Heti Interjúnk

« Vissza

A washingtoni munkatárs

FARKAS Zsuzsa | 2013.07.03.

A washingtoni munkatárs

A magyarkanizsai származású Purger Tibor neve régóta ismerősen cseng: a háborús évtizedben több tudósítása jelent meg a Magyar Szóban, mint ahány lapszám. Matematikusi képzettsége ellenére tévékritikusként kezdte 1980-ban, az Új Symposion élén folytatta, majd 1990 karácsonyán a Családi Kör alapító-főszerkesztője. A háború kitörésekor Washingtonba ment, s a Duna Tévében magyarul, a Szabad Európa Rádióban szerbül hallgathattuk elemzéseit. 2004-ben ő írta meg az iraki háborúról szóló első magyar könyvet. Hétvégi jegyzetei ma is olvasottak, de ma már egyetemi informatikai vezetőként keresi kenyerét. Beszélgetésünk a Hét Nap szerkesztőségében kezdődött és az interneten folytatódott.

Kérdések Purger Tiborhoz, napilapunk „amerikai emberé”-hez

* Hogyan kerültél Amerikába?
— Abban az évben született a gyermekünk, amikor a nacionalista hőzöngés eltaposta Vajdaság autonómiáját. Feleségemmel együtt (akit a közönség az Újvidéki Tv magyar képernyőjéről P. Ködmön Emeseként ismerhetett) másfél év alatt négyszer veszítettük el a munkánkat. Így aztán Milošević „jóvoltából” én is otthon maradhattam egy ideig Dáviddal, mert Polyvás Jóskán, a Dolgozók főszerkesztőjén kívül senki sem mert újra munkát adni. Azt a lapot viszont hamarosan megszüntették, ezért indítottuk a Családi Kört harminc kollégával együtt, akikkel egyetlen kiadóház sem volt hajlandó törődni. Emesét a magyar szerkesztőségből a dokumentumműsorokba száműzték — de ott legalább elkészíthette az első tévéműsort, amely a jugoszláv közönségnek bemutatta a történelmi VMDK-t.

Kubát Jánossal, a Magyar Szó főszerkesztőjével 1991 tavaszán egyetértettünk abban, hogy a délszláv válság kulcsa Washingtonban keresendő, de ez sajnos csak négy évvel és negyedmillió halottal később igazolódott be: Európa nagyot álmodott, de nem tudott felébredni saját, ígéretesnek tűnő hajnalán.

* Milyennek látod Amerikát, az ottani életet?
— Én „otthonról haza” mentem, hiszen cserediákként Kaliforniában érettségiztem, nem volt idegen az amerikai társadalom. Egészen más persze biztonságos szervezésben diákoskodni, mint teljes bizonytalanságban újrakezdeni, és az éppen kifizetett újvidéki lakásunk helyett — amelyet csőre töltött fegyverrel „vásárolt meg” egy krajinai „menekült” — ismét albérletbe költözni. De az Egyesült Államok még mindig az a hely, ahol lehet új életet teremteni, és ahol nem kell, hogy az ember idegennek érezze magát.

Hajnali négytől hétig újságot írtam, reggel nyolctól este nyolcig meg az USA legismertebb politikai „agytröszt”-jénél, a Brookings Intézetben dolgoztam kutató-programozóként. Nem volt nehéz bizonyítani, még azt is elnézték, hogy az ebédszünetet meghosszabbítva bejárok a Fehér Házba meg a külügybe. A volt Jugoszlávia jó hírének köszönhetően egyetlen magyar újságíróként kaptam állandó sajtóbelépőt. Mindezt csak azért mesélem el, mert érzékelteti, mennyire jóindulatúak az amerikaiak: ha dolgozni akarsz, nem gördítenek eléd akadályokat. Később épp az ellenkezőjét tapasztaltam Budapesten.

* Mit tudnak az amerikaiak rólunk, magyarokról? Milyen a mi megítélésünk?
— Ez egyszerre könnyű és nehéz kérdés is, különösen az elmúlt két-három év tükrében, amikor a hivatalos pesti mesék szerint Amerika „letámadta” Magyarországot. Erről szó sincs: a vitát a kormányok közötti stíluskülönbség okozza. Budapest nyugatellenes propagandát folytat, Washington viszont a megbízható és kiszámítható szövetségeseket kedveli. A bírálatokat az csiholja, amit Fukuyama mondott nekem a télen: Magyarországot az egész kelet-közép-európai térség mintaképének, az új demokráciák érett és toleráns motorjának tekintették. Ezért döbbentek meg az ellenkezőjét látva, és nem szeretnék, hogy a korábban felmutatott — sok milliárd dollárral támogatott — példa felszámolja önmagát.

Amúgy a magyarokat szorgalmas és tehetséges embereknek tartják Amerikában — már aki ismer magyar embert. De nem lenne szabad egész nemzeteket jellemezni, csak egyéneket — még akkor sem, ha minden egyes ember hozzájárul a csoport megítéléséhez. A magyarok becsülete most sincs veszélyben — azt nem mulandó politikai mércékkel mérik. Itt igazán nem számít, honnan jöttél —, az a fontos, hogy merre tartasz és milyen módon.

* Miben nyilvánul meg az amerikaiak legendás szabadsága, miközben Obama reformjai sikertelennek tűnnek?
— Messze nyúlnak a jelenlegi polarizáció gyökerei, egészen a kontinens európaiak által való belakásának és az USA megalapításának egyedülálló körülményeiig. A 17. századi brit puritán zarándokok a maguk szigorú vallási erkölcse alapján sokat vártak el az átkelésre vállalkozó családok közösségétől, mert isten új választott népének tartották magukat. A kevésbé ismert másik vonulat, a déli bevándorlás viszont többnyire nőtlen kalandorokat vonzott. A két folyam találkozott, ütközött, keveredett — és a kettősséget a mai napig nem tudta feloldani. Az óriási területek nyújtotta boldogulási lehetőség, a bennszülöttek visszaszorítása, a behurcolt rabszolga-munkaerő mind hozzájárult a szinte határtalan gazdagodáshoz, valamint az államtól való, mindent felülíró szabadság- és függetlenségérzethez. A roppant ütemű fejlődés azonban szükségszerűen bonyolította az életet. A mai retrográd rétegek egy sosemvolt „aranykor” visszaállítását erőltetik, a neokonzervatívok az ősi „küldetéstudat”-ból a demokráciát exportálnák mindenáron, a liberálisok pedig igyekeznek egy emberségesebb világot építeni.

Obama egy ilyen konfliktuskorszakban robbant be az országos politikába, ráadásul az utóbbi 80 év legnagyobb gazdasági válsága is a nyakába zúdult. Mindezt tetézte bőrszínének rejtett elutasítása. Már az is óriási eredmény tehát, hogy képes volt — rázós kompromisszumok árán — kiharcolni a betegbiztosítási jog kiterjesztését, s jóváhagyatni azt a konzervatív többségű legfelső bírósággal, majd megnyerni az újraválasztást. A bevándorlási és a fegyverviselési reform már egyenesen csodának számítana. Alapvető különbség, hogy a tarka érdekekből összeálló balközép a saját elnökét is nyíltan bírálja, a másik oldalon viszont eluralkodott egy intoleráns, erőszakos szélsőség.

* És akkor ott van a pénzemberek terrorja, manipulálás a kisemberekkel...
— A pénzügyi oligarchia megzabolázása terén Obama is gyengének bizonyult. Miközben az utóbbi 80 év legalacsonyabb adóit fizetik, a leggazdagabbak — és kongresszusi kiszolgálóik — sikeresen megtévesztik a választókat az adóemelés „káros voltá”-nak maszlagával. A legutóbbi válsággal szembesülve a kisember végre megelégelhette volna a félrevezetést — mégsem így történt. Miközben a Teadélután mozgalom fehér nyárspolgár tüntetői nemegyszer fegyverrel a kezükben fenyegetőznek háborítatlanul, a békés és fegyvertelen Occupy Wall Street! mozgalom több mint 7700 tagját tartóztatták le eddig. A TEA Party elnevezés látszólag az 1773-as híres bostoni britellenes felkelésre utal, ám betűszóként politikai üzenet rejtőzik mögötte: „Eleget adóztunk már!”; angolul: Taxed Enough Already!

* Nem bántátok meg, hogy kimentetek? Mit kaptatok és mit veszítettetek?
— 1993 nyaráig sokat tépelődtünk maradásról, visszatérésről. Úgy éreztük, Vajdaságban több lenne a tennivaló — de ott akkor még elfogadhatatlan politika tartotta fogva belülről is a magyar közösséget, a hazánknak érzett Jugoszlávia pedig végleg megszűnt. Maradtunk hát, de hazajárunk: az elmúlt hat évben hússzor is megfordultam otthon. Segítünk, ahogy tudunk: Emese zentai lakását a Bolyai tehetséggondozó használja tanárlakásként, kanizsai házunkban a Jó Pásztor Testvérek rendje gyűjti maga köré sikeresen a gyerekeket és a fiatalokat. Talán szülővárosomban, Szabadkán is tudunk majd valamivel segíteni.

Hogy mit nyertünk? Megmenekültünk a háborús borzalmaktól, inflációtól — noha napi szinten benne voltunk a történésekben. Az újrakezdés árán kialakíthattunk egy picit kényelmesebb életet, de kénytelenek voltunk szakmát váltani: Emese a politikai tolmácspálya csúcsára tornázta fel magát magyar és délszláv vonalon egyaránt. Én visszatértem eredeti képzettségemhez — most egy nagy állami egyetem, a New York melletti Rutgers 65 ezer hallgatót és több ezer tudóst támogató 30 könyvtárának az informatikai hálózatát vezetem. A politika-tudományi tanszék lehetőséget nyújt a kutatásra is, de újságot már csak a vajdasági magyar olvasó iránti elkötelezettségből írok. Dávid fiunk kiváló iskolákba járhatott: az USA legjobb gimnáziumában érettségizett, a bostoni MIT-n szerzett diplomát agytudományból, Baltimore-ban az ország legjobb kórházában dolgozott, most pedig a kaliforniai Stanfordon őssejtkutatással foglalkozik.

* Vajon igaz az, hogy „szívet cseréljen, aki hazát cserél”? Lehet Amerikában magyarnak maradni?
— Az erős többes kötődés és identitástudat elég ahhoz, hogy ne feledjük a gyökereinket. Dávid például sohasem járt magyar iskolába, mégis tökéletesen beszél és ír anyanyelvén, fél tucat más nyelv mellett. Akár barátságos, akár ellenséges egy környezet, a legtöbb mindig az egyénen múlik: ha valami fontos a számunkra, akkor képesnek kell lennünk tenni is érte. Itthon és otthon egyaránt.

Kérdezett: FARKAS Zsuzsa

A cikkhez tartozó galéria itt tekinthető meg.