”

Túl korai időpontot választottunk az interjúzáshoz, a palicsi kávézók ugyanis még álmosan törölgették a szemüket, eszük ágában sem volt a kedvünkért életre kelni.

Hosszas keresgélés és fontos témák után a benzinkút fogadott be bennünket, és végre közelebbről is megismerhettem Szeles Rékát, aki azontúl, hogy nemrég díjakkal tért haza egy szónokversenyről, demonstrátorkodik, és igyekszik minél több irodalmi műfajban kipróbálni magát.

* Miért választottad az újvidéki Magyar Tanszéket?

— A pszichológia vonzott leginkább, de az élet úgy hozta, hogy a tanszékre kerültem, amit összességében nem bántam meg. Az is kérdés volt, hogy Újvidéken vagy Budapesten tanuljak-e. A Kosztolányi Dezső Tehetséggondozó Gimnázium diákja voltam, ahol arra ösztönöztek, hogy legyen önálló véleményem, és merjek hangot adni mindannak, ami bennem van. Ezt a tudást az egyetemen is kamatoztatni tudom, és jól érzem magam ebben a közegben. A gimnazistaéveimben a negatív sztereotípiák miatt ódzkodtam a tanszéktől, de kellemesen csalódtam. Talán azért alakult ki ez a negatív kép a szakról, mert kevés diák van, így az is bekerülhet, akit igazából nem érdekel sem az irodalom, sem a nyelvészet. Ha pedig valaki kényszerből foglalkozik valamivel, annak aligha lesz eredménye.

* Mi az, ami meglepően nehéz a karon?

— Van néhány szigorúbb tanár, akinél egy kicsit minden nehezebb, de szeretem azokat a pedagógusokat, akiknek nagyobb elvárásaik vannak, mert rákényszerülök arra, hogy alaposabban készüljek az órákra és a vizsgákra. A tananyag terjedelme lepett meg leginkább, mert rengeteget kell olvasni, de ez magától értetődő ezen a szakon. Az viszont tény, hogy egy kis pluszszorgalommal sokkal könnyebb észrevenni az összefüggéseket, és szerteágazóbb ismeretekre lehet szert tenni, ami nagyobb önbizalmat ad. Van egyfajta pozitívkihívás-érzete annak, hogy dolgozni és küzdeni kell a tudásért. De hát így van ez az élettel is, semmit sem kínálnak tálcán.


Szeli Réka (a szerző felvételei)

* Jelenleg harmadéves vagy. Miként látod magad az egyetem után?

— A tantervet elég elavultnak tartom. Az utóbbi időben ugyan egyre inkább hangoztatják a tanáraink, hogy a diploma megszerzése után nem csak pedagógusok lehetünk, mégis úgy érzem, hogy a képzés arra épül, hogy magyartanárok leszünk. Ez számomra egy kicsit zavaró, mert nem vonz ez a hivatás. Ha mégis erre a pályára lépnék, csupán a Kosztolányi-gimiben tudnám elképzelni magamat magyartanárként, de tudom, hogy ez nem ilyen egyszerű. Inkább a kamera előtt látom magam a jövőben, illetve nagyon kedves a szívemnek minden, ami a beszédművészettel kapcsolatos. Szívesen lennék szóvivő. Erre sajnos nálunk nincs igény, de egy rendkívül érdekes munkának tartom. 

* Két különdíjjal tértél haza Budapestről a Kossuth-szónokversenyről, az egyiket az ékes beszédért kaptad. Miért fontos neked az igényes nyelvhasználat?

— Azt mondjuk, hogy nem a ruha teszi az embert, de azért van egy alapítéletünk a másikról az öltözete alapján. Így van ez a beszéddel is. Attól, hogy elfogadjuk, hogy valaki nem a szavak embere, sokkal pozitívabb a róla alkotott véleményünk, ha szépen fejezi ki magát. Már gyerekkoromban észrevettem, hogy a felnőttek megdicsértek, ha szépen beszéltem. Én pedig, mint minden gyerek, tetszeni akartam a felnőtteknek. Rájöttem, hogy a szavak a barátaim, és gyorsan kialakult bennem egy szoros kapcsolódás az anyanyelvemmel. Ha szomorú voltam, akkor a szinonimaszótárt lapozgattam. Ebben látom azt, hogy büszke vagyok a magyarságomra, mert nagyon sok mindent a nyelv felől közelítek meg, szeretek odafigyelni a kifejezésmódomra. Középiskolásként az akkori magyartanárnőm, Berényi Emőke arra bátorított, hogy vegyek részt a KMV-n. Ott novellával indultam, de később egyre jobban foglalkoztatott a beszélt nyelv. Egy retorikaversennyel kezdődött ez a része az életemnek, amikor továbbjutottam az országos fordulóra. A magyarországi versenyen harmadik helyezést értem el. Aztán úgy gondoltam, hogy csak a vizsgákon érdemes megcsillogtatnom ezt a tudásomat, mert egyébként gyakran küldenének versenyekre, vagy több feladatot bíznának rám, ami sok munkával jár. Véleményem szerint a magyar nyelv jelentős mértékben elszlengesedett, és a vajdasági magyarok gyakran sokkal szebben beszélik, hiszen nekik ez identitáskérdés is. Alapjában véve a médiában is ez van jelen, így sajnos nem várhatjuk el a nézőktől sem, hogy ezt szűrjék, és óvják az anyanyelvet.

* Aztán végül csak részt vettél ezen a bizonyos szónokversenyen.

— Igen. Katona Edit tanárnő sikeresen újraélesztette bennem a versenyszellemet, és utólag nagyon örülök annak, hogy így alakult. Maga a megmérettetés két részből állt. Az egyikben egy Kossuth-idézetre kellett előre megírni egy szöveget, a másik részben pedig improvizálni a helyszínen megadott témára. Az első részre hat, a másodikra pedig három percünk volt. Erős volt a mezőny, rendkívül tehetséges vetélytársakkal. Számomra az improvizációs rész volt az izgalmasabb, az mégis nagyobb kihívás. Éreztem, hogy ebben a fordulóban nagyon oda kell tennem magam. Az ember ilyenkor felüti a retorikakönyvet, előveszi a jelenlegi legpopulárisabb témákat. Mindenből felkészültem, kidolgoztam magamban az ok-okozati összefüggéseket, és aztán jött az első téma: Pohárköszöntő — húszéves a Kossuth Lajos-szónokverseny. Itt külön szóltak, hogy tartsuk be a formai követelményeket, és mivel nekem az idén lett retorika tantárgyam, ezen a téren egy kicsit le vagyok maradva. A másik téma így hangzott: Mely tyúk sokat kárál, keveset tojik. Nagyon elgondolkodtam, hogy mit fogok ebből kihozni, mert ilyen témára egyáltalán nem számítottam. Végül nagyon jól sikerült ez a forduló, sokan gratuláltak a kreativitásomért. A gyógyszeripart állítottam szembe a természetes gyógymódokkal, a tudatos életvitellel. Az egyéni értékelésnél megtudtam, hogy a zsűri is elégedett volt a témaválasztással, valamint az előadásmóddal.

* Kritika- és tanulmányírással is foglalkozol. Ez miért vonz? Hogyan tanulod ezt a két műfajt?

— Rájöttem, hogy amellett, hogy szeretem a szépirodalmat, bennem nincs annyi mondanivaló, mint a szerzőkben, ezért jobban szeretek mások mondatai felett elidőzni. Nagyon kedveltem például Cirok Szabó István kötetét, az Agancsparkot olvasni, mert jólesett elmerülni benne. A kritikaírás valójában nekem arról is szól, hogy pszichológiailag elemzed a szöveget, a tanulmányíráskor pedig meglevő dolgokat raksz össze, olyan, mint egy kirakós. Nagy segítség a párom, Celler Kiss Tamás, aki mindig átnézi az írásaimat, elmondja a véleményét. Rengeteget tanulok tőle, és fontosnak tartom az építő jellegű kritikáit. Azt gondolom, hogy valamilyen szinten tanulható a kritika- és a tanulmányírás, de ösztönösnek is kell lennie. A mindennapjaink nagyon felgyorsultak, mégis azt hiszem, hogy érdemes időt szánnunk arra, hogy elmélyüljünk egy könyvben vagy bármiben, ami egy kicsit kikapcsolja az embert. Mindenkinek azt kívánom, hogy találja meg azt a műfajt, amelyben el tud veszni.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink