A kormány a mai napig is kap hideget-meleget, miközben látszik, hogy a legesélyesebbnek kikiáltott jelölt választási kampánya is elsősorban a gazdasági reformokról, a GDP növeléséről és abból eredően a bér, a nyugdíj, az életszínvonal emeléséről szól majd. Nyilvánvaló, hogy a gazdaság mindennek az alapja.

Emellett szépen látszanak a marketinges felismerés körvonalai is: a polgárok már kevésbé fogékonyak az ideológiai töltetű frázisokra, jobb életet szeretnének, lehetőleg mielőbb. Egyre inkább az érdekli az embereket, hogy mikor lesz nyugdíjemelés, mikor nő a bér, mikor és hol nyílnak új munkahelyek. Az elmúlt öt évben négyszer volt parlamenti választás Szerbiában, és az a tény, hogy a jóformán permanens kampány körülményei közepette ennyit is sikerült elérni, nem lebecsülendő. Minden jel arra mutat, hogy most változik a taktika, mely valószínűleg illeszkedik egy hosszú távú stratégiához, miközben az aktuális, folyamatosan változó, képlékeny helyzetet is mindig figyelembe kell venni.

Tény, hogy vannak gazdasági eredmények, és az is tény, hogy a hazai „kritikusok” meg a nemzetközi pénzügyi szervezetek (mint amilyen az IMF, a Világbank, itthon a Fiskális Tanács stb.) is elismerik az eredményeket. Egyszersmind figyelmeztetnek arra a hosszú távon fenntarthatatlan állapotra, hogy néhány „kövületet”, azaz nagy állami vállalatot még mindig csak mesterségesen, költségvetési támogatással, ahogyan mondani szokás: az adófizetők pénzéből tartanak fenn. Sokan nap mint nap felteszik a kérdést, hogy meddig költenek még milliárdokat ezeknek a pénzfaló „őslényeknek” a fenntartására.

A pancsovai vegyiművek, a zimonyi Galenika gyógyszergyár, a bori bányamedence, a Resavica mélyművelésű szénbánya, a nagykikindai ecetgyár csak néhány azok közül a „dínók” közül, amelyeknek az elmúlt évek alatt felhalmozott adóssága elérte a 3 milliárd eurót. Ez az összeg egyébként a még mindig szerény hazai évi össztermék 10 százaléka. Tehát elképesztően sok(k). A helyzetet bonyolítja, hogy a Srbijagas és a villanygazdaság elméletileg azért veszteséges (amikor éppen veszteséges), mert ezeknek a vállalatoknak kell elnyelniük a többiek veszteségének egy részét, hiszen általában az áramért és a gázért egyesek már évek óta nem fizettek.

A jelenlegi, átmenetinek tekinthető helyzet némiképp a kőkorszaki szakikról szóló rajzfilmhez hasonlítható. Ott is van egy kis zűr a kormeghatározással, hiszen egyszerre szerepelnek benne dinoszauruszok, kardfogú tigrisek, gépkocsi, kőbánya stb. A választások után azonban a remények szerint egy politikailag viszonylag stabil időszak következhet, amikor majd talán sikerül megszabadulni az életképtelen dinoszauruszoktól is. Azután pedig a kardfogú tigrisnek tekinthető veszélyes ragadozót, a mindent átszövő korrupciót is esetleg sikerül házon kívülre rakni.

Csakhogy könnyen úgy járhatunk, mint Frédi a rajzfilmben, amikor kirakja ugyan a ragadozót, de az gyorsan visszaszökik, és kőkorszaki hősünket teszi házon kívülre. Ezután pedig már csak Vilmában bízhat, hogy esetleg ismét beengedi. A lényeg tehát: a dínók még itt vannak, a kardfogú tigrisek sem haltak ki, arról pedig, hogy a jövőben kit szeretnénk Frédi és Béni szerepében látni, mi dönthetünk most.