home 2024. március 19., József napja
Online előfizetés
Úton vagyunk
Fehér Márta
2018.10.18.
LXXIII. évf. 41. szám
Úton vagyunk

Gyermekként gyakran jártam a barátokhoz a nagymamámmal, karácsonykor volt a legszebb a templom, a hatalmas betlehemmel és égbenyúló karácsonyfáival.

Aztán hosszú évekre elszakadtam a templomtól, másfelé vezettek az útjaim. Néhány hónapja visszatértem ide, s az épületen túl más is megragadott: a vasárnapi magyar misék prédikációi.

Érdekelni kezdett, vajon honnan, milyen úton érkezett hozzánk, Szabadkára, a ferences templomba az az ember, akinek szavaiból ekkora erő árad, és aki simán kimondja, hogy a gyónás ne a bűnök sorolása legyen, hanem arra feleljünk, vajon szeretjük-e Istent; hogy az ima maga nem elég, Istennel beszélgetni kell; aki a szószéknél kendőzetlenül vall gyermekkori szegénységéről, botladozásairól, nehézségeiről, és mondataiból szeretet, hála árad.

Dezső Péterrel egy esős hétfői napon beszélgettem, éppen a harminchatodik születésnapján.

— Különösebben nem ünnepelem, mi inkább a névnapokat tartjuk számon a rendben. Különben nagyon jól érzem magam, sok jókívánságot kapok az interneten, meg vendégeket várok. Megköszönöm Istennek, hogy ennyi évet adott ajándékul, és hálatelt szívvel próbálkozom tölteni ezt a napot.

Azt, hogy éppen születésnapja van, persze a Facebookról tudom (ott egyeztettük az interjú témaköreit, miután személyesen igent mondott a megkeresésre), akárcsak azt, hogy Apatinban született.

— Ott nőttem fel a Duna mellett, a házunk ötven méterre volt a folyótól, csak a töltés választott el bennünket. Nagyon sok minden köt engem a természethez, az ártéri erdőkhöz, magához a Dunához. Csónakunk is volt, édesapám horgászott is sokáig, hobbiból. Mindent, ami a természethez köt, azt a rengeteg ajándékot, amelyet otthonról hozok — merthogy ajándéknak tekintem —, próbálom beépíteni a saját hivatásomba, a ferences hivatásba. Szent Ferenc is nagyon közelinek élte meg a természetet, és ott fedezte fel Istent. Amit otthonról hozok, mind teret ad az Istennel való találkozáshoz. Most is nagyon szeretem a vizet, az otthoni élményeket, a halpucolást, a halászléfőzést, a Dunán való naplementét, a szúnyogokat, a szitakötőket, a békakuruttyolást. Ma is vonz a természet. Ott Isten jelenlétét keresem és találom meg, hiszen minden rá mutat, minden felé irányít, minden róla beszél és tanúskodik, én pedig észreveszem őt és a jelenlétét, a rengeteg gazdagságot, melyet ő nyújt a természetben felénk. A ’90-es években a nagy embargó idején voltam gyerek, nagy szegénységben nőttem fel. Akkoriban nem sokat gondolkodtam ezen, természetesnek éreztem, hiszen másoknak sem volt sok mindenük. A ferences hivatásomnak a gyökereit vélem felfedezni ebben a szegénységben. Amikor először láttam Zeffirelli Szent Ferencről szóló filmjét (Napfivér, Holdnővér, Ferenc szegénységét, tulajdonnélküliségét, önként vállalt nincstelenségét, lényegében magamra ismertem. Megtapasztaltam, hogy Ferenc példája közel hozta hozzám Jézust, aki a szegénységben van velünk. Valahogy manapság úgy érzem, hogy az evangélium beragyogja azt az egész embargós időszakot. Annyira közel jött ott, épp a szegénység által Jézus hozzám! Jóval később, amikor Jézus követése felé fordultam, nem volt kérdés, melyik úton induljak el: Ferenc és a szegénység útján.

Kérdésemre arról is mesélt, hogy a családja nem volt vallásos, az elsőáldozására, majd a bérmálkozására készülve küldték hittanra és templomba. Amikor ezek az alkalmak megszakadtak, ő is elszakadt az egyháztól, és valamikor az egyetemistaévek alatt, amikor Szabadkán a tanítóképzőben tanult, akkor kezdte el igazából feltenni a kérdést magának, hogy az élete milyen irányba megy.

— Befejeződött a képzésem, és nem volt előttem senki. Nem valami, egy cél, hanem valaki. Rájöttem, hogy ha nincs előttem valaki, akkor az egész életem értelmetlen. Hová tartok? Milyen irányba? Mi az életem értelme? Ezzel kezdtem foglalkozni, és akkor váltam igazán nyitottá arra, hogy Isten megszólítson. Megnyitottam a szívemet, az önzésemből és a bezárt világomból kinyitottam az ajtót, teret adtam Istennek, hogy behatoljon a szívembe, rám találjon, megszólítson. Elkezdődött vele egy dialógus, létrejött egy ráhagyatkozás. Évek teltek el így, amíg ismerkedtünk, lassan bontakozott ki a kapcsolatunk, és elérkezett az idő, amikor beláttam, hogy nélküle nem tudok és nem is szeretnék semmit vállalni, sem tovább élni, ő az életemnek az értelme, s vele és neki szeretném leélni az életemet. S akkor újból előjött Ferenc, tudtam, hogy ferencesnek kell lennem. Huszonkét-huszonhárom éves lehettem.

Az egyetemistaévei alatt már járt a ferencesekhez ministrálni, a Szent Terézbe ifjúsági hittanokra, imacsoportba, bekapcsolódott az ifjúsági misékbe. S amikor elhatározta, hogy szerzetes lesz, bekopogtatott épp annak az irodának az ajtaján, ahol most ültünk és beszélgettünk.

— Itt ült Zoltán atya, és mondtam neki, hogy szeretnék ferences szerzetes lenni. Egy kicsit megnyugtatott, mondta, hogy előbb fejezzem be az egyetemet, mert volt még néhány vizsgám, s a katonaságot is rendeznem kell. Kapcsolatban maradtunk, és amikor 2007 szeptember elején leszereltem, egy hétre rá már Horvátországban voltam, Szamoborban, jelöltként. Utána Rijékában voltam novícius, ott kezdtem el a teológiát, majd két évet Zágrábban és még három évet Budapesten töltöttem. Ezek mind nagyon gazdagító élmények voltak, és hálás vagyok mindezért. Diplomázásom után visszakerültem Horvátországba, Kaproncába (Koprivnicába), ott voltam diakónus egy évet, aztán a szentelésem után Nekcsén (Našicében) töltöttem szintén egy évet mint újmisés. Hatalmas plébánián, rengeteg feladattal, ismerkedéssel, tapasztalatszerzéssel és hálával a szívemben. Tíz év után jöttem vissza Vajdaságba, ide, Szabadkára.

Négyen élnek most a ferences kolostorban, három fiatal pap és egy idősebb laikus testvér. Misézik és gyóntat, lelki beszélgetéseket folytat, és minden egyéb papi és szerzetesi feladatot ellát, emellett ökonómus is, vagyis ő rendezi a ház dolgait. Cikkeket ír a Hitéletbe és a horvát Zvonikba, a Mária Rádióban két műsort készít. Azt mondja, vannak kisegítőik, hála Istennek, nélkülük nem tudnának boldogulni, hiszen hatalmas az épület, a kert, a szőlős, a gyümölcsös — pontosabban ők vannak túl kevesen. Rengeteget olvas, főleg lelki irodalmat, mert „az építi az embert, találkozási mód Istennel”. Filmeket néz, mint mondja, ez régi szerelem, a szabadkai évek alatt sokat járt színházba, drámákat olvasott. És természetesen sétálni is szeret: „Próbálok a központon kívül menni, a sínek mentén, ott úgy érzem magam, mintha falun volnék — csönd van, és nyugalom és földút, ott jól érzem magam.”

— Nagyon sok minden függ tőlünk, a mi hozzáállásunktól, a hitünktől, a bizalmunktól, a ráhagyatkozástól. Mennyire vagyunk nyitottak őfelé. Beszélgetni kell Istennel, nem imákat mondani. Istent az én életem érdekli, az én meglátásaim, gondjaim, melyekkel küzdök, a csalódásaim, a terveim, az emberi kapcsolataim, azt szeretné, hogy ezt adjam át az ő kezébe, meséljek magamról, tárulkozzak ki, adjam elé mindazt, amit hordok magamban — ilyen módon nyílok meg Isten felé, illetve eresztem be őt a mindennapi életembe, az ürességembe, a harcaimba. Ám ez még csak az egyik fele, amikor én mondom el ezt neki bizalommal és ráhagyatkozással. A másik fele, amikor elcsendesedek —  és nemcsak a külső csendet értem elcsendesedésen, hanem a belsőt is. Amikor teret készítek számára a szívembe, amikor az a sok gondolat és érzés lecsillapodik, mert amíg ez tombol bennem, háborog, addig nem tudom meghallani Isten szavát, s akkor az csak monológ, nem pedig dialógus. Az életünk egy ráhagyatkozást kíván. Ez a hitnek és a bizalomnak az útja. Mindig kihívás, hogy mennyire tudjuk ezt felismerni, és mennyire tudunk válaszolni rá. Úton vagyunk. Az, hogy én szerzetes lettem, nem azt jelenti, hogy lezárult valami, minden megadatott, és most csak élvezni kell, dolgozni vagy szolgálni. Ha őszinte akar az ember lenni, akkor állandóan úton van, és folyamatos fejlődésben. Különben nagyon szeretek utazni is, ez is egy élményem, még gyerekkoromból, mert Kupuszinán, Bácskertesen jártam óvodába és elemi iskolába, tehát végig ingáztam, és valahogy ez az utazás, úton levés, valahová tartás, valaki felé tartás megmaradt bennem.

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..