Vízilabdázni jó, akkor is, ha lány vagy

Vízilabdázni jó, akkor is, ha lány vagy

Amikor egy fiatal lány elkezd vízilabdaedzésekre járni, sokszor a fejéhez vágják, hogy ez fiús és agresszív sport, sok időt elvesz. Mivel több évig jómagam is vízilabdáztam az óbecsei csapatban, én is sokszor hallottam azokat a kérdéseket, amelyeket most én is feltettem.

A lányokkal Szabadkán találkozom, a kiserdei szabadtéri uszodában. Nagy a zsibongás, csacsognak, készülnek az edzésre, a fotózásra. Van, aki a hajából próbálja kimosni az olajat, másoknak meg nincs megfelelő öltözékük. Megegyezünk hát, hogy lehetnek pólóban is és fürdőruhában is, választhatnak. Sárcsevity Bea, az edzőjük próbál rendet tartani a vidám társaságban. Ha nem tudnánk Beáról, hogy vízilabdaedző, azt hihetnénk, hogy egy eltévedt fotómodellel van dolgunk. Amikor pedig tanulmányairól és terveiről kezd beszélni, egészen elámulok.

— Okleveles szociális munkás vagyok, a mestertanulmányaimat szociálpolitika szakon végeztem, és ha minden a terv szerint alakul, még az idén megkezdem a doktori tanulmányaimat. Emellett okleveles testnevelő-vízilabda szakedző is vagyok. Ötéves korom óta úszom, tizennégy évesen kezdtem el vízilabdázni, és elég gyorsan bekerültem a válogatottba. Amikor a továbbtanulásomról kellett döntenem, gondolkodóba estem. Nem tudtam, hogy Budapest vagy Belgrád lesz-e a jó választás. Végül Pest mellett döntöttem, hiszen az OB 1-be hívtak játszani. Így kerültem a BVSC-be (a Budapesti Vasutas Sport Clubba), majd utána az ASI-ba (Angyalföldi Sport Iskolába). Tanulmányaim utolsó évében hazaköltöztem, akkor hagytam abba az aktív sportolást. Továbbra is lejártam az uszodába, segítettem az úszóknak, vízilabdázóknak, de nem játszottam versenyszerűen. Az úszóedzőm a megboldogult Ladóczki János volt, a vízilabda alapjait pedig Vujković Mirkótól sajátítottam el — jelenleg már vele együtt neveljük a fiatalokat. Mindketten nagyon meghatározó személyiségek az életemben. Tizenöt éves korom óta tartok úszóiskolát, itt, Szabadkán pedig két éve dolgozom a vízilabdaklubban, és folyamatosan próbáljuk toborozni a lányokat, fiúkat.

* Miért ajánlanád éppen ezt a sportot a fiataloknak?

— Azért, mert csapatsportról van szó. Itt barátokra tehetnek szert, és olyan szoros kapcsolat alakulhat ki közöttük, mint a testvérek között. Én fiúkkal nőttem fel, hiszen nem volt lánycsapat. Velük is edzettem, és mindmáig tartjuk a kapcsolatot. A vízilabda egészséges is, megmozgat minden izmot, és — akárcsak a többi sport — olyan dolgokra tanítja meg az embert, amelyekre az iskola nem. Hogyan kell küzdeni, kitartani, kompromisszumot kötni, harcolni a közös győzelemért. Csapatban teljesen más gondolkodni, mint egyéni sportban. A csapatszellemet máshol nem lehet így átérezni. A barátoktól, akikkel az utcán csellengünk, nem kapjuk meg ugyanezt. Velük ugyanis nem egy közös célért harcolunk.

Három csoportunk van: a 8—12 évesek, a 14—18 évesek és azok, akik most tanulnak úszni. Aki szeretné kipróbálni, jöjjön bátran, megnézzük, hogyan úszik, és aszerint soroljuk be egyik vagy másik csoportba. A kisebbek Vujković Mirkónál edzenek, az idősebbek pedig nálam — a módszereink természetesen nem egyformák.

A női csapatban jelenleg kilencen vannak: Kőszegi Tamara, Ivanković Tiffany, Milica Atanasković, Lolita Avdić, Hegyaljai Adél, Pióker Laura, Avdić Leila, Mák Leona, Gligor Emese, illetve időnként csatlakozik hozzájuk a Magyarországon játszó Kis Kovács Viktória is. Tiffany a legifjabb, nyolcéves, és egy éve úszik. A klub legrégebbi tagja Lolita, aki négy éve vízilabdázik. Arra a kérdésemre, hogy miért is kezdett el éppen ezzel a — főleg férfiak által űzött — sporttal foglalkozni, meglepett arccal ezt válaszolta:

— Én saját akaratomból kezdtem el vízilabdázni, hiszen egy izgalmas sportnak tűnt, ráadásul idővel egyre jobban megtetszett, úgyhogy az osztályból most már a legjobb barátnőm, Tamara is a csapat tagja. Persze amikor elmondjuk valakinek, hogy vízilabdázunk, igencsak elcsodálkozik.

— Szerintem csak féltékenyek, hogy fiúkkal edzünk — szólal meg Leila, s közben olyan jóízűen nevet, hogy az interjú közben kénytelenek vagyunk egy néhány perces szünetet tartani, majd a lányok egymás szavába vágva folytatják.

— Igen, fiúk is vannak a csapatban, és ezért inkább velük barátkozunk, hiszen közös a hobbink, közösek az edzéseink. A legjobban azt szeretjük, amikor „kétkapuzunk”, azaz meccset játszunk. Minden hétköznap van edzésünk, néha szombaton is, és emellett még mások edzéseit, meccseit is meg szoktuk nézni.

— A szerb válogatott minden edzésén ott voltunk. Mi is szoktunk meccset játszani Magyarországon, Horvátországban és itthon — mondja Bea. — Ezek többnyire barátságos mérkőzések, s mivel nem vagyunk elegen ahhoz, hogy egy külön női csapatot alkossunk, illetve hogy a lányok csak lányok ellen játszhassanak, leginkább fiúk ellen vagy vegyesen játszunk. Én is így nőttem fel, és semmi bajom sem lett, sőt az a tapasztalatom, hogy a lányok sokkal erőszakosabbak egymás között, mint a férfiak.

— És mi nagyon szeretünk a fiúk ellen játszani — állítják egybehangzóan a lányok.

Úgy döntöttem, hagyom a vidám, kis csapatot, hogy folytassa az edzést, s elindultam haza. Nosztalgikus hangulatban bicikliztem, s közben felidéztem a téli hajszárítások, az edzés utáni nagy vacsorák és édes pihenések, a medence partján a hideg talajon végzett bemelegítő tornagyakorlatok, valamint az első úszóleckék emlékét. Menjetek vízilabdázni!

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink