„A kihívások érdekelnek, nem az, amit már tudok”

„A kihívások érdekelnek, nem az, amit már tudok”

Szeretem azokat az embereket, akikkel már az első beszélgetés alkalmával tudok közvetlenül beszélgetni, úgy, mintha már sok éve ismernénk egymást. Pass Andrea drámaíró, rendező is egy közülük.

A szabadkai Népszínház Magyar Társulatával dolgozik, az Újvilág című előadást rendezi, melynek szerzője is ő maga. Bemutató október 5-én. Bele is csapunk a közepébe, pedig még a diktafonom sem érkeztem elővenni, már a Desirénél, Hajdu Szabolcsnál, a Trafónál tartunk, és már a még fel sem tett kérdésekre is választ kaptam.

* Bekapcsolnám most már a diktafont, ha nem bánod… Szóval azt mondod, úgy fest, lesz egy társulatotok.

 — Négy rendező állt össze, ebben az évadban mi leszünk az állandó tagok, valamint a minket segítő stáb, a színészeket pedig aszerint hívtuk meg, hogy kikkel szeretnénk hosszú távon is együtt dolgozni, hiszen az a cél, hogy egyszer legyen annyi pénzünk, hogy le tudjuk őket szerződtetni.

* Jó, hogy Magyarországon egyre több független társulat van, nálunk azért ritka ez a fajta működési forma. 

— Ez a független név azért elég necces. Ezt már Hajdu Szabolcs is említette több fórumon, hiszen nem vagyunk függetlenek, annyi mindentől függünk. 

* Mire változtatnád? 

— Az alternatív szóval nem volt bajom, habár éppen az én esetemben nem feltétlenül jó meghatározás, hiszen ha műfajt jelölünk vele, akkor rám annyira már nem jellemző, ezen még gondolkodnunk kell.


Jelenet az Újvilágból (Szerda Zsófi felvétele)

* Az Újvilág mikor íródott? Alakítottál rajta valamit? 

— A darabot 2014-ben mutattuk be először Budapesten, a szöveget úgy, ahogy van, változtatások nélkül használjunk a Népszínház csapatával. Nincs a helyi viszonyokra alakítva, aktualizálva. A szöveg annak idején azért íródott, mert akkor a Jobbik nagyon nagy aránnyal került be a parlamentbe, és elkezdtünk aggódni a Szputnyik Hajózási Társaságon belül (akkor még ott dolgoztam), hogy hogyan tovább, mi vár ránk az elkövetkező időben. Az is felmerült, hogy elhagyjuk az országot, de ellenérveink is voltak, például hogy mi is a színházcsinálók, főleg a színházi neveléssel foglalkozók felelőssége. Mi talán még tudunk hatni a fiatalokra. A társadalomformáló erő ebben a közegben a leghatékonyabb. Ez volt az ok. Az, hogy rengeteg fiatalon láttam más ifjúsági projektumokkal járva Magyarországot, hogy sok a radikális elveket valló fiatal. Ez az ideológia konkrét dolgokat állít, nagyon végletesen, ezzel szemben a liberális gondolkodás kevésbé megfogható számukra. A darab egy kicsit erről is szól, amit minden esetben követ egy drámafoglalkozás. Itt el is szokták mondani a fiatalok, hogy a központi szereplőnk azért tud menni a radikális gondolatokkal, mert azok állítások, míg amit a szüleik nyújtanak nekik, az a fajta nyitottság és tolerancia néha éppen a lényegéből adódóan nagyon könnyen összeomlik.

* A szövegeket te írod és te is rendezed. Hogyan hat egyik a másikra? Már úgy írsz, hogy látod a jelenetet a színpadon? Rendezés közben mennyire nyúlsz bele a szövegbe? 

— Én a már említett független szférában kezdtem dolgozni, ahol általában low budget produkciók készültek. Hogy egy dramaturggal dolgozzak, az már luxusnak számít. Másfelől eleinte tartottam is a dramaturgtól mint olyantól, meg kellett találnom azt az embert, akivel tudok együtt dolgozni. Ő Garai Judit, akivel már elég sok produkcióban találtuk ki együtt a koncepciót. Amikor drámát írok, akkor természetesen rendezőként gondolkodom. Látom, hogy működhetne színpadon, látom a jelenetátkötéseket, tehát már az írás közben is rendezőként komponálom az anyagot, de amikor eljön a próbafolyamat ideje, érdekes módon teljesen el tudok távolodni a szövegemtől. Nem vagyok elvakulva, nem dédelgetem, akkor már rendezőként vagyok jelen, és a színészek is úgy beszélnek a szövegről, mintha nem is én írtam volna. Ez valószínűleg belőlem is jön, látják, hogy nem ragaszkodom hozzá foggal-körömmel. Sőt, sok esetben ők magyarázzák el, hogy mi miért jó a darabban, vagy miért ne húzzak ki valamit.


Jelenet az Újvilágból (Szerda Zsófi felvétele)

* Egy próbafolyamatnak melyik részét élvezed a legjobban? Az olvasópróbákat vagy a főpróbahetet, esetleg a közte levő kreatívabb időszakot? 

— Nyilván az a része a legjobb, amikor a színész már tudja a szövegét. Az itteni csapat isteni. Olyan színészek, akiknek csak a munka létezik, elképesztő, ahogyan dolgoznak. Szövegtudással jönnek, mert tisztában vannak vele, hogy sokkal hatékonyabb így próbálni. Amint a színész biztonságban érzi magát, én is jobban tudom instruálni. Ez olyan, mint amikor egy idegen nyelven beszélsz valakivel, aki rosszul használja, ilyenkor idomulsz hozzá, és te is gyengébben kezdesz beszélni. Az én agyam is akkor tud belobbanni, amikor már látom a színészen, hogy tud keresgélni, hiszen a szöveg a birtokában van.

* Más rendezőktől is hallottam már, hogy jó a vajdasági magyar színészekkel dolgozni. 

— Más. Egyébként én otthon is olyan művészekkel dolgozom hosszú távon, akiknél ezt a fajta munkamorált tapasztalom. Olyannal nem is akarok dolgozni, aki úgy esik be a próbára, hogy már egy másik filmforgatáson jár az agya. Petrik Andinál — aki szintén vajdasági származású — már az első közös munkánknál feltűnt, hogy szövegtudással érkezik a próbákra, csak a munkával akar foglalkozni, minden más idegesíti. Vele is nagyon gyakran dolgozom. 


Pass Andrea (Dömölky Dániel felvétele)

* Az Eltűnő ingerek című előadás nagyon fontos az életedben, hiszen személyes érzelmekből indultál ki, meg is kaptad érte a Színikritikusok Díját. Mindig valami személyesből indulsz? 

— Ebben az évadban klasszikusokhoz is nyúlok. Gogol A köpönyegét írtam át, elkészült belőle A Jelentéktelen című dráma. Most Kafkának Az átváltozása az inspirációm, és borzasztóan felszabadító, hogy nem a saját életemről írok. Nagyon jó így játszani a szöveggel, karakterekkel. Az Eltűnő ingerek egy nagyon kemény munka volt, hiszen a halálról szól, az elmúlásról és egy betegségről. Izgatott a téma megírhatatlansága. Már régóta érdekelt, hogy lehet színpadon megmutatni, miként változik meg a világ egy agydaganatos ember számára. Ezt prózában már olvastuk, filmen is láttuk, de izgatott, hogy színpadon is meg lehet-e csinálni. Engem a kihívások érdekelnek, nem az, amit már tudok.

* És hogy érzed, meg lehet mutatni színpadon ezt a témát? 

— Igen. Szerintem sikerült. Ez a díj is egy picit megerősít ebben, és a közönség is, mert képzeld el, hogy a mai napig kapok üzeneteket a nézőktől, pedig utoljára áprilisban játszottuk az előadást. Valami olyat értünk el a Trafóban, ami ritkán történik színházban. Nem szeretném a saját előadásomat dicsérni, de fontos, hogy a jövőben is ez a cél lebegjen előttem. Valami olyan rituálé ez az darab, amelyben közösen veszünk részt a nézőkkel. Foglalkozunk az elmúlással, a sajátunkkal és szeretteinkével is. És erről ritkán beszélünk. Azon szoktunk „viccelődni” az öltözőben az előadás után, hogy na, menjünk ki vigasztalni a közönséget.

* Említetted a nevelési projektumaidat, melyeket iskolákban csinálsz. Ezeket hogy kell elképzelni? 

— Ennek a műfajnak egyik fontos jellegzetessége, hogy eszköztelen. Osztálytermekbe, iskolákba viszünk színházi előadásokat. Több formája létezik, az én előadásaim esetében bemutatunk egy történetet, melyben a központi szereplő eljut egy nagyon erős dilemmáig, majd utána erről beszélgetünk a diákokkal. Ezek a programok olyan problémákat vizsgálnak, amelyek a fiatalokat közvetlenül érintik.

* És szoktak a fiatalok is felhozni témákat, melyek érdeklik őket? 

— Figyelni kell rájuk, mert lehet, hogy nem ennyire direkt módon jelzik, de észre lehet venni, mi az, ami foglalkoztatja őket. Például egyszer egy előadás után arra a kérdésre, hogy hol szeretnél továbbtanulni, olyan választ is kaptam, hogy Svájcban, mert ott nincsenek cigányok. A fiatalok radikalizálódása több ilyen alkalommal feltűnt számunkra. Ezután született az Újvilág.

* Andrea. Te miért lettél drámaíró? Azaz miért éppen drámaíró, és nem, mondjuk, prózaíró vagy költő? A színház szerelem? Vagy A DRÁMA megírása hajtott? 

— Egyik sem. Huszonéves koromban színháztörténészként egy ösztöndíjnak köszönhetően Londonban tanultam, és ott kipróbálhattuk a rendezést. Azt éreztem, hogy ez sokkal izgalmasabb, mint drámákat elemezni. Később persze rájöttem, hogy valamilyen szinten az is rendezés. Itthon aztán elkezdtem fiatalokkal dolgozni, és azokat az anyagokat, amelyek érdekeltek, átírtam színpadra, beleírtam saját jeleneteket. Aztán egy szünet után 2012-ben a továbbtanulás előtt álló középiskolások számára készítettem előadást a homályos jövőképükről, ez volt a Kő, papír, olló. Erről a témáról nem találtam megírt drámát, így megírtam én. Aztán jött az újabb ötlet, megint megírtam, sorjáztak a lehetőségek, pályázatok. Az első nagyobb szakmai sikerem a Napraforgó című előadás volt, ekkor kezdtek rám odafigyelni a színházi világban. Szóval egyszerűen így alakult.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Fiatalok Fiataloknak rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink