„„Úgy éreztem, mintha megkoronázott volna...”

„„Úgy éreztem, mintha megkoronázott volna...”

Dévai Nagy Kamilla Liszt-, Bartók- és Kazinczy-díjas előadóművész életútját erdélyi gyökerei határozták meg, és teszik azt ma is változatlanul. Negyvennyolcadik éve énekel a nagyvilágban szétszóródott magyarságnak. Számos elismerés birtokosa. 2016. március 15-én a Magyarország Érdemes Művésze díjjal tüntették ki.

Lejegyzett beszélgetésünkhöz a szó legigazibb értelmében maga a Gondviselés jelölt ki járható ösvényt. A világháló áldásos hozadékain keresztül építve fel újra közöttünk azt a kommunikációs hidat, amelynek hídfőjén legutóbb, pontosabban először, de hiszem, hogy nem utoljára, 2010 novemberében volt lehetőségünk élőben is találkozni egymással Belgrádban.

— Erdélyből származom. Anyai ágról Makkai Sándor püspök-író családjából. Nagymamikám Magyaigenben, Nagytatám Sáromberkén, Édesanyám Nagyenyeden született. Másik ágam, a csíkszentdomokosi Böjthe család révén Böjte Csaba testvér távoli unokatestvérem. A családomban csupa jó hangú emberek vannak, mindenki szeret énekelni, így egészen természetes volt számomra, hogy én is dalra fakadok. Viszont sosem akartam hivatásos énekes lenni. Csakhogy meghirdették a Magyar Televízióban a Nyílik a rózsa, majd a Röpülj páva népdalvetélkedőket, s ez eldöntötte a sorsomat. Első voltam, aki gitárral kísérte a népdalokat, ezért aztán a hozzáértőktől kaptam hideget is, meleget is, de a közönség azonnal megkedvelt. Szeretek utazni, és ebben a kérdésben is igen szerencsésnek mondhatom magam. A kezdetek kezdetén, mivel egy szál gitárral indultam neki a nagyvilágnak, nem kellett repülőjegyet, szállodát, étkezést pluszban fizetni. A világ nagy részét bejártam, mind az öt földrészen énekeltem. Elsősorban a magyar közönség keresett meg, de mindig minden ország dalából vittem ráadásszámot is. Ebből hatalmas repertoár kerekedett.

* Hány nyelven énekelsz?

— Jelenleg harmincnégyen. Amikor bekerültem, huszonkilenc nyelven énekeltem.

Senki nem próféta a saját hazájában, engem Joan Baez impresszáriója fedezett fel egy New York-i fellépés alkalmával. Elképedt, amikor a tizennyolcadik külföldi dalnál tartottam, hát még amikor kiderült, hogy mennyi van még a tarsolyomban...

* Melyik országra emlékszel a legszívesebben?

— No, ez nehéz kérdés... Említhetném Kínát. 1987 májusában turnéztam ott. Csupa virág volt minden, és még keveredett a múlt a jövővel. Kézzel dolgoztak a mezőkön, de megjelentek a legmodernebb gépek is. Minket légkondicionált, csodálatos, új buszban utaztattak, de rengeteg kézzel húzott, lóval vontatott riksát is láttunk. A piac, az utcai árusok, a sok-sok ember, a Tienamnen tér, a Nyugati-tavon ringatózó faragott dzsunkák, a márványból csipkézett állóhajók, a kínai nagy fal, a Tiltott Város... Csak le kell hunynom a szememet, és ma is látom magam előtt. Dél-Afrikában is turnéztam, csodálatos volt az ott élő magyarokkal találkozni. Jártam a Jóreménység fokánál, láttam összecsapódni a Csendes- és az Atlanti-óceán hatalmas hullámait, a hírneves Kruger Szafariban egy majom ellopta az autó tetejére készített megkent kenyeremet, egy több száz éves majomkenyérfa mellett állva egy oroszlán közelített felém...

Ecuadorban úgy sétáltam Quitóban, hogy az egyik lábam az északi, a másik a déli földgömbön állt, a rózsaszínű csíkkal jelölt egyenlítői vonal a szállodám falán is átvezetett. Otavallóban 3000 indián táncolt a dalaimra egy stadionban, Guayakilben pacsiztunk a Galápagos-szigetekről jól ismert leguánokkal... Indiában pedig, Teréz anya nyomdokain járva felkerestem a Szeretet Misszióját, ahol Priscilla nővér kérésére az Árvák Házában, a lepratelepen és a Haldoklók Házában énekeltem Calcuttában. Mit mondjak? Egy teljesen más embert faragott belőlem ez az élmény.


A mellékelt fénykép Dévai Nagy Kamilla szellemi tulajdona

* Az indiánokról jut eszembe: mióta hordod a rád oly jellemző hajpántot?

— Ennek is van egy története. 1975-ben hatalmas turnéra hívott a Columbia Pictures, az óriási filmkonszern és lemezgyár igazgatója, Thomas Thompson. Ő 1974-ben figyelt fel rám Cannes-ban, amikor Mireille Matthieu-vel, Sacha Distellel és a világhírű Kessler nővérekkel énekeltem a Palm Beach Casino színpadán. Az amerikai szerződésem 105 nap alatt 97 koncertről szólt... (Csak ezen az úton 45 000 km-t utaztam busszal...) Egész Észak-Amerikát bejártam. Arizonában egy indiánrezervátumot is meglátogattunk. Egy öreg indián fűzött csodálatos hajpántokat. Sokan bámulták, én meg azt gondoltam magamban: „Ó, te szegény! Itt állnak, és bámulnak téged. Téged, aki úgy ismered a szelek járását, a fák letört gallyairól mindent tudsz, most pedig úgy bámulnak, mint egy múzeumban a kitömött állatokat...” És akkor az indián rám tekintett. Kiolvasta szememből a szánakozást, én meg tudtam, hogy ezzel most megbántottam... Még egyszer felnézett, s újra látta az arckifejezésemet. Lassan előrenyúlt, még egyszer rám nézett, megfogott egy kész hajpántot, majd kinyújtott kézzel lassan elindult felém. Olyan ünnepélyesen lépdelt, hogy a tömeg kétfelé nyílt. Megállt előttem, jól a szemembe nézett, egy kicsit meghajtotta a fejét, és szótlanul a fejemre illesztette a pántot. Meg sem tudtam mukkanni, a légyzümmögést is meg lehetett volna hallani... Megfordult, visszaült a helyére, és többet nem nézett fel. Az emberek kérdezgettek, hogy mi volt ez.

Úgy éreztem, mintha megkoronázott volna vagy valamilyen ősi szertartás szerint testvérré fogadott volna. Azóta sem tudom elfelejteni azt a pillanatot.

* Most térjünk rá az iskoládra, a Krónikás Zenedére. Mikor határoztad el, hogy tanítani fogsz?

— Világéletemben tanítani szerettem volna, de a Sors más utat szánt nekem. 1996 januárjában volt egy majdnem halálos autóbalesetem. Az anyósülésben ültem, tudvalevőleg ez a legveszélyesebb hely. 140 kilométeres sebességnél a sofőr elaludt, és egy hétméteres szakadékba zuhantunk, a jeges szántóföldön pedig 120 métert repültünk. Két napig kómában voltam, és lebénulván fél évig a visegrádi Gizella Szanatóriumban tanultam újra járni, beszélni... Addig minden héten énekeltem a rádióban, televízióban, úgyhogy a baleset miatt hirtelen tűntem el a közönség elől. Egy csodának köszönhetően indult be a gyógyulás: a gitárom egy karcolás nélkül megúszta a balesetet, sőt, el sem hangolódott! Aki zenél, tudja, hogy ez milyen hihetetlen. Egy csaknem 50 fokos hőmérséklet-különbség esetében már-már elképzelhetetlen. Mert a szántóföldön -22, a szanatóriumban +22 fok volt... Tehát erőre kaptam, és elképesztő akarattal újra emberformába kerültem. Éreztem, itt a pillanat, hogy a régi álmomat valóra váltsam. Nagyszerű tanárok mondtak igent az első hívó szavamra, így október 16-án kimondhattam a varázsszót: megszületett a Krónikás Zenede. Elsősorban határon túli magyar fiatalok érkeztek. Szállást, élelmet, tantermeket szerveztem, a nap 24 órájából 24-et a zenede működtetésére fordítottam. Megírtam a pedagógiai programot, eladtam a lakásomat, és a pénz nagy részét egy romos épület lakhatóvá tételére fordítottam, magam is oda költöztem. Ötven embernek főztem egymagam, mellette tanítottam, leckét kérdeztem ki, és szerveztem az előadásainkat.

Majdnem egész Európát bejártuk. Vittük a hitet, a reményt, a verseket, a balladákat, őrizve a magyar kultúrát. A Délvidéken is sok helyen jártunk: Adán, Szabadkán, Újvidéken, Nagykikindán, Szilágyiban és több bácskai faluban. Nem pénzt kértünk, hanem élelmet. Hol egy zsák krumplit, hagymát, káposztát, sárgarépát... Mikor mi adódott.

De elvittem húsz diákomat Amerikába is. Hét évig éltünk a magunk teremtette Paradicsomban, amikor minden pénzünk elfogyott. Nem tudtuk fizetni a fűtést. Kilakoltattak. A fiam lakásába kerültem, itt folytattuk 30 négyzetméteren a tanítást. Két csodálatos tanár tartott ki mellettem ebben a helyzetben is: Mádi Szabó Katalin hangképző és Schmidt Ferenc haladó ének-gitár tanár. Tudásuk legjavát adva okítják napjainkban is a növendékeket a legnagyobb művészi alázattal.

* Tudsz a végzett diákjaid sorsáról?

— Persze, mindegyiket figyelemmel kísérem, hiszen én vagyok a „zenei édesanyjuk”. Sokan hazamentek az országukba, de vannak, akik Magyarországon futottak be fényes karriert. Hadd említsem elsőként Szakács Ildikót, aki a Magyar Állami Operaház szoprán énekese. Éj királynője-, Musette-, Gara Mária-szerepeket énekel, és Olaszországban nyert operaversenyt. Az Opera énekkarának tagja Csobolya József, aki Kárpátaljáról érkezett a zenedébe. A Misztrál együttes saját fesztiválokat rendez Nagymaroson, külföldön-belföldön ismerik, több lemeze jelent már meg. A krónikás hagyományokat leginkább a Regélők Énekegyüttes képviseli, melynek tagjai mind Erdélyből érkeztek. Az Osztováta, a Kikelet, az Orthent, a Maszkura és a tücsökraj, valamint az Avatar zenekar muzsikusai, frontemberei is krónikások voltak. A Madách Színházban, a RaM Colosseumban és az Operettszínházban is egyre fontosabb szerepeket játszanak egykori növendékeim. Igazán büszke vagyok rájuk. 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Heti Interjúnk rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

„„Úgy éreztem, mintha megkoronázott volna...”
Heti Interjúnk
Facebook

Támogatóink