Vicsek Károly már „hetvenkedhet”

Vicsek Károly már „hetvenkedhet”

Október 13-án a vajdasági magyar mozgókép napját ünnepeljük, és nagyon fontos, hogy Tarantino, Spielberg vagy Kusturica mellett a saját — vajdasági magyar — filmeseink munkáját is ismerjük, megismerjük. Erre remek alkalmak (lehetnének) a városi könyvtárban megtartott Vicsek Károly-film-vetítéssel összekötött beszélgetőestek, ahol neves vendégek szólnak filmről, alkotóról, társadalomról. Filozófiaóra, filmes képzés és izgalmas történetek. De hogy miért van a lehetnének szó zárójelben a fenti mondatban, arról később.

Oláh Tamás a két vendégét első mozis élményéről kérdezte. Megtudtuk, Vicsek Károly hogyan mozizott az újvidéki telepi moziban, ahol alig várta, hogy kialudjanak a fények, és megjelenjen az első fénypászma a vetítőből. Mint mondja, olyan volt ez, mint a templomok vitrázsablakán betüremkedő fénycsóva. Gyermekkora első filmjei között nagy magyar klasszikusok szerepelnek, például a Légy jó mindhalálig vagy a Valamit visz a víz. Urbán András, az est másik vendége pedig a Tarzan és a leopárdnő című filmről beszélt, mint első emlékezetes moziélményéről, illetve az Andrej Rubljov című Tarkovszkij-műről, mely meghatározta a filmekhez való viszonyát. Elmesélte azt is, hogy egyszer az egész középiskolai társaságuk hazament a szórakozóhelyről, hogy szombat este nyolckor megnézze Vicsek Károly Késdobáló című filmjét, ahelyett, hogy tovább bulizott volna. És hogy miről volt még szó? A fekete hullám filmjeiről és alkotóiról, Makavejevről és Žilnikről, a cenzúráról, a kamera puskacsőszerepéről, a manipulációról, a kisebbségi művészet politikai vagy nem politikai szerepvállalásáról, valamint megtudtuk, hogy a magyarittabéiak hogyan építették fel közös erővel a kultúrotthont, és hogy Deák Ferenc mindenkori mozija egy magtárból kialakított mozi volt.

Vicsek Károllyal beszélgettem immár nem a fekete hullámról egy erős fekete mellett.

* Október 13-a a vajdasági magyar mozgókép napja. Ön hogyan látja a vajdasági magyar filmes élet jelenét, jövőjét?

— Megjelent egy új, tehetséges, bátor és felkészült generáció, melynek szerencséje is van. Egy társadalmi kor éppen szétesőben, a háborúk, mondhatni, már befejeződtek, vagyis inkább szünetet tartanak, elhallgattak a fegyverek, újrakezdődik az az ideológiai, verbális egymásnak feszülés, amely nagyon inspiráló lehet a fiatalok számára. Persze mi szeretnénk egy unalmas békében élni, de nem sikerül. Annak idején, amikor lecsengtek a csatározások, reméltük, hogy alakulóban van egy demokrácia, de a 2000-beli forradalommal ugyanaz történt, mint az 1968. évi diákmozgalommal. Mind a két esetben fiatalok szálltak szembe az akkori hatalommal, és mind a két forradalmat ellopták tőlük, hiszen utána a dolgok nem úgy alakultak, ahogy az ifjúság szerette volna. De ezért van a színház és a film adta lehetőség a kezünkben, ezek a művészeti ágak ugyanis gyorsan tudnak reagálni a lét és a társadalom problémáira. Nagyon büszke vagyok rá, hogy ez a maroknyi vajdasági magyar képes Szerbiában a legjobb színházat működtetni. Magam is zsűriztem az užicei színházi fesztiválon, illetve különféle filmfesztiválokon is, és az ott megjelentek fogalmazták meg, hogy a vajdasági magyar színházak egy új szellemet, új színt hoztak a szerbiai színjátszásba, a fesztiválokon díjakat zsebelnek be, a filmmel is ugyanez a helyzet, tehát én nem féltem ezt az új generációt. És itt vagyunk mi, az idősebbek, akik most már egy kicsit kevesebbet dolgozunk, de tagjai vagyunk különféle pályázati bizottságoknak, tanácsoknak, és próbáljuk anyagilag is segíteni ezt a bátor új szellemet.

* A városi könyvtárban folyó beszélgetéssorozat bevezetése minden alkalommal az ön egyik filmje. Mi alapján válogatta ki őket? 

— Amikor először beszélgettem Lovas Ildikóval erről a lehetőségről, én magam egy műsort javasoltam, ahol szólhatnék az én „nagy hallottaimról”. Azokról az írókról, színészekről, zeneszerzőkről, operatőrökről stb., akikkel negyven éven át együtt dolgoztam, és létrehoztuk ezt az opust. Rögtön jöttek is az ötletek: Herceg János, Deák Ferenc, Fejes György, Koncz István... Aztán amikor elküldtem a felvételeket, rájöttem, hogy ez nem fog beleférni egy beszélgetésbe. Ezért döntöttünk a nyolc alkalom mellett. Így lehetőségünk van bemutatni ezeket a nagy alkotó egyéniségeket, újranézhetjük a munkájukat, megvédve őket ezzel a feledéstől. És nekem is jó alkalom volt ez arra, hogy végre összegezzem az elmúlt negyven év munkáját. Játékfilmeket, televíziójátékokat, portré- és dokumentumfilmeket. Kénytelen voltam újra végignézni őket, és szembesülni azzal, hogy ki is voltam akkor, amikor ezeket készítettem. Az is érdekelt, hogy a filmek vajon kiállták-e az idő próbáját. Amikor az ember túl van a hetvenen, Tripolszki Géza szavaival élve már „hetvenkedhet”. Nem akarok nagy szavakat használni, de meg vagyok elégedve azok nevében is, akik velem együtt dolgoztak, hiszen ezek a filmek ennyi idő után is nézhetőek, azaz még mindig van mondanivalójuk.

* Deák Ferencet nevezhetjük egy állandó filmes társnak is, hiszen elég sok filmjének ő írta a forgatókönyvét.

— Amikor Deákkal elkezdtük a közös kalandot, úgy tekintettünk a filmre, mint egy nagy lehetőségre, hogy kérdéseket tegyünk fel a rendszernek, melyben élünk, illetve megfilmesítsük az időszerű gondokat. Ezek a filmek — például a Parlag, a Trófea, a Naplemente, a Késdobáló vagy A fajkutyák ideje — mind igen sötét, utópisztikus hangulatúak voltak. Nem tudtunk optimisták lenni. A Parlagban egy munkás felköti magát, mert becsukják a kendergyárat. Most nincs munkásosztály, ezért most nem is azt fosztogatja az új politikai elit. Ezeket a filmeket egymás után nézve kialakul egy lehangoló kép arról a társadalomról, amelyben mi, alkotók negyven évet éltünk. Ez a nyolc est, melyen bemutattuk a filmeket, felelevenítettük a múltat, meggyőzött arról, hogy érdemes volt valahogy megörökíteni azt a világot. Történhet bármi, és fogyatkozhat is a közösségünk, de fennmarad rólunk egy dokumentum. Ennek a kis közösségnek a nagyszerű tehetsége megmarad ezekben a művekben. Egyszer egy diák arra a kérdésre, hogy mi a film, azt válaszolta, hogy az, amikor a halottak újra élnek. Pontosan ezt közvetítem én is a munkáimmal. Megőrzök egy világot az utókornak, hiszen ezek a filmek túlélnek bennünket, ahogyan ez már sajnos meg is történt sok alkotótársunk esetében.

* Van-e készülőben új film? Vagy esetleg más alkotás?    

— Tervek mindig vannak. Két könyvem porosodik szerkesztői fiókokban, talán hat-hét éve már. Van egy ifjúsági történet, Vladimir Stojšinról szól. A háború után játszódik, egy pancsovai moziban hadiárvák elmélkednek arról, hogy mi lesz az életükkel ezután. Ebből a történetből egy sorozatnak kellett volna készülnie, de bekövetkezett az embargó, és a munkából nem lett semmi. Egy másik tévéfilmterv alapja pedig Tolnai Ottó Könyökkanyar című drámája. Urbán András már megrendezte a Kosztolányi Dezső Színházban, a filmváltozat azonban már elég régóta várat magára. A dráma története filmre való. Ebben az alkotásban szerettem volna visszahozni néhány régi szereplőmet, például Ladik Katalint vagy Földi Lászlót. Amikor a Vajdasági Televízió megkezdte működését, nemcsak híreket és információkat sugárzott, hanem volt egy kulturális küldetése is. Az alapszabályzatában meg volt határozva, hogy évi nyolc tévéfilmnek kell elkészülnie szerb nyelven, és egy tévéjátéknak a nemzetiségek nyelvén. És mivel mi, magyarok voltunk a legkitartóbb közösség, ha alkotásért való harcról volt szó, szinte minden évben le tudtunk forgatni egy tévéjátékot. A Szikkadó földekkel képviseltük az akkori Jugoszláviát a Prágai Európai Televíziós Fesztiválon. A hetvenes, nyolcvanas években a televízióban a hétfői nap volt az úgynevezett „drámai nap”. Nyolc terminus volt a miénk, tizen-egynéhány Belgrádé, ugyanannyi jutott Zágrábnak, Szarajevónak, Szkopjének, Titogradnak és Ljubljanának, a korabeli kritika pedig azt írta a Késdobálók című filmem kapcsán, hogy az Újvidéki Televízió átvette a vezető szerepet a televíziós játékfilmek műfajában. Most viszont ugyanez a televízió már évek óta nem készít filmeket. Én magam legutóbb 1993-ban forgattam egy sorozatot az Újvidéki Televíziónak.  

Az interjú és a kávé vége felé járunk. Tartozom egy magyarázattal. Miért is csak lehetnének remek alkalmak a már említett beszélgetős estek, ahol annyi jó dolog elhangzik? Mert hiányzik a közönség. Úgy általában sok helyről hiányzik. Valószínűleg én leszek az ügyeletes mumus, aki leszidja a szabadkaiakat — diákokat, tanárokat, időseket, fiatalokat, házban lakókat és lakásban élőket —, hogy miért nem járnak a szabadkai eseményekre, mert sok minden történik ebben a városban, csak meg kellene mozdulni. Annak pedig, akinek a reklámozás a dolga egy-egy esemény kapcsán, könyörgök, reklámozzon!

És menjünk be a moziba, nézzünk meg egy jó filmet, amíg még van mozi és vannak jó filmek. 


MEGHÍVÓ

Szabadka — Értünk haltak : Vallomások ’56-ról — A Szabadkai Városi Könyvtár tisztelettel meghívja Vicsek Károly filmrendező szerzőiest-sorozatára: Kép-írás — Magyar írók mozgó képeken címmel. Keretében 2015. október 22-én, csütörtökön, 18 órai kezdettel bemutatják az Értünk haltak : Vallomások ’56-ról című filmet. Az est vendégei Bordás Győző és Vicsek Károly, moderátora Baráth Gábor.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Mozgóképek bemutatkozása
Film
Facebook

Támogatóink