...hangzott el száz esztendővel ezelőtt az újonnan felavatott szabadkai Városházán tartott első tanácsülésen. Dr. Vojnics Ferenc akkori szabadkai főjegyző köszöntötte ezekkel a szavakkal a polgármestert. Szabadka legpatinásabb épületét, a magyar szecesszió remekművét négy év alatt építették fel. (Az első ülést 1912. augusztus 14-én tartották meg benne.) Nem kis teljesítmény volt ez, és idekívánkozik egy talán nem túl erőltetett párhuzam: nevezetesen a szintén szabadkai Népszínház épületének története. 2007-ben kezdték el bontani, az építkezés azóta tart, vagyis öt éve annak, hogy döntés született egy új színház megépítéséről. (A New York-i 102 emeletes, 381 méter magas Empire State Buildinget például egyetlen év alatt felépítették.) Száz év alatt sokat változott a világ, főleg Európának ezen a részén. Vojnicsék és a Magyar Királyság adófizető polgárainak nagy része talán nem is sejtette a közelgő veszedelmet, az I. világháborút, ezért hát azt sem sejthették, hogy a Városháza, mint sok minden más ezen a tájon, egy idegen ország „nemzeti kincsei”-t gyarapítja majd. Persze ők, az ún. „győztesek” is tudják azt, amit már Wass Albert is megírt az Üzenet haza című, oly sokat idézett versében: „A víz szalad, a kő marad, a kő marad…”. Voltak és vannak is arra irányuló próbálkozások, hogy azt az örökséget, amely meghatároz bennünket, amely azzá tett bennünket, amik vagyunk, a földig rombolják. Csáth és Kosztolányi városában is voltak próbálkozások, és voltak máshol is. Az eredmények felemásak. Van, ahol ez sikerült, másutt viszont kivárnak, esetleg túl nagy falatnak bizonyult a pusztítás. A kisebbségi lét már csak ilyen, örökös küzdelem és megalkuvás. El kell hitetnünk velük, hogy a kincs, amink van, az közös, nemcsak egy közösség büszkesége, hanem mindenkié.
És ha már szót ejtettünk az újonnan felavatott szabadkai Városházában tartott első tanácsülésről, akkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül dr. Bíró Károlynak, Szabadka polgármesterének az akkor elhangzott szavait sem: „…legyen őrtálló e terem ajtajánál, hogy önös érdekek ide soha be ne férkőzhessen, irányítsa és erősítse a benne tanácskozók lelkét mindenha a köz javának előmozdítására!”. Igazuk van azoknak, akik szerint ezek a mondatok tulajdonképpen bármelyik polgármester, politikus szájából elhangozhattak volna az elmúlt évtizedekben. Bárki, aki némi szónoki képességgel bírt, mondhatott hasonlót. Egy dolog azonban megváltozott azóta: valamikor a politikát nem hivatásszerűen végezték, nem voltak megélhetési politikusok, vagyis csak az vállalhatott szerepet a közügyekben, akinek valamilyen mestersége volt. Száz évvel ezelőtt tudós, szakavatott, nagy műveltségű emberek foglalkoztak politikával. A manipulálás, félrevezetés, népámítás távol állt tőlük, és akkor valóban meggyőződéssel hitték, hogy a politikusoknak, a nép képviselőinek a köz javát kell szolgálniuk, nem pedig az önös érdekeket. A szabadkaihoz hasonló városházák, épületek erre kell, hogy emlékeztessék a politikusokat, a népképviselőket. Ezek az épületek nem „csak” a régmúlt, a letűnt idők emlékei, hanem őrzői is az olyan emberi erényeknek, mint amilyen a becsület, a tisztesség és az igazságosság.