„A művészet alázatot kíván”

„A művészet alázatot kíván”

A képzelet szárnyán címmel nyílt kiállítás Vékony Lajos keramikus művész munkáiból a szabadkai Kortárs Galériában. Az alkotó hetven évét felölelő tárlat a korai munkáktól kezdve a különböző ciklusokon át a legújabb művekbe is bepillantást enged. Vékony Lajos mind szívesebben keresi művészetében a játékos témákat, de nem hátrál meg a komolyabb felkérések elől sem.

* Mikor ismerkedett meg a kerámiával?

— Topolyán, az általános iskolában Almási Magda bútortervező iparművész volt a rajztanárnőm. Nagyon sokat köszönhetek neki. Szegény munkáscsaládból származom, melyben nem a művészetre, hanem a megélhetésre koncentráltak — ahogy a háború után mindenki. A nép alig élt meg, de a tanárnő elvitt bennünket kiállításokra meg Bakos Mihály fazekas, gölöncsérező műhelyébe, és ott kis kerámiatálakat kaptunk kifestésre. Így „fertőzött meg” tizenhárom éves koromban a kerámia, mely egy különösen bonyolult technika, hiszen az alapismereteken — az égetés, mázazás fortélyain — túl az ember csak találgathat, hogy sikerül-e a mű. A tanárnő harcolta ki nekem Topolya város ösztöndíját is, így fejezhettem be az iparművészeti szakközépiskolát. Ha ő nincs, akkor belőlem nem válik művész. A középiskolában is volt egy nagyon jó tanárom, Ljubomir Denković. Ő ötödikben, mivel kitűnő lettem, jutalmul megmintázta a fejemet — a szobor ma is megvan a műtermemben. Ez a tanár-diák viszony nagy hatással volt rám.

* Később ön is tanár lett...

— A tanításhoz hatodik érzék kell. Nagyon szerettem átadni a tanulóknak  a tudást, és ők is kedveltek. Ezenkívül dolgoztam az érdekközösségben és a színházban, közönségszervezőként is. A színház is hatással volt a művészetemre, különben Thália (a szobor) nem született volna meg.

* Alkotóként hogyan tudott fejlődni?

— A művésztelepek nagyon sokat segítettek az előrehaladásomban. A Kecskeméti Nemzetközi Kerámia Stúdióban ismerkedtem meg a pirogránittal és a porcelánnal, melyből később ékszereket készítettem, s ebből taníttattam ki a fiamat a háború éveiben. Kilenc évig voltam részvevője a makói művésztelepnek, melynek az volt a koncepciója, hogy a helyi művészeken kívül a határon túliakat is bevonja az alkotásba. Nagyon komoly szakmai műhely volt, kiállításokra vittek bennünket, és engem különösen bátorított. Ott meg tudtak erősíteni a magyarságomban azzal, hogy nemzeti témákat dolgoztunk fel. Nekem eszembe sem jutott volna magyar királyokat, szenteket, madonnákat ábrázolni. Már bánom, hogy a legjobb munkákat nem mindig hoztam haza a művésztelepekről. Volt, amit megpróbáltam rekonstruálni, de nem mindig van az ember olyan lelkiállapotban, hogy ez sikerüljön. Meg aztán mindig vannak új ötleteim, melyeket kihívóbbnak találok, mint valamit újraalkotni. Pedig fontos lenne megőrizni a munkákat, mert amikor negyven évet rásóznak egy művészre, hogy dolgozzon valami mást, mert a tevékenységéből nem tud megélni, akkor kevés idő marad az alkotásra. Most meg, amikor volna időm művésztelepekre járni, már alig akad lehetőség. Szerencsére olyan jó műtermem van, hogy már nem hiányzik annyira, de ez is sokáig megoldásra várt, ide-oda költöztettem a műtermem, míg végül aukción sikerült vennem egy házat, mely közel is van hozzám, és ahol végre tudok is dolgozni.

 

* Mely művekből válogatott a kiállításra?

— Az első kerámiáimat még a főiskolán készítettem. A görög mitológia által ihletett munkáim, a Niobét, Odüsszeuszt és Kentaurt ábrázoló tálaim 1973-ban születtek. A ’80-as években főleg tájkompozíciókat készítettem. 1997-ből egy hatrészes kerámiasorozat két darabját hoztam el, illetve fotókon megörökített alkotások egészítik ki a tárgyakat. Nyolc éve, amióta nyugdíjas vagyok, megnőtt az alkotási kedvem, azóta több sorozatot is készítettem. Az Emlékezés a nyárra, A múlt varázsa és az Emlékezés Đerdapra című ciklusból is kiállítottam néhány alkotást. 2011-ben megkaptam az újvidéki Vajdasági Iparművészek és Formatervezők Egyesületének szakmai díját, a Nagy Aranyforma Díjat, s most ez a nyertes alkotásom is látható. Az utóbbi években festészettel és szobrászattal is foglalkozom, ezekből a munkákból szintén hoztam ízelítőt.

 

* Miből merít inspirációt az alkotáshoz?

— Az érdeklődésembe szinte minden beletartozik, és ez meg is jelenik a művészetemben. Nagyon szeretek olvasni, inspirálnak a szép történetek. Sok mindennel lehet kombinálni a kerámiát, és én ezt nagyon élvezem. Természetes anyagokat használok: köveket, kagylókat meg a Đerdapon az unokáimmal összegyűjtött fadarabokat, melyeket kimosott a Duna, ezenkívül üveget, tégladarabot és elektrotechnikai hulladékot is. Az ócskapiacot járva néhány dinárért lehet találni ilyen beépíthető elemeket, hiszen más számára ezek nem értékesek.

* Az utóbbi időben kültéri domborművet, szobrot is készített. Ezek a felkérések hogyan találták meg?

— A Magyar Házban rendezett kiállításom után Szabó Hangya Teréz ajánlott be a plébánián, hogy én készítsem el a Szent István-domborművet. Szakály József plébános eredetileg kerámiát képzelt el az udvarba, de mondtam, hogy ez kültéren nem valami jó ötlet, és helyette inkább bronzot javasoltam. Támogatás nem volt rá, ezért végül harminckét hívő család adakozásából született meg az első vajdasági Szent István-dombormű, ami egy csoda. Ez hozta a másik felkérést. A köztéri Szent István-szobromnak azért örülök, mert a paláston vissza tudtam hozni azt, ami textilen már alig látszik. Még jó, hogy keramikus vagyok, mert egy szobrász nem ilyen megoldást választ, általában kihagyja ezeket a részleteket. A művészi koncepció nagyon fontos. Figyelembe kell venni, mikor, illetve milyen társadalmi rétegben élt az illető: egy úrfit például nem lehet munkásként elképzelni. Végül már annyira felbátorodtam, hogy egy szerb zeneszerző, Josip Marinković szobrának megalkotására is pályáztam. Nem engem választottak, de örülök, hogy most ezt a szobortervemet is kiállíthattam. Meg hogy egyáltalán be tudtam mutatni a munkáimat. Boros György egyesülete által pályáztunk támogatásra, annak pedig külön örülök, hogy itt, a Kortárs Galériában sikerült helyet kapnom.

* Az utolsó ciklusoknál valóban úgy tűnik, hogy az alkotás játék, de mi a helyzet a képmásokkal, amikor egy személyiségnek is ki kell rajzolódnia?

— Ha fennmaradtak festmények, rajzok az illetőről, olyankor a karaktert illik eltalálni. Ez nagy munka, sokszor kínszenvedés, de örülök, hogy belekezdtem ebbe a sorozatba. Néha úgy érzem, mintha valaki mögöttem volna, és elém rakná a dolgokat, én meg csak finoman lépegetnék előre. Persze olyan is előfordul, hogy hiába vagyok benne a munkában, bekövetkezik egy malőr, például egy repedés vagy bármi. Az ilyen alkotást el kell dobni, nincs értelme pepecselni vele, mert ami elsőre nem sikerül, azt nem lehet megmenteni.

* Milyen a reakciója ilyenkor, amikor hiába dolgozott?

— Semmilyen, csak legyintek egyet. A művészet alázatot kíván. Na de, nem is vagyunk annyira elkényeztetve, hogy elbízhatnánk magunkat. Alig vesznek észre bennünket, művészeket. Nemrég láttam a múzeumban, milyen szép kiállítást rendeztek Petrik Pálnak. Még emlékszem, hogy amikor színházban dolgoztam, Petrik bácsinak három irodával arrébb volt a műterme, és ha volt egy kis időm, megnéztem, mit csinál. Mélyszegénységben élt a családjával, pici volt a fizetése, nem tudta eladni a képeit. Most, amikor már nem él, felemelik, pedig akkor kellett volna neki segíteni, amikor még élt. Nem tudom, miért nem karolják fel a művészeket. Szerencsére én már nem függök ettől, de nagyon sok fiatal művész nem tud megélni, nem is ismerjük őket. Nem az a véleményem, hogy a művészeknek csórónak kell lenniük, támogatásra van szükségük, és nem csak olyankor érdemelnek figyelmet, amikor a város prezentálja magát. Szerencsére mindig akadnak olyan emberek, akik segítenek.

* Mi lendíti tovább újra és újra?

— Úgy alakult, hogy amikor rossz helyzetben voltam, mindig jól léptem, vagyis mindenből szerencsésen kerültem ki. Nagyon jó feleségre találtam, akivel tudjuk egymást segíteni. Irénke divattervező, a múlt évben neki is több kiállítása volt. Még most is úgy alakítjuk az életünket, hogy amikor neki van szüksége több időre az alkotáshoz, akkor én vállalok több feladatot otthon, amikor pedig nekem kell kiállításra készülnöm, akkor ő ad nekem több teret az alkotásra. Azt gondolom, csodálatos életem van.


A nyitóképen Vékony Lajos (Szabó Attila felvétele)

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Képzőművészet rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink