Utak találkozása

Utak találkozása

​​​​​​​Magyartudását gyakorolni jött hozzám, azt mondja, ezt a nyelvet csak kristálytisztán szabad beszélni.

A legjobb gyakorlás a kötetlen beszélgetés, így állt össze hosszabb idő után a középkorú, csöndes asszony sorsa. Állítása szerint az életben semmi sem történik véletlenül. Az utunkat csak olyanok keresztezhetik, akiket a sors szánt nekünk.


— Sokszor az az érzésem, hogy akaratom ellenére teszek olyasmit, amit nem terveztem — kezdi csöndesen. — Mintha láthatatlan erő irányítaná a lépéseimet. Az évek folyamán lassan megtanultam elfogadni ezt a jelenséget, és már az égvilágon semmin sem tudok meglepődni. Vegyes házasságban születtem, hárman vagyunk testvérek, én vagyok a középső. Az anyám Magyarországon született, egy határközeli faluból származik, ahol elég sok bánáti szerb is élt és él még most is. Anyám nagyon szép lány volt, a faluban majdnem minden legény körülötte legyeskedett. Az egyik szerb család egyszülött fia is udvarolni akart neki, de anyám szülei hallani sem akartak róla, elsősorban talán azért, mert a családtagoknak elég rossz hírük volt: szerették az alkoholt, a lopás sem állt tőlük távol, egyszóval kilógtak a sorból.

Anyám már középiskolába iratkozott, amikor a legény külföldre ment dolgozni, mivel otthon nem tudott boldogulni. Nem volt semmilyen kapcsolatuk azonkívül, hogy ugyanabból a faluból származtak. Anya befejezte a középiskolát, volt Szegeden egy kertészeti iskola, oda akart iratkozni, de nem sikerült a felvételije. Akkoriban készült Kanadába az egyik szomszédjuk látogatóba a testvéréhez. Úgy érezte, utazás közben jól jönne neki még valaki, hát meghívta anyámat, hogy utazzon vele, mondván: a költségeket is ő állja. Anyám szülei, ismerve a szomszédokat, beleegyeztek, így került anyám húszévesen három hónapra Kanadába. Fogalma sem volt arról, hogy a falubeli „udvarlója” ott él, csak akkor derült ki, amikor az utcán összefutottak. Anyám beleszeretett, így nem jött haza három hónap múlva, hanem mielőtt lejárt volna a vízuma, összeházasodtak. A bátyám Vancouverben született.

Anyám akkor költözött haza, amikor velem terhes maradt. De már nem a magyar faluba jött, a szülei ugyanis időközben átköltöztek a jugoszláv oldalra, mert itt akkoriban jobban lehetett élni. Apám akkor tért vissza Kanadából, amikor kilenc hónapos voltam. Persze ő is már ide jött, hiszen Törökkanizsa közelében elég sok rokona élt. De nem hozzájuk, hanem anyámhoz ment, aki akkor a nagyszüleimmel élt. Amikor anyám ismét teherbe esett, vettek egy telket, és az arra épült családi házban éltek egészen anyám haláláig. Nem tudom, mi okozta a törést a házasságukban, de amikor már megértettem a körülöttem folyó dolgokat, rendkívül rossz volt köztük a kapcsolat. Az anyai nagyszülők visszaköltöztek a falujukba, amikor megkezdődött nálunk az ország széthullása. Apám nem engedte, hogy otthon magyarul beszéljünk, és ez a tilalom anyámra is vonatkozott. Apám időközben inni kezdett, és ha részeg volt, verekedett is, ezért otthon senki sem mert neki ellentmondani. Anyám — talán valamiféle kötelességtudatból — nem vált el tőle, és rengeteget szenvedett. Már középiskolásként is gyakran kérdeztem, miért nem költözünk el, amire a válasza mindig az volt, hogy az ő útjaikat a sors keresztezte, és semmit sem tehetnek ellene. Nagyon sajnáltam anyámat, apámtól pedig féltem, mert ha berúgott, nem nézte, kit üt, csapkodott ész nélkül. Meg vagyok győződve róla, hogy anyámat a bánat vitte sírba, hiszen egészséges, munkabíró, vidám természetű asszony volt, aki imádta a gyerekeit. Viszont betegesen félt a sorstól. Anyám halála után már nem tudtam elviselni az otthoni légkört. Elhatároztam, hogy az első fiúhoz hozzámegyek, aki szépen, emberségesen beszél velem. Szerencsém volt, mert az első, akivel járni kezdtem, rendkívül jó természetű volt, ráadásul annak a családnak a legidősebb unokája, amellyel anyám Kanadába utazott. Persze ez csak később derült ki, de én is hinni kezdtem a sorsszerűségben és abban, hogy azokkal, akik a „jegyzékünkön” szerepelnek, az útjaink mindképp kereszteződnek.

Nagyon harmonikus házasságban élek, van egy tizennégy éves kislányunk, mindketten dolgozunk, és azt hiszem, nincs okunk panaszkodni. Sokszor mondom a férjemnek, talán nekünk is meg kellene próbálnunk külföldön érvényesülni. De az ő véleménye szerint nem kell a szerencsét „erőszakolni”. Mi jól megvagyunk egymással, itt barátaink, rokonaink élnek, még azok is közel vannak, akik a határ magyar oldalán laknak. Ne akarjunk többet, mint amennyi jár, állítja a férjem. Lehet, hogy igaza van. Én azért felveszem a magyar állampolgárságomat, mert egyszer talán mégis szükségem lehet rá. Elképzelhető, hogy valahol vár ránk egy olyan útkereszteződés, amely jó irányba tereli a sorsunkat.   


A nyitókép illusztráció

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

A hazugság ára
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.01.17.
  • LXXIV. évfolyam 2. szám
Jancsi és Juliska
Sorsok, Emberek
  • Perisity Irma
  • 2019.01.05.
  • LXXIV. évfolyam 1. szám
Facebook

Támogatóink