„A díj a megkezdett munka érdemi folytatására is kötelez!”

„A díj a megkezdett munka érdemi folytatására is kötelez!”

A kulturális értékek ápolása és a közművelődés fejlesztése érdekében huzamos időn át végzett kiemelkedő munkája elismeréseként az ürményházai származású Fésüs Mária október 23-án Örökségünkért éremben részesült. Az oklevelet a Falvak Kultúrájáért Alapítvány nevében  Füzérradvány polgármestere, Pandák Pál is ellátta kézjegyével. 

A hírt, mi sem „természetesebb”, a Facebook hírfolyama hozta elém. Noha a naptárak szerint már javában december havában topogtunk, a látszólag megkésett virtuális laudáció igazolta „lemaradását”. Mária ugyanis nem tudott jelen lenni az ünnepélyes díjkiosztón, így az elismervényt postai úton vehette át. Saját (és felmenői!) életében persze nem ez volt az egyedüli vargabetűs epizód...

— 1949. július 1-jén láttam meg a napvilágot a dél-bánsági Ürményházán. Apám csúrogi származású, anyám székelykevei, én viszont már egy igazán elbírható kombináció lettem — indul feltárulkozni előttem egy újabb élettörténet. Derűvel elegy bizalommal. Mondván: ő szívesen válaszol kérdéseimre, a többit meg rám bízza, tegyek lelkiismeretem szerint. És ha lehet, egy percig se magázzam! — Szóval,  édesanyám édesanyja volt ürményházai (mint utólag kiderült, a Tőzsér dédnagyapám melletti házban laktak a Nagy utcán). A nagyapám anyja Lelik lány volt. Ő Székelykevére ment férjhez. Onnan jött vissza később nagyapám legénykorában Ürményre dolgozni az igen gazdag Lelik rokonokhoz, és itt ismerte meg a nagymamámat. Csakhamar összeházasodtak, majd visszamentek Székelykevére élni, így anyám ott született. Később a család visszajött Ürményházára. Édesapám nagynénje, Kiss Anna Csúrogról jött férjhez Ürményházára. Mivel akkortájt Csúrogon is magyar világ volt, apám honvéd katonaként szolgált. Bűne lett ez szegénynek a háború végeztével, mert szinte le sem szerelt rendesen, hazajövet elfogták, és bebörtönözték. A megtorlás napjaiban sajnos a Visnyei család is egyike lett az ártatlan csúrogi áldozatoknak! Így aztán apám, amikor kiszabadult a börtönből, csak a már említett nagynénihez mehetett. Így került végül ő is Ürményházára, ahol aztán én is megszülethettem. Ürményházán én sem éltem túl sokáig. Akkortájt a negyedik osztály elvégzése után már nem volt továbbtanulási lehetőség a faluban, így a maradék négy tanévet Versecen jártam ki. A középiskolát Pancsován fejeztem be, majd további kilenc évet éltünk ott. Újvidékre idestova negyven évvel ezelőtt költöztünk. Ennek az időnek mintegy fele az ürményházai hazajárásról is szólt. Hiszen ott voltak a földjeink, a családi házunk...

* A zenével, énekléssel nyugdíjas korodban ismerkedtél meg, miután tagja lettél az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központ vegyes kórusának. Mi volt ebben a történetben számodra az a bizonyos gyújtószikra?

— Meggyőződésem, hogy ami a gyerekkorban, a „bölcsődben” beléd ivódik, abból életed későbbi szakaszaiban is tudsz meríteni. Természetesen gyermekkoromban Ürményháza is sokkal népesebb és magyarabb arculatú volt, mint manapság. Nem múlhatott el hétvége (tánc)mulatság nélkül, és a vasárnapi nagymisén is kötelező volt részt venni. A szülői házunkban akkor is jelen volt a muzsika, a nóta, amikor még csak keveseknek volt rádiójuk a faluban. Bár apám több hangszeren is játszott, és szép hangja is volt hozzá, a magyar nótát sokáig pont őmiatta nem tudtam igazán megkedvelni: apámat ugyanis majdnem minden nóta megérintette, és megkönnyezte őket. Most, hogy magam is elmélyültem ebben a műfajban, már meg tudom érteni szülőm viselkedését! Mikor befejeztem az iskolát, férjhez mentem. A párommal rengeteget utaztunk, és teljesen más volt az érdeklődési köröm. A zene ekkor még igen távol állt tőlem. Közgazdasági főiskolát végeztem, és ha szabad így fogalmaznom, a számok világában szolgáltam le munkaéveimet is. Ötvenéves koromban (!) aztán elértem a nyugdíjkorhatárt. Kiköltöztem Újvidéken a Telepre, s mivel már egyre ritkábban jártam haza, Bánátba, egy ismerősöm kitartó biztatására bekapcsolódtam a Petőfi Sándor MMK jól működő, akkortájt harmincfős vegyes kórusának munkájába. Emlékszem, operettrészleteket is énekeltünk, így szólószámok is voltak bőven a repertoáron. Egy alkalommal Újpestre készülődtünk, és a karvezető felkérésére helyettesítenem kellett egy hiányzó szólistát. Alkalmi beugrásnak indult, aztán szép lassacskán ez a szerepköröm is állandósult.

* Majd jött a VIVE. Egy ilyen nótatáboron találkoztunk mi is először Torontálvásárhelyen. Ha jól emlékszem, 2009. július 13-a volt...

— Á, az csak egy afféle kisegítői „kiruccanás” volt, mely aztán egy picit jobban fölfejlődött. Őszintén, az egész úgy kezdődött, hogy az azt megelőző évben a magyarnóta- és csárdásfesztiválon nem volt elég jelentkező, ezért a szervezők joggal izgultak, hogy nem tudnak eleget tenni a kiírt pályázati feltételeknek. A szereplést tehát kizárólag a magyarnóta-fesztivál fennmaradásáért vállaltam el. Baráti megszólításra és biztatásra.       

•••

A fentebb megnevezett keltezés óta esztendők suhantak tova. Mária a Vitkay-vetélkedő amatőr énekeseinek kategóriájában többször is díjazott lett, illetve több rendezvényen is föllépett. Szegeden a Dankó-vetélkedőn a második helyezést érte el. Számára azonban a legértékesebb vívmány, melyet közvetetten a vajdasági magyarnóta- és csárdásfesztiválnak is köszönhet, hogy egy anyaországi alapítvány révén terjesztheti a magyar szót és nótát. A túrkevei dr. Balogh János (1913—2002) Kossuth- és Széchenyi-díjas zoológus, egyetemi tanár, a nemzet ökológusa emlékünnepségén a Turulmadár sebes szárnyon kezdetű dalt énekelte.

•••

* Milyen érzés olyan közösségekben is énekelni, amelyekben — bár területileg már régen nem Magyarországhoz tartoznak — mindmáig megőrizték a magyar szellemiséget?

— A magyar nóta által rengeteg értékes hagyományőrző és hazaszerető emberrel, illetve institúcióval ismerkedtem meg. Közöttük a „Kézenfogva Testvéreinkkel” Sárrétudvari Alapítvánnyal is, mely nem mellékesen a VIVE-vel is bensőséges kulturális kapcsolatot ápol. Az állampolgársági eskümet is Sárrétudvariban tettem le, továbbá aktív tagjává lettem magának az alapítványnak is, melynek fő célja a külhoni magyarság felkeresése, továbbá támogatása a hagyományok és minden más kulturális tevékenysége megőrzésében. Kicsiny településeket járunk be. Eddig Erdély több területén, a Felvidéken, Szlovéniában, Kárpátalján jártunk. Az alapítvány kuratóriumi elnöke, Tóthné Szabó Mária és férje, Tóth Zoltán nagy odaadással végzik munkájukat. Volt olyan hónap, amikor kétszer is megtettem az Újvidék és Sárrétudvari közötti 300 km-es távot, onnan pedig továbbutaztunk a kijelölt településig. Énekhangilag főleg az alapítvány kórusát erősítem, de alkalomadtán szólóban nemcsak a turulmadárról szóló dalt, de az Isten áldja meg a magyart népdalt, a Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarországot vagy Schubert Ave Maria szerzeményét is előadhattam anyanyelvünkön. Mert gyakran templomokban is fellépünk.

Csodálatosak ezek a kis közösségekben való fellépések! Sajnos mindenütt fogyóban van a magyarság, viszont kimondhatatlan örömmel fogadnak bennünket. Vendéglátóinktól ilyenkor leginkább rózsafüzér-olvasót, imakönyvet, hímes zsebkendőket kapunk ajándékba.

A fellépéseink díjtalanok, az utazásaink pedig önköltségesek és pártfüggetlenek. Utazgatva a Kárpát-medencében valójában nemcsak belső önmagamat, de egész Vajdaságot, a Délvidéket és a Bánságot magammal viszem a tőlünk távol élő nemzettársaim közé. Amit teszek, azt boldogan és hittel teszem. Meggyőződésem, hogy ezzel a küldetésemmel az ártatlanul áldozatul esett felmenőim emlékét is tudom ápolni. Az alapítvány által tagja lettem továbbá a budapesti Magyar Asszonyok Érdekszövetségnek is. Millió egybefonódó szál.

* Végezetül, a terveidbe is kaphatnék betekintést?

— Természetesen. Továbbra is aktívan részt kívánok venni az alapítvány által meghirdetett minden tevékenységben. Szülőfalum, Ürményháza 2017-ben fennállásának 200. évfordulóját tervezi megünnepelni. Szeretném, ha az ebből az alkalomból szervezett ünnepségsorozat keretében a sárrétudvari kórus is fellépne a lelket felemelő műsorával. És a díj persze a megkezdett munka érdemi folytatására is kötelez. A falvak és települések kulturális együttműködési kapcsolatának létrejöttét és annak megtartását előtérbe helyezve. Hiszen minden magyar felelős minden magyarért. És ez nem csak szólam!

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Interjú rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„A díj a megkezdett munka érdemi folytatására is kötelez!”
Interjú
„A díj a megkezdett munka érdemi folytatására is kötelez!”
Interjú
Facebook

Támogatóink