„A próza olyan, mint az ablak, a költészet pedig, mint a tükör.”

„A próza olyan, mint az ablak, a költészet pedig, mint a tükör.”

A fenti hasonlatot Jean Paul Sartre fogalmazta meg.

Április 11-e a magyar költészet napja, s mi ez alkalomból felkértük költőinket, küldjenek egy csokornyi lírát, hogy együtt ünnepelhessünk, ezért Bíró Tímea, Böndör Pál, Cirok Szabó István, Csík Mónika és Ladik Katalin tükrébe nézhetünk most bele.

 

Ladik Katalin

Egy homoki patkánynak

 

Egy homoki patkánynak engedte át hónalját
langyos virággyökerek között.
Ő volt az ifjúság, édes, tejes bögre.
Most a homoki almafák alatt szendereg,
közel a folyóhoz, a zöld hasú halakhoz,
a megcserepesedett szájú, bűzlő parthoz.

 

Ez mind a hónaljában volt,
amikor még volt fű, madár és angyal.
És ő volt a szétpukkanó halakban,
ő volt a köpőlégy, az irigy sárga virág
a férgekkel teli bögrében.

Zöld légy ül az égen.
Nyár van, bűzlő szájú.
Vészes csönd.
Nincsenek tücskök.

Megcserepesedett leánykaruhák bőregérként lógnak a fákról.
Már elfelejtette, ki ő, és miért jött.
Horgászbotra akadt vinnyogó kukacként
belelóg a bácskai aszályos tájképbe.

(1990. nyár)

 

Ladik Katalin

Fű, madár, angyal

 

Egy homoki patkánynak engedte át hónalját,
majd sóhajjá változott egy párolgó, üres istállóban.
Reggelre barázdaszagot árasztott,
mikor időként magyarul álmodott.
 
Langyos virággyökerek között
magára húzta az ajtót,
hogy fényvisszaverődésben
érje a gyönyör.
 
Ő volt az ifjúság, édes, tejes bögre,
a belső látás és a belső fény.
Szopjon Ön is kecskét! – sikoltozta
bögréjében a hadakozó lény.
 
Most a homoki almafák alatt szendereg.
A vörös agyag és nagy esők utáni
vágya lüktet hajszálgyökereiben.
Vadsága almákban kacag.
 
Közel a folyóhoz, a zöld hasú halakhoz,
madarak buknak fel a mélyből.
Lélegzetük a rothadó halaké.
Az ő bordái között fuldokolnak.
 
A megcserepesedett szájú, bűzlő parthoz
ment szárnyat növeszteni.
Tudta, mely forrásból ered a fény.
Vízpróba lesz. És nem fog elsüllyedni.
 
Ez mind a hónaljában volt,
nyüszítő falevél már csak a lélek.
A fa alatt kutyának árnya hull,
csapzott szárnyakkal bölcsődalt fűrészel.
 
Amikor még volt fű, madár és angyal,
és csillag fészkelt álmos pilláin,
szárnyain megcsillant a harmat,
ölében a nyár furulyázott.
 
És ő volt a szétpukkanó halakban,
az éjszaka csillogó pikkelyein,
mikor a hajnal kése nyomán
elvérzett és lerogyott az égbolt.
 
Ő volt a köpőlégy, az irigy, sárga virág
az angyal szájában.
Behunyt szemű tanyák hallgatták
a tökinda bomlott furulyáit.
 
A férgekkel teli bögrében
angyal rejtőzködik.
Elfelejtett minden Istent,
embert, minden álmot.
 
Zöld légy ül az égen.
Keserű fény csorog.
Szőr nélküli Nap támolyog
poros úton, szekerek sebzett nyomán.
 
Nyár van, bűzlő szájú. Vészes csönd.
Kiszáradt tengerfenék.
Kagylók őrzik a víz emlékét
hullámzó dombokon.
 
Nincsenek tücskök.
A Föld köldökébe menekültek.
Fekete barázdák visszhangozzák
a ciripelést a spirális alagútból.
 
Üszkös leánykaruhák bőregérként lógnak a fákról.
Reszkető, megbarnult növények
feje helyén felriadt
vattacsomók gőzölögnek.
 
Már elfelejtette, ki ő, és miért jött.
Eldobta fehér ernyőjét, mely a ragyogó
villanyégőbe visszavezet.
Átszálló menetjegyet kér egy másik életbe.
 
Horgászbotra akadt kukacként
megállt a kijelölt úton.
Akik várták, meghaltak vagy meg sem születtek.
Túl későn vagy túl korán érkezett.
 
Belelóg a bácskai aszályos tájképbe.
A nedv többé nem kering benne.
Üzenete elsorvadt, a jelszavak elporladtak.
Sugározni akart, nem segíteni.

(2015)

 

Cirok Szabó István

Szennyeződés

 Hetek óta ihatatlan a csapvíz,
de kitalálunk majd valamit,
leszűrjük az
esővizet, kifőzzük
vagy lenyaljuk a fűről reggelente
a harmatot,
majd kitalálunk valamit,
ha megszomjazunk.

Addig is pótoljuk a hiányt,
mert kőolajként tart fenn a víz,
és már nekem is,
mint egy nyugdíjas kútásónak,
csak a mélység hiányzik.

 

Cirok Szabó István

Kád

A vízben minden könnyebb, mondogatod.
Igazad van, feltöltöm a kádat, hogy
köztünk a tér nem, csak a meleg víz fogy.
Mindjárt kész a fürdővíz, bólogatok.

Ha tényleg minden könnyebb, ez miért nem?
Ülünk a kádban, nem az idő múlik.
Egy hajó akkor súlyosabb, ha úszik
vagy ha süllyed? Magunkhoz kell, hogy mérjem.

Amint kijövünk a kádból, elmondom,
csak előbb hajszárítás, fogmosás és
párna. Én, hajóroncsa a medreknek.

Akárhogy nézem, melletted ez otthon.
Bár értenéd, hogy ez lehetne másé,
de maradnék, ha hagynád, hogy elmenjek.

 

Csík Mónika

Rebeka lázadása

Anna megszülte Máriát,
Mária megszülte Erzsit,
Erzsi megszülte Ibolyát,
Ibolya megszülte Esztert,
Eszter megszülte Rebekát,
Rebeka nem szült meg senkit,
hanem külföldre szökött
egy kalandor utcazenésszel,
vadházasságban éltek évekig,
és útszélen bujálkodtak,
mint a csavargó kutyák,
Rebeka gyűlölte a falut,
a vert falú, nádtetős házakat,
az ökörbőgést, malacvisítást,
a súrolófán sikált férfigatyákat,
a bableves szagú nyári konyhát,
a tejesköcsögbe fulladt legyeket,
a virágmintásra hímzett ágyterítőt,
a paprikás szalonnát retekkel,
a gyereksírást, részes aratást
lekaszált tarlótüskéken tipegve,
felmenői, Máriák, Erzsik,
Ibolyák, Eszterek lestrapált
méhét, horgasztott főtartását,
amelyet már az esküvői képeken
magukra öltöttek, és hordozták
bolyhos nagykendő alatt a sírig,
Rebeka Madridban varratott
magának fodros selyemruhát,
és szalagot viselt a hajába kötve,
a helyi férfiak szerint úgy illett
ujjai közé a kasztanyetta,
mintha beleteremtették volna,
és parázs égett a szemében,
akár a ringó léptű spanyol asszonyoknak.

 

Csík Mónika

Miró papagája 

Kifli,
félbe vágott gyűrű,
elharapott hagymakarika
lesz most a Hold,
piros-fekete kockák,
gömbök,
háromszögek építik
lakályossá az eget,
végtelen lajtorják kellenek,
hogy ügyesen tudjanak
szökdécselni odafönn a lelkek,
sárga alapon lila fánk
jelképezi a végtelent,
a bajusz mint olyan az elemi
férfiasság szimbóluma,
brillantinosan, bajuszkötővel
lenne vicces odaállni az Úr elé,
haptákban, lengatyában,
füled mögé illesztett ecsettel,
könyékig festékes kézzel,
s három vonásból elkészíteni
az Öreg leegyszerűsített profilját,
a Napnak néha szára nő,
és öntözni kell, mint egy
drága, trópusi virágot,
a Hold meg skót kockás
alsót visel; hiszel az örök
szépség létezésében, mondd,
a narancs héja barázdálódott,
sorsokat olvashatnánk ki belőle,
ha értenénk az ábrák nyelvén;
papagájomnak orbitális farkat
festek, merevet, akár egy dorong,
hogy órákig tudjon szeretkezni,
ha helyes nőstényt rajzolok mellé,
az űrtojás és a kozmikus logarléc
alkotta háromszög alsó sarkába,
gyakorlásképpen, bögrekékkel.

 

Böndör Pál

Általános lefegyverzés

Erős várunk a nyelv,
különösképpen itt a végeken,
de nem vagyunk
végvári vitézek.
Közönséges polgárok vagyunk,
akik egy ostromlott várban
éljük rendhagyó hétköznapjainkat.
Az én esetem sem egyedi
– ahány nyelvet beszélsz
annyi ember vagy! –:
ötünket kell normális életre
bírnom az állandóan változó
körülmények közt.
Ez nem mindig könnyű,
mert igencsak különböznek egymástól,
iskolai végzettségük is
tarka képet mutat.
Egyikük, a magyar, egyetemi végzettségű,
érettségizett ember a szerb, a német
általános iskolát végzett,
de rohamosan felejti azt,
amit ott tanult.
Az angol és az olasz
a speciális iskolában bukdácsolt,
bukdácsol, de az ő véleményüket
sem lehet semmibe venni.
Kompromisszumokra kényszerülök
saját magammal, magunkkal.
A várostromoknak kétféle vége lehet,
vagy elvonulnak az ostromlók végül,
vagy elfoglalják a várat,
ami újabb két lehetőségnek nyit utat:
mindenkit lekaszabolnak,
vagy következik az általános lefegyverzés,
aminek a feltételeit a győztes
vagy betartja, vagy nem.
Az egésznek a végét még nem látni.
Békés perceimben
ötféleképpen töprenghetek el
a dolgok mostani állásán.

 

Böndör Pál

Kifutó modell

Napok kérdése, hogy leárazzák.
Az új modellek egy cseppnyivel
többet tudnak, talán. Mindenesetre
a formatervezés csodákat tett,
mintha egy új termék lenne az,
amit a kezünkbe veszünk.
Kivárom azt a pár napot,
nem csak a költségek
csökkentéséről van szó;
nekem az kell, a kifutó modell,
jobban illik hozzám

 

Bíró Tímea

Négy korty

...pontosan ennyit tudnak
befogadni a haldoklók
ennyire szomjaznak
a kevesebb néha több
a kevesebb élet néha több
mert van hogy a napfelkelte
nem öröm hanem egy újabb halál
amikor a következő falatot
már eltolja a száj
célba érünk a busszal kisiklik alólunk a járda
vágta közben kicsúszik alóla a táj
éleset koppannak a szívpaták
újult erővel zajlik a tehetetlenség
mesterségesen megtermékenyül a holnap
átkötözzük a sebet kicseréljük a levegőt
kicseréljük a sebet átkötözzük a levegőt
belenyerítünk a paplanba nem hallja
négy korty ennyi fér az üveg kupakjába
nem akar mondani semmit elköszönni se
az ujjaiban lüktető hideg jelzi hogy
csak a ruha és a négy korty tartja meg
és ha végleg kilökődik innen
minden este kinézünk a teraszra
hogy nem kuporog-e az egyik sarkában
arra várva hogy valaki beengedje
nem
nem kuporog nem repül nem küld jeleket
állva alszunk mint a lovak
azt álmodjuk elkéstük a buszt
pedig már nincs is miért menni
kisiklik alólunk a nevelés
mert nem tudjuk megtanulni hogy
tárgyakhoz és halottakhoz
nem ragaszkodunk
sűrű iszapot visz bennünk a busz
ráülünk a megüresedett ágyra
belenyerítünk a párnára száradt vérfoltjába

 

Bíró Tímea

Angyallesen

loptuk a völgyből a meleget 
hogy ne fagyjunk meg reggelre
nem magunkért a másikért nem adtuk fel
titkoltuk hogy egyikünknek sincs kedve élni

ahogy megemelte a fák egymáshoz feszülő testét
a mell alatt feljajdult a heg és feljajdult ő is
a műtét piros féknyomot hagyott maga után
nyikorgó becsapódott ajtókként haladtunk a ködben

feléleszteni a kemencét rideg végtagokkal
kergetőzni a tátongó űrben 
nem tudjuk jól lakatni a szegénységet
huzatban szürkülnek a petefészkek

gyilkoltuk az akácfákat a hóhullásban néztük
a kéményből felszakadó utolsó sóhajaikat 
alvás helyett a magasba ugráltunk hogy füstté váljunk
vagy felkapjon minket egy semmibe szálló angyal

úgy képzeltem majd végigsikítom az utat
nézzük egymást miként szakadunk el
lassan belemosódunk a kékbe
mindent elfelejtek visszanézek elfelejtek

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Irodalom rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„A próza olyan, mint az ablak, a költészet pedig, mint a tükör.”
Irodalom
„A próza olyan, mint az ablak, a költészet pedig, mint a tükör.”
Irodalom
Facebook

Támogatóink