Különös szófüzérek, garatcsiklandozó gondolatok csokra. Tömör, kifejező, sajátos ábrándok, mégsem állnak távol az olvasótól. Hiszen neki és róla szólnak, rímbe szedve, költői képekkel csipkézve, verssorokba rendezve. A költészet — mondják — maga a csoda, hiszen oly szépen, a hétköznapi megfogalmazás fölé emelkedve közvetít gondolatokat, melyeket, bár egyediek és különlegesek, mégis mindenki megért.

A költő tudatosan szedi versbe a mondanivalóját, hogy azt továbbadva önmagát nyújtsa át az olvasónak. A legmélyebb, elhallgatott vagy éppen elfeledettnek vélt gondolatait veti papírra, örömének, bánatának, kiábrándultságának, csodálatának képét festve le a szavak által.

A versek is írások. Betűkből, szavakból, mondatokból állnak. A mi költészetünk magyar szavakból, magyar mondatokból, magyar akaratból áll össze. A magyar virtus teszi oly nagyszerűvé Arany János, Petőfi Sándor, József Attila, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós, Pilinszky János (és még sorolhatnánk...) verseit, melyekből gyermekeink megtanulják: a magyar soha nem adja fel! Ha kell, a végsőkig küzd, de térdet nem hajt senki előtt!

És tovább gyűrűznek bennem a gondolatok, lángra kapnak Petőfi sorai, melyek íme, ötszáz évvel a Dózsa-féle parasztlázadás leverése után is időszerűek:

Még kér a nép, most adjatok neki!
Vagy nem tudjátok, mily szörnyű a nép,
Ha fölkel és nem kér, de vesz, ragad?
Nem hallottátok Dózsa György hirét?
Izzó vastrónon őt elégetétek,
De szellemét a tűz nem égeté meg,
Mert az maga tűz, ugy vigyázzatok:
Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

Aztán szívemben felcsendülnek, és utat követelnek maguknak a szerelem egyre duzzadó árjai: Balassi Bálint csodálatos Júlia-versei, Radnótinak a hitveséhez, Fannihoz írt lélekemelő sorai...

Április 11-e a költészet napja. És az egyik legnagyobb magyar költőnk, József Attila születésének napja is. Ekkor iskolások ezrei szavalnak tantermekben, színpadokon, tereken, hogy átadják másoknak is a költészet és a vers szeretetét.

Ezen a napon mi is átszellemülünk egy kicsit, lélekben belebújunk valamely versbe, hogy az puha bársonypalástként óvjon, megőrizzen bennünket a holnapnak, a jövőnek...

Minden vers a költő lelkében fogan, belőle nő ki, akár az élet. Terebélyesedik, duzzad, miként a nagy folyók, hogy majdan a költő sajátos imádságaként szétáradjon az ihletet adó múzsa hófehér tenyerén...