— Egyedül érzem magam, pedig van egy lányom, feleségem, barátaim. Ennek ellenére sokszor mégis hatalmas erővel ül rám a magány — mondja inkább önmagának. — Tudom, hogy a szakemberek szerint az ehhez hasonló érzéseket az ember legkönnyebben úgy vészeli át, ha kibeszéli magából. Én mégsem kértem tőlük segítséget, és a családdal, barátokkal sem tudnék a történtekről nyíltan beszélni — talán ez az oka, hogy most itt ülünk kettesben. Meggyőződésem, hogy már ez is segít majd.

Városban születtem, a szüleim is gyermekkoruktól ott éltek, jártak iskolába, ismerkedtek meg és alapítottak családot. Az esküvőjük után más városrészbe költöztek, és még időskorukban is úgy emlegették azt a környéket, ahol születtek, mintha más világ volna. Ketten voltunk testvérek, ám a nővérem fiatalon meghalt. A fiúval, aki udvarolt neki, horgászni mentek. Motorkerékpárral utaztak, és nagy sebességgel nekiütköztek az előttük haladó pótkocsis traktorba. A nővérem két nappal a baleset után elhunyt. Ez az esemény rányomta a bélyegét a család életére — az anyám haláláig szinte nem is volt szabad erről beszélni. Csak gyászolni kellett, mintha az anyám ezzel akarta volna büntetni az egész családot a bennünket ért szerencsétlenségért.

A katonaság után megnősültem, született egy kislányunk, és minden a legnagyobb rendben volt. Három év múlva a feleségemnél mellrákot diagnosztizáltak, és a kór hónapok alatt végzett vele. Néhány évig a szüleimmel éltünk, én dolgoztam, a lányomra anyám vigyázott. A kislány anyám halála után kezdett iskolába járni, és akkor már én is úgy éreztem, fordítani kell a sorsomon. Az egyik munkatársnőmmel — akit cserben hagyott a vőlegénye, és sosem ment férjhez — összemelegedtünk, majd elvettem feleségül. Jól kijöttünk egymással, és a kislányommal is remek volt a viszonya. Hamarosan ő lett a mama. Három év múlva a feleségem terhes maradt, és rám bízta a döntést, megszülje-e a babát. Már negyvenéves is elmúlt, ezért is gondolkodtunk el azon, mi legyen. Őt főleg az nyugtalanította, hogyan fogadná a lányom a testvér jövetelét. Hát leültünk egy családi megbeszélésre, és az lett a vége, hogy megszületett a fiunk. A lányom talán jobban vigyázott az öccsére, mint a feleségem, és ahogy cseperedett a baba, egyre szorosabb lett köztük a kapcsolat. A feleségem pedig a régi volt: a lányomat éppen úgy szerette, mint a fiát, sohasem tett különbséget a két gyerek között. Azt mondogatták, a családunk példa lehetne sokak számára.

Nőttek a gyerekek, a fiunk középiskolába indult, amikor a lányom befejezte az egyetemet. A fiunk is kitűnő tanulmányi eredménnyel zárt minden tanévet, büszkék voltunk a gyerekeinkre. A lányom abszolvens volt, amikor egy nemzetközi egészségügyi csapat tagjaként tizennégy hónapot Afrikában töltött. Ennyivel húzódott el az egyetemi oklevele megszerzése, viszont megfizethetetlen gyakorlat volt számára a humanitárius táborban töltött időszak, sőt, a későbbiek során rendkívül jó ajánlólevélnek is bizonyult. A diplomázás után Újvidéken kapott munkát, és nem is igyekezett hazajönni, mondván: nagyobb városban jobbak az esélyei az érvényesülésre. Tele volt ambícióval, tenni akarással, és ennek meg is lett a gyümölcse. Három év után egy magas rangú kitüntetést kapott a munkájáért. Az ünnepségre minket is meghívott Újvidékre. Persze a család valamennyi tagja részt akart venni rajta, hát mindannyian beültünk az autóba. A fiam, aki akkor már az érettségijére készült, egy jó nevű virágüzletben rendelt egy virágból és csokiból álló csokrot a nővérének, mert tudta, a testvére mindkettőt imádja.

Már Újvidék közelében jártunk, amikor beálltunk a kilométer hosszú autósorba. Közúti baleset történt, és várni kellett az út felszabadítására. A fiunk négy-öt kocsival előttünk felismerte az egyik osztálytársa apjának autóját, és elindult megnézni, ott van-e az osztálytársa. Talán tíz méterre volt tőlünk, amikor elütötte egy hátulról érkező betegszállító jármű. A fiam a helyszínen meghalt. Már majdnem nyolc éve eltemettük, ám még ma sem tudnám elmondani, mi történt a halála után. Ahogy már lenni szokott, az élet megy tovább a maga útján, idővel a sebek is begyógyulnak. A családból senki sem roppant össze idegileg, viszont a feleségemnek rögeszméje lett, hogy havonta el kell mennünk a szerencsétlenség helyszínére. Szerinte a Teremtő büntette meg, hogy saját gyereket akart. A lányunkat most is szereti, soha senkinek egyetlen szót nem szól. Szerinte ez a havi egy utazás a helyszínre a mi családunk zarándokútja. Zokszó nélküli viselése a sorsnak, melyet az égiek azért róttak ránk, mert többet akartunk, mint amennyit megérdemeltünk volna.

A nyitókép illusztráció