„A művész közéleti személy, aki élete végéig alkot, fellép, tanít, segít”

„A művész közéleti személy, aki élete végéig alkot, fellép, tanít, segít”

Március hó tizennegyedikén, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idei, 167. évfordulója alkalmából rendezett állami ünnepségen mgr. Vitkayné Kovács Vera, az Újvidéki Szerb Nemzeti Színház Operaszínpadának magánénekese, az Újvidéki Művészeti Egyetem rendes tanára is átvehette a budai Várkert Bazárban a Magyar Érdemrend lovagkeresztje polgári tagozat kitüntetést.

Kimagasló színvonalú, az operáktól az operetteken át a magyar nótákig terjedő sokoldalú művészi pályafutása, valamint jelentős zenepedagógiai tevékenysége elismeréseként. A rangos kitüntetést, melyet Orbán Viktor magyar miniszterelnök javaslatára Áder János magyar köztársasági elnök adományozott, művésznőnk Lázár Jánostól, a Miniszterelnökség vezető miniszterétől vehette át.
Noha a beszélgetést, igazolt okokból eredően, csak hosszú hetek múltával tudtuk megejteni, annak időszerűsége így, Ígéret havának elején is helytálló. Fogadják tisztelettel.

* Hogyan érintette önt e kitüntetés? Mivel ez az elismerés részben annak a jele is, hogy a közösség, mely erre felterjesztette, még elvár öntől újabb eredményeket...

— A könnyekig meghatódtam, és egyúttal nagyon megörültem neki. Külhoni magyar állampolgárként e kitüntetésre még inkább büszke vagyok, munkásságomat ugyanis olyan szintű elismerésben részesítették, mint a Magyar Tudományos Akadémia némely tagját, neves anyaországi egyetemek rektorait, kutatóintézetek osztályvezetőit. Egyetemi tanárokat, akik neve nemcsak Magyarországon, de a külföldi egyetemeken is igazodási pontnak számít.

* A díj elnevezése magában foglalja a KERESZT szót is. Felölelve általa egyúttal azokat a feladatokat is, amelyeket feltétlenül el kell(ett) végezni. Kiváltképpen azokban az időkben, amikor talán(?) sokkalta könnyebb (lett volna) félreállni, mint továbbmenni.

— E kitüntetés több évtizedes kemény és kitartó munka eredménye. Mint ismeretes, én mindig is „több vágányon” működtem: nemcsak opera-, operett-, dal- és magyarnóta-énekesként, de zenepedagógusként is tudtam említésre méltó eredményeket felmutatni. Pályakezdésem idején mindenképpen nehezebb volt érvényesülni, mint manapság. Kevesebb énekverseny, fellépési alkalom volt, és a határok is legtöbbször csak a kivételezettek számára voltak átjárhatóak. Nekem mint egy kisebbséghez tartozó művésznek sokkal többet és keményebben kellett dolgoznom ahhoz, hogy elismerjenek. Céljaimnak és kitartásomnak köszönhetően végül mégis sikerült „felverekednem” magam a valamikori Jugoszlávia, illetve a mai Szerbia élművészeinek soraiba. Noha szakmai kibontakozásom dinamikájára sajátosan a bel- és a külföldi fellépéseket szervező koncertirodák/ügynökségek nemléte is rányomta bélyegét, még így is sikerült vendégszerepelnem az egykoron a Vardartól a Triglavig elterülő országunk minden operaszínpadán. Belgrádban és Ljubljanában állandó vendégénekesként tartottak számon. Buktatókkal és szép pillanatokkal egyaránt gazdagon átszőtt pályafutásomra visszatekintve Budapest, Párizs, Athén, Moszkva, Kijev, Bagdad, Kairó stb. nagyszínpadainak hangulatát is újra átérzem. Megérte végigcsinálni.

„Évtizedek óta szárnyaló hangjával kelti életre az opera- és operettirodalom számtalan hősnőjét, oratóriumokban, koncerteken és miséken énekelt, emellett gyermekkora óta népdalokkal és magyar nótákkal is kedveskedik hálás hallgatóinak. A sok kitüntetést és elismerést, amelyeket itt és Magyarországon érdemelt ki művészetével, fel se lehet sorolni egy újságcikkben” — olvashattuk néhány évvel ezelőtt a napilapunkban egy Vitkay tanárnőről szóló méltatásban. Nem sokkal azután, hogy a Vajdasági Rádió és Televízió szervezésében nagy sikerű gálaműsort tartottak a tiszteletére énekesi jubileuma és nyolcvanadik születésnapja alkalmából. Ezen a gálaműsoron a tanítványai is felléptek.

* Az ismeretek és a szakmai tapasztalatok átplántálásán kívül mi volt a következő (leg)lényeges(ebb) dolog, melyet ön átad(hat)ott a tanítványainak?

— A zene imádság, Isten ajándéka, az emberi hang pedig vitathatatlanul a világ legszebb hangszere. Szép hang birtokában lenni kiváltság. Ahhoz azonban, hogy bárkiből is kiemelkedő énekes, művész lehessen, a természetes adottság önmagában nem elegendő! Ebből eredően tanítványaimat elsősorban a pontosságra, az alaposságra és a kitartásra oktattam. Kiemelve előttük a mértékletesség fontosságát, illetve az esti kimaradások és a kicsapongó életmód lehetséges következményeit. Mivel e hivatás is maradéktalanul megköveteli művelőitől a pszichofizikai egészséget. Énekes kizárólag „egész” ember lehet. Mégpedig olyan, aki alázatos szolgája a művészetnek. Aki határtalanul szereti, sőt, imádja a zenét, és e „kapcsolat” érdekében a lemondásoktól sem hőköl vissza. Mindehhez tartozik továbbá a művészi intelligencia, melyet ha nem fejlesztünk, emelünk egyre magasabb szintre, az éneklés puszta éneklés marad!

* Egy bizonyos életkoron túl az ember önkéntelenül is kacérkodni kezd a visszavonulás gondolatával. Egyfajta kíváncsiságból. Kérdezvén: vajon rákeres-e bárki is, ha egy picinykét elbújik a forgatagból? Ön szerint mekkora kockázattal jár(na) egy ilyen bújócska?

— Mivel az igazi művész nem vonul vissza, bújócskára sincs semmi szüksége(m). A művész közéleti személy, aki élete végéig alkot, fellép, tanít, segít. Egyszóval mindig akad a korához illő tevékenység. Az Istentől kapott tálentumot büntetlenül nem fecsérelhetjük el.


Mgr. Vitkayné Kovács Vera Belgrádban született. Ott teltek el korai gyermekévei is. Három és fél éves volt, amikor tudatosult benne: operaénekes akar lenni. Az alapfokú zenei képesítéseit előbb Óbecsén, majd Újvidéken szerezte. Óbecsén már kilencéves korától nyilvános fellépései voltak. A későbbi színtér ismét Belgrád volt. Pontosabban: a Zeneakadémia. Az Újvidéki Nemzeti Színház Operatársulatához 1971-ben került, immár magiszteri oklevéllel építgetve operaénekesi pályáját. Mindeközben hangversenyeket is adott, a meghívásoktól függően opera- és operettáriákat, -dalokat énekelve. Amikor csak alkalma adódott rá, a koncertjein magyar szerzők műveit is szerepeltette, ezáltal is népszerűsítve a magyar zenekultúrát. Idehaza és külföldön egyaránt. Végül, de nem utolsósorban a sokak által méltatlanul mellőzött magyar nótákat is felkarolta. ,,1951-ben lettem az Újvidéki Rádió szólistája. Ott találkoztam először  Vitkay Gyula torontálvásárhelyi származású zenetanárral. Nem is sejtve, hogy egy napon Gyula bácsinak nemcsak szakmabeli kollégája, de az unokamenye is leszek! E szálak mentén végül egyszer csak én is eljutottam abba a dél-bánsági faluba. Előbb fellépőként, majd miután 1996-ban Vitkay-vetélkedő (VIVE) néven megindult a közösségépítő útján a magyar nóták és a csárdások szerelmeseit egybegyűjtő fesztivál, zsűritagként is.’’ – vallja a művésznő.







Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink