— Az életem rendhagyónak mondható, de ez nem az én érdemem. Apámnak volt már két gyereke az első nejétől, én a második házasságából születtem. Művészember volt, egy kicsit felelőtlen, egy kicsit bohém, de nem mondhatom, hogy nem szerette a családját. Biztosan szorosabb lett volna a kapcsolata a fiaival is, ha az anyjuk nem megy ismét férjhez, és nem vándorolnak ki Kanadába. Így én maradtam az egyetlen, elérhető közelségben lévő gyereke, és valóban mindent megkaptam tőle. Anyám anyai ágon német származású, a rokonság nagy része Nyugaton élt. Ő csak azért maradt itt, mert egyetemistaként Szarajevóban megismerte apámat, és a mindent elsöprő szerelem itt tartotta.

Nagyon élveztem az apámmal való beszélgetéseket, rendkívül érdekes, szórakoztató embernek tartottam. Szinte mindenben elütött az átlagtól. Nyíltszívű volt — mint a művészemberek általában —, és sokszor tett olyasmit, amit anyu nehezen tudott megérteni. Neki azonban mindenre volt magyarázata. Emlékszem, hogy például egy kiállításról hazafelé jövet az autóúton rekedt, mert egy teherautó elütött egy borjat. Apa összebarátkozott az állat gazdájával, és annyira megsajnálta az embert, hogy megvette tőle a jószágot. „Mi jót eszünk majd a borjúhúsból, a szegény gazdának meg így kisebb a kára” — mondta.

Nyaranta rengeteget utaztunk, még akkor is, amikor körülményes volt kijutni külföldre. Már gyerekkoromban — a rokonlátogatásoknak köszönhetően — keresztül-kasul bejártam Európát. Akkor is egy nyaralásról tartottunk hazafelé, amikor Magyarországon, Győr közelében megpillantottunk egy autót az útszéli árokban, és körülötte néhány tétova embert. Kiderült, hogy egy Bécsben dolgozó bosnyák család járt szerencsétlenül. Hazafelé igyekeztek, amikor a járművükben eltört valami, és mivel vasárnap volt, nem tudtak autómentőt hívni. Apa azonnal akcióba lépett: szerzett fémkötelet, átrendezte a holminkat, a bajbajutottakat átültette hozzánk, az autójukat pedig elvontattuk a horgosi határátkelőig. Ott talált egy szerelőt, a családfőnek megadta a címünket, és meghagyta, hogy ha megjavítják az autót, térjenek be hozzánk. Ebből azután egy hosszú évekig tartó, szoros barátság alakult ki. Emir bácsiék minden évben nálunk kezdték és nálunk fejezték be az évi szabadságukat, megismertük a boszniai rokonaikat is — egyszóval szinte családtagok lettek. A kilencvenes évek zűrzavara azután pontot tett a barátság végére. Emir bácsiék a háború idején nem jöttek haza, azt hiszem, elsősorban félelemből. Sokáig nem hallottunk sem felőlük, sem a boszniai rokonokról, és így lassan megszűnt a kapcsolat. Apám sokszor mondogatta, hogy úgy érzi, elveszítette a család egy részét. Apa talán kereste volna is őket, de anya nem akarta: azt mondta, félreértik majd a közeledést, azt hiszik, hogy segítséget várunk tőlük. Így hát lassan eltűntek az életünkből...

Az egyetemi tanulmányaim után férjhez mentem. Egy ideig próbáltunk biztos megélhetést találni, de ez nem sikerült. Végül a férjem külkereskedelmi magánvállalkozásba kezdett. Az üzlet döcögve indult, de kitartóan, szívósan dolgoztunk azért, hogy talpra tudjuk állni. Apám volt az, aki bízott bennünk akkor is, amikor mindenki azt mondta, bolondok vagyunk, hogy nem hagyunk itt csapot-papot, és nem Nyugaton próbálunk boldogulni. Több mint öt évnyi szárnypróbálgatás után egy nyersgumiszállítmánnyal végre beindult az üzlet. Lassan, de biztosan fejlődtünk, kapaszkodtunk felfelé. Közben megszülettek a lányok, nőttek, iskolába jártak — egyszóval az élet folyt a hétköznapi mederben.

Az idősebbik lányunk négy évvel ezelőtt egy prágai osztálykiránduláson vett részt. Az éjszakai buli után a szállodába tartottak, amikor egy részeg fiatalember motorral belehajtott az úttesten ballagó társaságba, s a lányomnak mindkét lába eltört. A vétkes elmenekült, a gyerekem osztálytársai pedig szinte sokkot kaptak, ezért egy osztrák gimnazista fiú vitette kórházba. Csak másnap — amikor már mi is Prágában voltunk — derült ki, hogy a fiú Emir bácsi unokája. A két család majdnem húsz év után ismét kapcsolatba lépett, és most már nemcsak apámék, hanem mi és Emir bácsi fiáék is szoros barátságban vagyunk. A lányom — hála az ő segítségüknek — jövőre befejezi egyetemi tanulmányait Bécsben. Mert — bármilyen hihetetlen — ilyesmi is megtörténik az életben.