„A művészetnek igenis van társadalmi feladata is”

„A művészetnek igenis van társadalmi feladata is”

Gubik Korina Zentán született, Adán élt, majd Újvidéken tanult, a Művészeti Akadémia festészet szakán szerzett oklevelet, Jovan Rakidžić osztályában.

Jelenleg az alkotás mellett tanít is, a zentai Bolyai Tehetséggondozó Gimnáziumban. Tavaly ő vehette át a Forum képzőművészeti díjat. Lábán bakancs, belül tűz és energia.

* Elég szépen elkanyarodtál a klasszikus értelemben vett festészettől. Emlékszel arra a pontra, amikor eldöntötted, hogy más érdekel?  

— Amikor elkezded az akadémiát, megvannak a feladataid. Másodéves koromban döbbentem rá valamire a tanulmányfestmények pingálása közben. Mégpedig arra, hogy megfestem én korrektül ezeket a képeket, de a sajátom unalmas. Unalmas a felülete. Hát valamikor itt és így kezdtem el a felülettel foglalkozni, olyan tárgyakat összerakni, olyan motívumokat keresni, amelyek megengedik, hogy ne a figuralitás domináljon, hanem a festmény felülete. S lassan kezdtem belevinni az úgynevezett nem festői anyagokat az alkotás folyamatába, egyre inkább kanyarodtam el efelé. Az anyag felé. S az ember minél jobban benne van, úgy veszik el egyre jobban a figuralitás, és kezd a dolog absztrakttá válni.

* Milyen anyagokkal dolgozol szívesen?

— Homokkal, fával, fémmel. 

* Hogy éppen ezek az anyagok izgatnak, már ennek is lehet egy üzenete.

— Lényegében nem akarok közölni a munkáimmal. Ezek olyan alkotások, amelyekhez te utólag hozzákötsz valamilyen értelmezést, elméletet, de sokszor nem ez a kiindulópontom, hanem az, hogy megvan az az anyag, amelyet megláttam, s annak mentén kezdek el gondolkodni, arra próbálok választ találni, hogy mit tudnék csinálni ezzel a konkrét anyaggal. Ebből indulok ki. Természetesen minden anyagnak megvan a saját természete, s ez is gyakran irányít valami felé, egyáltalán nem biztos, hogy az lesz az eredmény, amit én elképzelek az elején.

* Ez az irány, melyet te is képviselsz, az absztrakt, nem egy közkedvelt képzőművészeti forma. Ha sarkítanék, azt mondanám, nincsenek rajta lovak, táj vagy emberek.

— Tisztában vagyok vele, és ez nem csak nálunk, s nem csak kisvárosokra jellemző. Az absztrakt művészetnek kisebb közönsége van. A szem egyszerűen azt keresi, azt szereti, ami ismerős számára. A kortárs művészethez pedig sűrűn még valamilyen előtudás is szükséges, hogy az érthető legyen. Ha ezzel akarsz foglalkozni, tisztában kell lenned vele, hogy előbb-utóbb lesznek kompromisszumok. Vagy te is azon kevesek közé tartozol, aki befutott azzal, amit csinál, vagy ha mégsem, akkor köthetsz olyan kompromisszumot, hogy tájképeket, lovakat kezdesz festeni, de az is lehet, hogy ahhoz a csoporthoz tartozol, amely bevállalja, hogy mással foglalkozik (ez garantálja a megélhetést), és emellett megengedheti magának, hogy úgy alkosson, ahogyan szeretne. Vannak emberek, akik megélnek a művészetükből, én éltem is egy ilyen személy mellett, becsülöm őket, mert tudom, hogy ez mennyire nehéz. Ez nem egy ideális életforma.

* Miért?

— Mert nagyon sok mindennel kell megküzdened, és nem biztos, hogy ezt meg tudod fizettetni. 

* Ilyenkor, gondolom, megrendelésre is kell dolgozni. 

— Azt én is csináltam. Portrékat festettem fénykép alapján. Még szerettem is. De mégis máshogy írtam alá azokat a képeimet. (Nevet.) Most már ritkábban csinálom, de lehettem volna nagyon jó portréista.

* Tanítás. Rajz, grafika, konzerválás. Ez utóbbi mit takar?

— A tantárgy hivatalos elnevezése a konzerválás alapjai és technológiája, s lényegében festészettechnológián alapul. Mindig is érdekelt. Az első ötletem az egyetem előtt az volt, hogy restaurátor akarok lenni. Aztán láttam, hogy Belgrádban összesen két embert vesznek fel erre a szakra, így elálltam az ötlettől. Jártam műhelybe, s honorárisan dolgoztam is restaurátorként. Folytathattam volna ezt a szakmát, de kiderült, hogy nincs álláslehetőség. 

* A Bolyaiba sok olyan diák jár, akit nagyon érdekel a képzőművészet. Mi az, amit te a legjobban szeretsz bennük? 

— Alig várom, hogy negyedévesek legyenek, és multimédia-órára jöjjenek hozzám. Akkor kezdünk ugyanis beszélgetni, megpróbálom nekik bemutatni ez alatt a rövid idő alatt a modern és a kortárs művészetet. Azt utálják a legjobban, amikor azt mondom nekik, hogy na, most mindent szabad. Kell egy-két hónap, mire elkezdenek egy kicsit másképp gondolkodni, szabadabbak lenni, kitapasztalni a lehetőségeiket. Az a tény, hogy nem szabad rajzolni, festeni, szobrászkodni, számukra rémisztő. De éppen ilyenkor születnek nagyon jó munkák.

* Már középiskolás korban látni, kiből lesz a cserebogár?

— Igen, de néha az is meg tud lepni, aki elsőre nem tűnik cserebogárnak. Vannak olyanok, akikről már az első órán meg lehet állapítani, hogy erre születtek. De ez sem jár együtt azzal, hogy művész lesz belőlük. Én az akadémiára is úgy iratkoztam be, hogy klasszikus strébernek számítottam. Meglepő volt áttérni egy más gondolkodásmódra. Felszabadító élmény. Lehet, hogy soha nem fogom tudni magamról azt mondani, hogy profi festő vagyok, és fel tudok sorolni nagyon sok kollégát, aki ebben erősebb, de nem térnék vissza ehhez a régi önmagamhoz, mert már nem elégít ki. Nekem valami más kell.

* Mi az a más?

— Mostanában ha nem az anyag, akkor valami polgárpukkasztó.

* Van benned egy ilyen lázadó vonal, elég csak rád nézni. Nincs egy tipikus, „jól fésült tanár nénis” fejed.

— Attól függ, milyen környezetből figyelsz. Zentán különcnek és lázadónak tűnhetek, de Újvidéken már nem. Lehet, hogy nem tanár nénis frizurám van, és bakancsot viselek, de mindettől függetlenül úgy érzem, hogy a művészetnek igenis van egy társadalmi feladata is. Engem nem elégít ki az, hogy alkottam valamit, ami szép.


Saša Prudkov felvétele

* Zenta jelenleg milyen közeg, ha a képzőművészet befogadásáról van szó?

— Néhány hónappal ezelőtt még sírni tudtam volna. A kollégákkal októberben készítettünk egy gerillatárlatot. Elkértük az üres üzlethelyiségeket, s ott állítottunk ki. Én a sajátomon ügyeltem is, egy valamikori alsóneműboltban. Mivel Újvidéken galériában is dolgoztam, már másnap galériának kezdtem nevezni, s nagyon élveztem a helyzetet. Amikor ennek vége lett, megkérdezték tőlem, mi a véleményem, s azt válaszoltam, az elejében biztos voltam benne, hogy csalódni fogok, de nem csalódtam. Van Zentán egy bizonyos kritikus tömeg, melyet érdekel, melyre lehet hatni, melyet vonz a művészet és a kultúra, de nehéz, mert egy kisvárosról van szó.

* Mit ad neked az alkotás? Hány napig bírod ki nélküle?

— Sokáig. Nem vagyok az a naponta alkotó típus, de amikor egy szünet után kényszert érzek, hogy most muszáj valamit csinálnom, akkor azonnal elkezdek dolgozni, s képes vagyok akár éjt nappallá téve, megszakítás nélkül is csinálni. Érzem, hogy nekem ez van, nincs másik opció. Az alkotás egyfajta teljességérzettel tölt el. Olyankor semmi más nem hiányzik.

* Kedvencek?

— Elég klasszikus vagyok ebben az értelemben. Elképzelt mesterem Antoni Tàpies, függetlenül attól, hogy a munkám mennyire különbözik az övétől, de ez a kiindulópontom, és mindig ide térek vissza. Egyszer majdnem a biztonságiak szedtek le egy festményéről. Azt mondták, nem lehet ilyen közelről képet nézegetni. (Nevetünk.)

* Hol láthatóak a műveid a közeljövőben?  

— Most van egy csoportos kiállításom Belgrádban, ezután lesz két szintén csoportos Zentán, majd egy önálló Belgrádban, de amit nagyon várok, s amire nagyon büszke vagyok és leszek, az Szabadka, ahol szeptember, október folyamán lesz egy önálló kiállításom a Kortárs Galériában. Rémisztő és nagyon jó érzés is egyszerre.

* Nehezen válogatod ki a kiállításra szánt munkákat?

— Nem. Érzem én, mi a jó, és mi nem. Nincs nagy dilemmám ez ügyben.

* Ha nem a képzőművészet, akkor mi köti még le Gubik Korinát?

— Ha nem képzőművész volnék, akkor szerintem zenész lettem volna. Csak sajnos nagyon lámpalázas voltam, ezért soha nem lett volna belőlem jó előadóművész, tehetség ide vagy oda. Édesapám fuvolázott, sokáig a kollégái is kérdezgették, hogy miért nem hajtott engem is egy picit jobban a zene felé. Engem a rajz, a festés viszonylag későn talált meg. Amikor apám ezt látta, azt mondta, hogy megnyugodott, mert először látja, hogy anélkül csinálok valamit, hogy valaki hajtana. De a zene nagyon meg tud mozdítani, elszomorít, felélénkít, hat rám. A másik a gasztronómia. Szeretek főzni, s valószínűleg nyitnék is egy vegetáriánus éttermet, ha lehetne. De ha elképzelem, hogy húsz ember kint várja a kaját, akkor megint elkap az idegeskedés, úgyhogy jó nekem a képzőművészet.

* Amikor alkotsz, olyankor mindig szól a zene?

— Attól függ. Van egy pillanat, az a legelső, amikor belecsapok. Az első lendülethez elég durva zenét hallgatok. Amikor már érzem, hogy kezd zavarni, akkor váltok vagy valami lazábbra, vagy a teljes csöndre.

Képgaléria

Cikkünk további képei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink