Vissza a gyökerekhez

Vissza a gyökerekhez

A nagy kivándorlás közepette olyan esetről is hallunk, hogy valaki elment, megtapasztalta, megnézte magának a másfajta életet, aztán hazajött, és itthon próbál további szerencsét. Bármilyen meglepő, a fiatalok is hazatérnek.

A zentai származású Gruik Zsuzsa kipróbálta magát a nagyvilágban szociális munkásként, végül mégis visszaköltözött a szülővárosába.

* Miért döntöttél úgy, hogy elköltözöl innen?

— Skóciába világot látni mentem. Magyarországon tanultam, Budapesten, és nem igazán éreztem, hogy a helyemen vagyok. Angol nyelvterületben gondolkodtam, és egy ismerősöm régebben járt már ott, ahova mentem, így tudtam, hogy az jó hely lesz.

* Pontosan hova mentél, és mit dolgoztál?

— Aberdeenben voltam, és egy Camphill-közösségben dolgoztam fogyatékos, illetve autista gyerekekkel. Mindenki más volt, így valakinek a tisztálkodásban kellett segíteni, mással életvezetési készségeket gyakoroltam, és olyan is akadt, akivel rengeteget kellett beszélgetni. Szoktam is mondani, hogy én a fogyatékkal élő fiataloktól tanultam meg angolul.


Gruik Zsuzsa

* Milyen szinten volt a nyelvtudásod?

— Amikor kimentem, alapszinten ismertem az angolt. Emlékszem, eleinte a folyamatos összpontosítás miatt már attól kimerültem, ha öt-tíz percig beszéltek hozzám egyfolytában. Mindenki nagyon segítőkész volt, és a munka természetéből adódóan is sokat kellett kommunikálni, ezért gyorsan belejöttem. Nehezítő körülmény volt, hogy a skótok nem úgy beszélik az angolt, hogy azt meg is lehessen érteni, de meg lehet szokni, és ők is felérik ésszel, hogy ha külföldivel kommunikálnak, figyeljenek az angolosabb kiejtésre.

* Hogy érezted ott magad?

— Nagyon jól, hiszen egy új világba csöppentem bele. Hónapokig olyan volt, mintha egy mesében élnék. Érdekes, hogy sokkal inkább otthon éreztem magam ott, mint Magyarországon bárhol. Talán azért, mert egy multikulturális közegben éltem, ahol valamilyen mértékben mindenki kívülálló volt.

* Adott neked valamit a külföldi lét?

— Persze. Nagyon sok embert ismertem meg, egy részükkel pedig még mindig tartom a kapcsolatot. Több kultúrával találkoztam, mivel nemcsak európaiakkal dolgoztam együtt, hanem voltak munkatársaim Afrikából, Ázsiából és Amerikából is. Szakmailag is sokat tanultam, de nem gyakorlati vagy elméleti tudásra tettem szert, hanem inkább a hozzáállás terén gazdagodtam. Ott a sérült embereknek is nagyon szép életre van lehetőségük: egy korábbi gondozottunk sajtüzemben dolgozik, egy másik önállóan él, párkapcsolata van. Mindez azért lehetséges, mert van, aki higgyen bennük, és mindenki az erősségeikre figyel. Itthon mindketten intézetben élnének, vagy a család gondozná őket. Jártam Edinburghban, mely szerintem a legszebb város a világon, és sok szép régi várat is meglátogattam, melyeket kár lett volna kihagyni. Nagyon fontos, hogy megtanultam angolul, ami nagy segítség a mindennapokban. Mivel több különböző nemzetiségű emberrel dolgoztam és éltem együtt, már a legtöbb akcentus megértése sem okoz különösebb gondot. Az itthoni csapolt Guinness pedig a nyomába sem ér annak, amit kint lehet kapni.

* Mennyi időt töltöttél kint, és végül miért költöztél haza?

— Majdnem három évet voltam kint, és végig önkéntesként dolgoztam. Időközben megszereztem a diplomámat szociális munka szakon, egyre több tapasztalatot gyűjtöttem, de mégse kaptam több önállóságot, több lehetőséget. Sokszor azt éreztem, hogy korlátoznak, és előnyösebb helyzetben van az, aki brit. Szakmailag és emberileg már nem volt kihívás maradni, emellett a mesterképzést is szerettem volna elvégezni, ezt pedig egyszerűbbnek láttam Magyarországon véghezvinni.

* Jelenleg hol dolgozol?

— Újságíró vagyok a Magyar Szónál.

* Megbántad, hogy hazajöttél?

— Nem. Az egyik legjobb döntésem az volt, hogy kimenjek, a másik meg az, hogy hazajöjjek.

 

A doroszlói L. Móger Tímea költőként, újságíróként és művelődésszervezőként váltott otthont, de nem tudott elszakadni a gyökereitől.

* Miért döntöttél úgy, hogy kimész? Pontosan hova költöztél, és mit dolgoztál? A nyelvtudásod milyen szinten volt?

— Mivel a bátyám a ’90-es évek eleje óta külföldön él, sosem volt szokatlan tőlem, hogy ha tehettem, kimentem hozzájuk Németországba, akár egy-két hónapra is. Ilyenkor alkalmi munkákat végeztem, takarítást, illetve ami adódott egy-egy idősotthonban, hiszen a vendégüllátóim ott ilyen jellegű egészségügyi intézmény alkalmazottjai voltak. A legutóbbi kiutazásomnak azonban nem titkolt módon a végleges ottmaradás volt a célja. Ahogyan az sem titok, hogy ennek legfőbb oka nem az ország vagy az itteni rendszer volt — hozzáteszem, véleményem szerint a legtöbb esetben sem ez a fő indok, hanem mindig valami ennél személyesebb, amit gyakran még magának is nehezen vall be az ember. Nem volt könnyű belátnom, hogy az akkori (újságírói) munkámban elfogyott körülöttem a tér. Egyszerre több elkeserítő dolog is történt velem, mind szakmai, mind magánéleti téren, ezek összessége pedig elég volt ahhoz, hogy szélsőséges döntésre szánjam el magam. Hangsúlyozom, engem személyes indokok vezéreltek. A németországi Aachenben töltöttem el egy rövid időt, középszintű nyelvtudással vágtam neki az ottani terveimnek.


L. Móger Tímea (Stock János felvétele)

* Hogyan érezted ott magad? Mennyi időt töltöttél kint, és végül miért költöztél haza?

— Az ottani rossz közérzetemnek is voltak erősen személyes vonatkozásai, melyekről itt most nem szólnék. Amit viszont fontosnak tartok kimondani, hogy abban az esetben, ha az ember önmagával nincs rendben, akkor ki lehet vándorolni a világ végére is, a gondjai ott is rátalálnak. Németországot illetően nem voltak kedvező tapasztalataim, és semmi újat nem mondok, ha kiemelem a mentalitásbeli különbségeket, melyeket a harmincas életkor után igen nehezen küzd le az ember, főleg az, aki erősen kötődik a hazai, az itteni benyomásokhoz, hangulatokhoz, inspirációkhoz. Mostani szemmel nézve nem is értem, hogyan gondoltam, hogy magyar nyelvű szépirodalmat művelve majd egyszerűen nyelvet váltok, és elkezdek oda beépülni. Íróemberi mivoltom számára riasztó volt a felfedezés, hogy az évtizedek óta kint élő honfitársaim immár németül gondolkodnak és álmodnak. Ezt a váltást ebben az életkorban én már nem tudtam volna elfogadni. Nem beszélve arról, hogy éreztem, a hazai, vagyis a vajdasági, nyugat-bácskai, doroszlói nyelvi és táji (szórványlétbeli) közeg nélkül nem tudok érdemes módon alkotni. Ami pedig a legfontosabb, hogy hazavártak barátok, sorstársak, nem túlzok: bajtársak... Gondos türelemmel, szeretettel, mint „tékozló leányt” várt az a közösségi létforma, amelyet egyéb szakmai és emberi okok miatt előtte méltánytalanul elhanyagoltam.

* Jelenleg mit dolgozol?

— Jelenleg főállásban a Nyugat-Bácska Portál nevű internetes közösségi híroldal szerkesztője vagyok, emellett több helyre is bedolgozom külsős munkatársként a média területén, valamint közösségi programok szervezőjeként jelen vagyok több Doroszlón alapított helyi és regionális civil szervezetben. Úgy érzem, ebben az itthoni közegben megbecsülnek, alkotóként is a lehető legtöbbet nyújtja nekem ez a táj, ez a közösség. Örömmel tölt el, hogy megpróbálok ebből a megbecsülésből, szeretetből visszaforgatni magamból a közösség irányába. Meggyőződésem, hogy csak úgy maradhatunk (az elvándorlási hullám ellenére is!) életképesek (főleg egy ilyen szórványközösségként, mint amilyen a nyugat-bácskai), ha a társadalmi élet mindegyik szegmensének tagjai együttműködnek, és kölcsönösen segítik egymást.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Felülkerekedni az ezerarcú kóron
Interjú
Játékos múzeumigazgató
Interjú
Facebook

Támogatóink