Lassan téliesbe fordult az idő odakünn. Persze ha, mondjuk, egy fél napig nem fűtök, akkor idebent, a dolgozószobámban sem sokkal különb a helyzet.
Emlékszem, hiszen alig másfél esztendeje, hogy egy zúzmarától szikrázó, téli reggelen bizony halálos komolysággal fogadalmat tettem. Mi több, ország s világ előtt (igen, a féjszbukon, hol egyebütt?) is beharangoztam volt nagy garral: üsse kavics, én bizony soha többé nem vásárolok tüzelőt! Inkább kiporszívózom helyette a fás- és szeneskamrát, s ha éppen úgy adódik, akkor baltával felhas’gatom a családi örökségbe jussul kapott bútorokat is. Reménykedve, így talán hamarabb útnak indulok. A többiek példáin okulva. Kiknek vagy több bátorságuk volt a lépés megtételéhez, vagy hamarabb megtelt az a bizonyos hócipőjük. Esetleg mindkettő egyszerre?! Jah!
Mit szépítsem? Nem jött össze a dolog. A supák persze kiürültek, hetekkel korábban, mint gondoltam, de a(z) (el)moccanáshoz szükséges bátorság valahogy nem akaródzott megérkezni kiskapum elé. A tavaszidőről nem is beszélve. Igaz, a bútorokban sem tettem kárt, pedig egyszer s másszor bizony megálltam előttük a fényesre köszörült kisbaltával. Nem, nem tudtam kezet emelni rájuk. Sőt, inkább kisfiús megszeppenéssel álltam a résre nyitott ajtajuk előtt. Inakba szállt bátorsággal és egyre fokozódó bűntudattal. „A gyerekkor és a felnőttkor közötti átjáróknak márpedig nem eshet semmiféle bántódásuk!” — szólalt fel zsigereimből hirtelen az intés. Másfél hónappal később aztán végre a táj is felölthette magára virágköntösét. Felszáradtak a latyakok s a kilátástalanságot sugalló szürke mindennapok idején elhullajtott keserű, súlyos férfiúi könnyek.
Majd jött a szelek hava, amikor a ritmikus egymásutánban sorjázó, országhatárokon is rendületlenül átlépegető szakítópróbák „danának” metsző monotonitását egy merőben más frekvenciával felruházott „hangözön” cserélte le. Mélyről fakadó morajlások, melyekhez csupán a lakkozott nyárfadeszkán tompán hengergődző földgöröngyök hangja hasonlatos. Béke. Végső béke. Odalent. Béke és lelki megnyugvás. Idebent. Majd jött, szinte észrevétlenül, az éveken keresztül rám telepedő tömény önpusztítás oszlatását lehetővé tevő robbanás kanócának beizzása. A Gondviselés megtartó ereje nem hagyott magamra. Ő nem tette.
S lőn. Újra meg újra meg újra ismétlődő vándorlásaim sora. Gyarló emberi szemeim előtt ugyan rejtett útvonalon, viszont földi őrangyalomul kirendelt múzsám csókjaitól és józanító töviseitől egyaránt mindvégig bátorítva.