Nemcsak azért, mert a történet kezdete visszanyúlik a régmúltba, hanem azért is — mondják —, hogy végre magyarázatot kapjanak a vendéglátó váratlan szerencséjére. Halkan megjegyzem, hogy talán nem szükséges ekkora közönség, mire beszélgetőtársam megkéri őket, hogy vonuljanak az ebédlőbe, a menye majd felszolgálja a bográcsost. Mint egy népünnepélyen, morogja közben alig hallhatóan.

— Én vagyok az oka, hogy ilyen sokan megjelentek nálunk — kezdi mentegetőzve a férfi. — Elmondtam ugyanis a közeli rokonoknak, hogy jelentkeztem a rovatba, így most még a rég látott családtagok is itt vannak. Ahhoz, hogy minden érthető legyen, a legelején, a nagyapám fiatalkorától kell kezdenem. Az apai nagyszüleim parasztgazdasága itt volt a közelben, az édesapám akkor adta el a földeket, amikor a környéken keresni kezdték a kőolajat. Eleinte csak bérbe adta a szántókat, viszont aztán elég szép összeget kínáltak érte, és ő eladta, amikor megnősültem. Viszont a környéken mindenki úgy tart bennünket számon, mint az ottani tanyáról származókat. Az apám őseinek jelentős vagyonuk volt, a nagyapám egyetlen gyermekként nőtt fel, így minden őt illette meg.

Állt a közelben egy elég rossz állapotban levő tanya, ahol egy, a nagyapámmal egykorú legény élt a nagymamájával. A fiúk barátságot kötöttek. Nemcsak együtt nőttek fel, hanem a nagyapa szülei anyagilag is sokat segítettek nekik. A nagyapa — azt mondják — mindig úgy beszélt a barátjáról, mint a testvéréről. Amikor a nagyapa megnősült, az apja adott neki annyi földet, amennyinek a hasznából egy család szépen meg tudott élni.

A nagyapa szerette az állatokat, így tehenekkel kezdett el foglalkozni, mert a takarmányhoz megvolt a szükséges földterület. Azon a nyáron, a néhány lánc fű lekaszálása után a nagyapa a barátjával a közeli vásárra ment, hogy vevőt találjon a teheneire. Meg is kötötte az üzletet, mivel egy kupec tíz-egynéhány üszőre adott a nagyapának foglalót, és megbeszélték a szállítás idejét is. A nagyapáék nem akartak betérni a kocsmába áldomást inni, nem akarták kihívni maguk ellen a sorsot. Hazafelé elmentek a szénáshoz megnézni, elég szárazak-e már a rendek. A szerencsétlenség itt történt, állítólag úgy, hogy a két fiatal, a jó vásár örömére összeölelkezett, és ráestek egy rend szénára, mely alatt ott volt a kasza. A nagyapa zuhant a kaszára, mely átszúrta a mellkasát. Mire orvoshoz értek vele, már nem élt.

Arról nincsenek adataim, mi minden kísérte a halálesetet. Az egyetlen magyarázatot abból a levélből kaptam, amelyet az ősszel vettem kézhez, és amelyet nagyapa barátjának az unokája hozott el. Azt tudja a család, hogy a szerencsétlenségért senkit sem tettek felelőssé. Ám a történtek után egy évvel eltűnt a környékről a nagyapa barátja, azt pedig mondanom sem kell, hogy a foglalóval megtömött vászonszatyornak ugyancsak nyoma veszett. A barát nagymamája a legény eltűnése után azt mondta, hogy az unokája Amerikába ment — megvalósítani az álmát. Ehhez tudni kell, hogy ők ketten a nagyapával azt tervezték, hogy az állattenyésztést úgy felvirágoztatják, hogy a környéken mindenki róluk beszél majd. Ehhez lett volna az üszők ára a kezdőtőke. Az öregasszonynak élete végégig érkezett pénz a címére.

A nagyapa halálakor apám hároméves volt. Ahogy cseperedett, lassan megismerte a történetet, viszont nem volt nyom, melyen elindulhatott volna, hogy kiderítse az igazságot. A katonaság után megnősült, a nagymama pedig velünk élt. Sosem ment férjhez, és ahogy idősödött, egyre jobban hitt a csodában, hogy egyszer csak nagyapa megjelenik az udvarban. A gazdaság vezetésébe sosem avatkozott be, ez apám dolga volt, aki ügyesen irányította. Az évek folyamán soha egyetlen elmarasztaló szó sem hangzott el a nagyapa barátjával kapcsolatban. Apám úgy halt meg ezelőtt három évvel, hogy meg volt győződve: jön majd még hír a világgá ment baráttól. És nem tévedett. Tavaly ősszel két úriember jelent meg nálunk, bemutatkoztak, és egy megsárgult levél kíséretében átadtak egy tetemes összeget, melyet Amerikából örököltem. Az egyik úriember a nagyapa barátjának az unokája, a másik pedig a családja ügyvédje volt. Az apámnak címzett levélben pedig egy történet állt, melyből kiderült, hová tűnt a pénzzel teli szatyor. A barát vitte el, úgy érezte, ezzel egyedül is meg tudja valósítani a közös álmot. És sikerült neki. Persze tisztában volt vele, hogy ez lopás, viszont úgy gondolta, egyszer úgyis visszaadja majd a pénzt. A halála előtt rendelkezett a nekem szánt összegről, melyről előtte egyeztetett az unokájával. Azóta sem tudom, örülök-e a pénznek. Annyit kaptam, hogy a gyerekeim jövőjét is meg tudom belőle oldani. Talán hálásnak kellene lennem, én azonban sosem számítottam erre a pénzre, a családom nélküle tervezte a jövőt. És végeredményben nem is ajándékként csöppent az égből, hiszen valójában ez egy visszafizetett adósság.

A nyitókép illusztráció