Nemrégiben azonban kerékpárra pattant, és a 600 kilométeres zarándoklata során három országot érintve népszerűsítette „Aki a dicsőség útjára téved, nem ismeri a félelmet” című műsorával Mátyás királyt és a Hunyadi családot. A versmondónak nem ez volt az első zarándoklata, és tervei szerint nem is az utolsó.

— Tavaly Szent László tiszteletére 260 kilométeres gyalogos zarándoklatot tettem meg a lakóhelyemről, Kunszentmiklósról a horvátországi Szentlászló településre, miközben esténként előadásokat tartottam — mesélte szabadkai beszélgetésünkkor. — Az az út nagyon megérintett, mert én valóban rengeteget utazom vonattal, busszal, autóval, ne adj Isten, időnként még repülővel is, és állandó rohanásban vagyok egyik helyről a másikra. A tavalyi út azonban lelassított, a gyaloglás más élettempót diktált, úgy éreztem, sokkal inkább benne vagyok a történésekben. Egyébként már régóta terveztem, hogy a zarándoklatot és a versmondást össze kellene kötni. Mivel az idén Mátyás király emlékév van, kerestem egy olyan helységet, amely köthető a Hunyadiakhoz, és egyértelműen kínálta magát Nándorfehérvár, azaz Belgrád. Mivel ez 600 kilométeres út, a kerékpárt választottam, mert nem volt annyi időm, hogy végiggyalogoljam. A túra a tavalyihoz hasonlóan tíznapos volt, húsz előadást láthattak tőlem az érdeklődők Magyarországon, Horvátországban és Szerbiában. Horvátországban mindenképp szerettem volna ismét útba ejteni Szentlászlót, emellett fontos állomás volt számomra Újlak (Ilok) is, hiszen ott van eltemetve Kapisztrán János. Róla keveset beszélünk, viszont ha nem lett volna ott Hunyadi mellett, akkor esetleg a nándorfehérvári győzelemre sem kerül sor, és Mátyás sem lesz két éven belül király. Bezdánnál léptem át a határt, a batinai hídon egy kanyart tettem Vörösmart, Kopács, Eszék, Szentlászló, Kórógy, Vukovár felé, majd Újlaknál jöttem vissza Szerbiába. Újvidéken két iskolában, illetve a Petőfi Sándor Magyar Művelődési Központban mutattam be az előadást, aztán Maradék következett, ahol még soha nem jártam, csak hallottam róla, micsoda erős közösséget teremtett ott Halász Dániel református lelkész úr. Onnan érkeztem Belgrádba, ahol még szintén nem volt fellépésem. Nemcsak ezen az úton tapasztaltam, hanem korábban is, hogy nehéz megmozgatni az embereket, kiráncigálni őket otthonról. Olyan programot kell vinni, amely felkelti az érdeklődésüket, hogy félretegyék a napi gondokat, bajokat, eljöjjenek és meghallgassanak. A versmondás, a színház a pillanat művészete, de az előadónak el kell mennie az utolsó utáni faluba is, hiszen az egyik feladata a szórványnak a megerősítése és összekapcsolása a tömbmagyarsággal.

Nándorfehérvár

Tóth Péter Lóránt érdekesnek találta, hogy Belgrádban olyanok is jelen voltak az előadásán, akik nem tudtak magyarul, ezért a szövegét — a versek kivételével — szerbre is fordították.

— Utána megjegyezték, nem értették ugyan, mit mondtam, de érezték. Mert a vers ilyen, nem biztos, hogy érteni kell. Beleszőttem a közlendőmbe, hogy a Kárpát-medence népe már nagyon sokat szenvedett itt, a Duna mentén az elmúlt száz évben, ezért ha azt akarjuk, hogy ne legyen még egyszer háború, akkor muszáj egy kicsit nyitnunk egymás felé, hiszen embernek születünk, és csak utána válunk magyarrá, szerbbé, horváttá. Hosszú távon az is egy érdekes feladat lehet számomra, hogy olyan előadást készítsek, amely nemcsak a magyaroknak szól, hanem az országot alkotó többségi nemzetnek is. A belgrádi bemutatkozásom másnapján korán keltem, felraktam a kerékpárt a vonatra, délelőtt már itt voltam Szabadkán, átbicikliztem a határon Kelebiára, onnan pedig haza, Kunszentmiklósra. Most pedig ismét itt vagyok, mert folytatódik annak a Szabadságharc című összeállításnak a délvidéki turnéja, amelyet Kálló Béla színművésszel együtt játszunk. Ez nekem is újdonság, mert nincsenek benne versek, hanem korabeli dokumentumokon alapuló korhű szövegekkel mutatjuk be a szabadságharc, valamint Petőfi Sándor és Arany János barátságának egy időszakát. Az tény, hogy én nem szekéren és lóháton utazom, mint a régi vándorszínészek, de már a negyedik tanévemet kezdem úgy — a tanárember ugyanis mindig tanévekben számol —, hogy életvitelszerűen járom a Kárpát-medencét. Október folyamán például három éjszakát töltök a saját ágyamban, otthon, a lakásomban. A november is ilyen lesz majd, én azonban ezt nagyon szeretem. Feltöltenek az utak és a találkozások, nagyon hálás vagyok az égieknek és a földieknek egyaránt, hogy ebben részt vehetek. Van már tervem a következő zarándoklatomra is. Jövőre lesz 110 éve annak, hogy megszületett az a költő, aki valamilyen formában szintén zarándok volt. Igaz, ő nem önszántából indul el, hanem hajtották azért, hogy a gyötrelmek útját végigjárva, korának a tragédiáját és szörnyűségét megmutatva végül tömegsírban végezze. Miközben megtette a fájdalmas 700-800 kilométeres távot, a költészet és a versek tartották életben. Radnóti Miklós 2019. május 5-én lenne 110 éves, én pedig ennek apropójából, az erőltetett menet útján, Borból szeretnék elmenni Abdáig gyalog. Hajvert Ákos barátom segít nekem egy monodráma megírásában, mely tartalmazza majd a bori notesz verseit, illetve az út történetét. Ahol lesz magyar közösség, ott be szeretném mutatni az előadást.

Baja

Holló a kerékpáron

Eszék

Vukovár (a fotók forrása: Tóth Péter Lóránt Facebook-oldala)