„…mind egy szálig hazahozni őket…”

„…mind egy szálig hazahozni őket…”

Bukovinai székelyek Bácskában címmel — és a fenti idézettel — Hertelendyfalván kezdte meg március végén al-dunai tájolását a Szabadkai Városi Múzeum gondozásában életre hívott vándorkiállítás.

A helyi Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesület berkeiben béfogadó hajlékot lelő tárlatot, melynek megvalósítását a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és a Magyar Nemzeti Tanács fővédnökletével a Nemzetpolitikai Államtitkárság támogatta, dr. Papp Árpád szabadkai néprajzkutató-muzeológus, a kiállítás társszerzője nyitotta meg. A helyszínen készült fotókhoz, valamint az alább olvasható szerkesztői nyilatkozathoz egy vonatkozó idézetet mellékeltünk a több szempontból is hiányt pótló tárlathoz készített szórólapok kísérőszövegéből. Ráhangolódásképp. 

„A bukovinai székelyek a Székelyföld területéről, zömében a XVIII. század második felében Moldvába, majd 1776-86 között Bukovinába vándoroltak csoportja, akik 160 év bukovinai tartózkodás után 1941-ben a Bácskába, majd 1944/45-ben a Dunántúlon telepedtek le. A bukovinai székelyek Bácskába telepítésére 1941 tavaszán az impériumváltás egyik következményeként kerülhetett sor, amit a háborús események és határváltozások által előállott nemzetközi helyzet, a magyar revíziós politika, a háborút megelőző diplomáciai erőfeszítések és a bukovinai székelyek sorsáról akkor már egy évszázada folyamatosan formálódó és a köztudatban helyet foglaló vélekedés, valamint Bácskának, az »ígéret földjének« reményt keltő, de csalóka képe befolyásolt. A csupán három és fél éves tartózkodásnak a Vörös Hadsereg és a partizánok megjelenésének híre vetett véget 1944 októberében, ami után a Dunán átkelő bukovinai székelyek számára életük új szakasza következett.”

— A kiállítást az anyaország székelyek lakta településeinek bejárása után hoztuk le ide, az Al-Dunára — mondta el bevezetőjében Papp Árpád. — Az itt látható fotók és okiratok a Bácskában végzett korabeli — 1942 és 1943 közötti — néprajzi gyűjtés eredményei, mely dokumentumok eredetijei Budapesten, a Néprajzi Múzeum archívumában találhatóak.

Noha a hányatott sorsú bukovinai székelység történetével eddig többen is foglalkoztak, az 1941 és 1944 között jegyzett bácskai létük negyven hónapja kevésbé volt kutatott téma. Papp Árpád elmondása szerint ennek számos oka van. Egyrészt magát a fundust, vagyis a fényképeket, feljegyzéseket és rajzokat nemigen vizsgálták bácskai szemszögből, inkább elsősorban a „belső” eseményekre, a bukovinai székelyek által átélt tapasztalatokra támaszkodtak. Másrészt viszont maga a II. világháború, illetve az azt követő időszak ideológiai hangulata sem kedvezett egy ilyen jellegű kutatás és kiállítás megvalósításának. E tárlat kivitelezői is kaptak a nyakukba a szabadkai kiállítás után hideget-meleget egyaránt. Végül azonban az indulatok szerencsére megszelídültek.

E vándorkiállítás legfőbb célja végre teljességében bemutatni a magyar nemzetünk eme népcsoportját. A Madéfalváról Moldvába, majd pedig onnan Bukovinába való kivándorlásától a XX. századi visszatelepedési mozgalmai során felvetődő megannyi kérdésre is választ keresve és találva. A bukovinai székelyek története mindenképp újrafogalmazandó, -mondandó és -értelmezendő. Mi több, újra kell(ene) érezni a hazatérés felemelő pillanatait is. Tény, hogy ránk, magyarokra igen nyomasztóan hat a XX. század… De lám, vannak magasztos pillanatok is! Ez a kiállítás egyrészt a történelmi szálat követi végig, másrészt pedig magát a hangulatot próbálja meg elénk varázsolni. Azt a szellemiséget, azokat a hétköznapokat, amelyek nemcsak a bukovinai székelyek, de egyúttal a bácskai magyarság hétköznapjai is.

A Bácskába telepített bukovinai székelyek ott-tartózkodásának ’44 októbere vetett véget. A történelem megismételtette velük sorsuk legtragikusabb eseményét akkor, amikor Tolna és Baranya megyében kitelepített svábok házait vehették birtokukba. Ugyanúgy, ahogy Bácskában a lakóhelyük elhagyására szólított, egyébként a korábbi impériumváltás során odatelepített dobrovoljacok házába való beköltözésük során történt.

— Élő, sokak számára mindmáig fájó sebek ezek, melyek mielőbbi gyógyulásához tisztánlátásra is szükség van. A kiállításunk révén bemutatkozó sorsok lényegében az egész magyarság sorsával összecsengenek egy félreérthetetlen, bizakodást hordozó üzenettel: mindig fel lehet állni, és folytatni a megkezdett utat a kijelölt cél felé. Adja Isten, hogy ne tévesszük el az utat!


A szerző felvételei

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„…mind egy szálig hazahozni őket…”
Riport
„…mind egy szálig hazahozni őket…”
Riport
Facebook

Támogatóink