„A honvágy engem is legyőzött…”

„A honvágy engem is legyőzött…”

A hűvös, kis lakásban mindenhol családi fotók állnak, beszélgetőtársam rendre el is meséli, melyiken ki látható.

A család a mindene, és ez mindig is így volt: akkor is, amikor fiatalkorában elindult a nagyvilágba szerencsét próbálni.

— Már régóta úgy érzem, hogy el kellene mondanom az életem történetét — sóhajt merengve. — Itt van ez a füzet, ebben minden benne van részletesen. Nem is tudom, hogyan sikerül majd az életemnek ezt a több mint 80 évét néhány percben összesűrítenem...

Nem igazán ismertem az édesapámat, az anyám három gyerekkel maradt egyedül a háború után, nyomorúságban. Igazi harcos volt, sikerült tisztességben felnevelnie bennünket. Engem azonban a nagy vágyaim, terveim hajtottak, ezért úgy gondoltam, szerencsét próbálok. Előbb Franciaországba mentem, mert azt hallottam, a franciák jó emberek, és szívesen fogadják azokat, akik tudnak és akarnak is dolgozni. A kislányom akkor ötéves volt, őt is, a feleségemet is kivittem, igaz, eleinte nem volt konkrét célom, ám a szerencse mellém szegődött. Az utcán sétáltunk, a kislányom magyarul kérdezgetett, és én válaszolgattam neki. Mögöttünk sétált egy ember, akiről kiderült, hogy magyar, és már régóta kint él. Beszélgetni kezdtünk, és csakhamar munkát is ajánlott egy régiségkereskedésben. Szakmám szerint aranyműves vagyok, azzal szerettem volna foglalkozni, viszont bármilyen munkának örültem. A francia nők gyakran aprócska díszdobozkában tartották a gyógyszereiket, viszont csak a régi, antik darabok tetszettek nekik. Én meg tudtam javítani ezeket, ha eltörtek, és ez nagyon szép pénzt hozott.

Egy évig éltünk Franciaországban, amikor a feleségem megbetegedett, állandóan fájt a feje, és gyötörte a honvágy, így hát nem volt mit tennem, hazajöttünk családostul. Akkoriban határoztam el, hogy felkeresem az aranyműveseket, és „egybegyűjtöm” őket. Telefonáltam, leveleket írtam, jelentkeztek, mondtam, alapítsunk gyárat. Hitelre vettünk egy épületet Szabadkán, és hat hónap alatt kifizettük az árát. Amíg ott dolgoztam, legalább tizenöt-húsz aranyművest gyűjtöttem egybe. Nagyon sok munkát kaptunk, nem is tudtunk minden rendelést elvállalni, hiszen Tito idejében nem nagyon volt aranygyár, hát mi szállítottunk az egész országba. Tíz évig dolgoztam ott, akkorra viszont már egyáltalán nem tudtam elfogadni az igazgató munkapolitikáját, így felmondtam, és nemcsak én, hanem legalább tíz-tizenöt munkatársam követte a példámat. Mindannyian önállóan kezdtünk el dolgozni a városban.

Ekkor azonban már egyre gyakrabban merült fel bennem a gondolat, hogy Amerikába küldöm a betegeskedő feleségemet, gyógyíttatni. Ott élt az unokatestvére, advendista prédikátor volt, és levélben jelezte, hogy ha kimegyünk, munkát szerez nekem, hát ne tétovázzunk. Amerika... Micsoda álom volt! Végül is az lett a második „külföldi otthonom”. Valóban kaptam munkát Chicagóban, egy óriási márványépület 34. emeletén dolgoztam munkavezetőként, gyűrűket, aranytárgyakat javítottam. Ismét szerencsém volt, hiszen olyan szakmát tanultam — aranyműves és drágakőfoglaló —, amely igen keresettnek számított külföldön. Tíz évig dolgoztam ott, nagyon szerettem. Igaz, kezdetben minden nehéz volt, hiszen nem beszéltem a nyelvet, viszont a főnököm rám parancsolt, hogy ha kell, mindennap csak egy szót tanuljak meg, és meglátom, sikerülni fog. Sikerült is: a tíz év alatt folyékonyan megtanultam angolul, és annyi pénzt gyűjtöttem, hogy ismét hazatérhettünk.

Itthon azonban akkor már megindult az ország hanyatlása, és néhány év után világossá vált, hogy gondok lesznek. A lányom akkoriban ment férjhez, és azt mondtam: az én vejem nem lesz golyófogó egy háborúban! Palicson vettünk egy nagyon gyönyörű házat — jaj, az maga volt a földi mennyország! Ma is gyakran megyek el megnézni, áll-e még, hiszen réges-rég túladtunk rajta. Szóval, menekülni kellett megint, kezdődtek a ’90-es évek. Az amerikai állampolgárságot megkaptam, amíg kint voltam, ezzel sikerült kijutnom Ausztráliába, és vittem magammal a gyerekeket is. A szakmám ott is keresett volt. Ausztráliában sokkal szigorúbbak a szabályok, törvények, mint Amerikában, viszont az ottani lét nagy előnye, hogy mindenkinek, aki kimegy, és megkapja az állampolgárságot, 25 év után jár a nyugdíj. Kibírtam ott annyit, ám végül, öreg napjaimra, a honvágy engem is legyőzött.

Újabb hazatérésem után ebben a kis lakásban élek, és évek óta bennem van ez a furcsa, sürgető érzés, hogy le kell írnom, el kell mondanom az életem történetét. Kár, hogy nem mesélhetek hosszabban, egy egész füzetet írtam már tele az életemről, ha azonban csak ennyit mondhatok el, már akkor is úgy érzem, megkönnyebbülök. Mindig istenfélő ember voltam, nem szégyellem, és Isten volt az, aki állandóan megsegített, bárhová sodródtam is a nagyvilágban...

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Szabadkai Napló rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink