Ébredés után kezdjük a napot egy kis televíziós vásárlással, mely során a német acélpengétől kezdve a vízálló elemes borotván át minden megrendelhető. Ha húsz percen belül telefonálunk, akkor még valami silány portékát is ránk sóznak, mely jár nekünk, mert ajándék. Persze a veterán vevők már tudják, hogy ez mind benne van az árban. Ezután következik a nagy telefonszámla. Akarom mondani a reggeli vetélkedő, melyben pénzt nyerhetünk, ha tárcsázunk. Az összeg csábító, de mire lehetőséget kapnánk bizonyítani, lejár a játékidő. Ha pedig a telejósok dél körül véletlenül valóban bevonzanák a pénzenergiát, akkor rögtön rohanhatnánk is befizetni az óriási telefonszámlát. Folytatva a napot délután jön a szappanopera-premier vagy valami ismétlés. Főműsoridőben az olyan egyszavas gyöngyszemek elé ülünk, mint a Fókusz, a Favorit, a Magánnyomozók vagy a Híradó. Fél tíz körül „boldog élet ránk csak barátok közt vár”, és ha még ez sem volna elég, akkor együtt lehetünk Jóban-Rosszban, és belekóstolhatunk az Édes Életbe, Fellini után szabadon. Ezt nézzük, követjük! Igazából nem, mert a legtöbben tagadnak. Vagy tényleg nem vagyunk Barátok Közt, vagy a kutya véletlenül minden alkalommal pont este kilenc óra után rágja meg a távirányítót, véletlenül bekapcsolva a kis sugárzó dobozt.

Olyan tévéműsorok virágoznak, amelyeket lábadozás közben nem ajánlott megtekinteni, mert bizonyítottan romolhat tőle egészségi állapotunk. Megjelent a tendenciózus szerkesztés. A híradókat világszerte nem a szerkesztők, hanem a „politikai hovatartozás” alakítja. Fontosabbak a botrányok, a katasztrófák, mint az, hogy hogyan élünk, és hogy mi is van valójában. Hol van az az idő, amikor leült a család, és mindenki közösen nézte a Columbót, a nagyapa pedig izgatottan várta az Angyal ismétlését? Hová tűnt a fontos kérdéseket boncolgató Az Elnök Emberei, az aranyos Szívek Szállodája vagy az izgalmas San Francisco Utcáin? Felfalta őket a globalizáció!

Megjelentek a popkultúra könnyen emészthető termékei, melyek esetében nem a minőségen van a hangsúly, hanem azon, hogy a fáradtan hazaérő ember is könnyen fogyaszthassa őket a vacsora mellé. Mindenki Amerikát említi negatív példaként, pedig ott van miből válogatni. Bár olykor a tengerentúlon is felszínre úszik a szemét, az Egyesült Államokban olyan nevek és arcok is várják a nagyérdeműt, mint Jimmy Fallon, David Letterman, Jon Stewart és mások. Ők színvonalas szórakozást garantálnak, és láss csodát, nézik is őket. Amerikában a sok haszontalan sorozaton kívül akad néhány igazi, értékes darab. A dollár a minden, de egy Feketelista, egy 24 vagy egyéb remekek pénzelése még belefér, főleg ha tartja az elvárt nézettségi szintet.

Minket is folyton elér a globalizáció új hulláma, de valahogy mindig a rosszat ragadjuk ki belőle. A tévécsatornák rendre a gyenge minőségűt veszik át, mert az az érdekes, ami pénzt hoz. Ennek ellenére innen, az íróasztalom mellől üdvözlöm Frei Tamást, Kepes Andrást, Szilágyi Jánost, Vámos Miklóst, akik sajnos nagyon keveset szerepelnek, de azért időnként még láthatók a képernyőn vagy hallhatók a rádióban. A legtöbben egyébként már inkább kikapcsolják a készüléket, és a világhálót böngészve keresnek rá arra, ami érdekli őket.

Ha holnap levenném a nadrágom, és Budapesten vagy a szabadkai Szabadság tér közepén elénekelnék egy ismert slágert, akkor minden bizonnyal felkerülnék a világ legnagyobb videomegosztójára, s napokon belül híres lennék. Ezzel a cikkel nem biztos, de azért próbálkozni szabad.